Steph, most ózdi pletykákkal foglak szórakoztatni, amikre valószínűleg te is úgy éhezel Pestiából, mint én Debrecen az tudományos városából. Tehát nem is szaporítanám tovább a szót, eléd tárom azt a kis szívmelengető, szilánkos szerelmi történetet, amit tegnap tárt elém egy bizonyos, fekete hajú, álomkék szemű közös haverunk, akinek a nevét csak azért nem említem, mert úgy érzem, nem állok vele szemben olyan érzelmi szinten, hogy kiemeljem a nevét – főleg mert elég egyedi hangzású megszólítással áldotta meg az anyja.
Levelemben legyen a fiúcska egyszerűen csak Cs. Mondjuk, mint… Charlie? Ezaz, szóval Charlie!

Ismered Chalie-t, Steph. Láttad már azt a fényes, ében haját, ami annyira sötét, hogy már néha kékben játszik, láttad azokat a különleges színű szemeket… és te is tudod mekkora egy orbitálisan hatalmas faszfej. Persze csak civilben. Nagyközönség előtt Charlie adja a menőt, a kisvárosi főorvos elkényeztetett első szülött fiát, engem is nem egyszer a hecc kedvéért kilökött a négysávosra, miközben rám ordított:
 – Most basz el az autó! – Az egy másik kérdés hogy erre válaszul mit kapott tőlem…
Tudod, ha Charlie végigvonul az iskola folyosóján az alsóbb éves lányoknak nyíltan megremeg a lábuk, és tócsává olvadnak, míg a felsőbb évesek inkább csak diszkréten helyet foglalnak, mert alsó végtagjuk varázsütésre menthetetlenül vált kocsonyává.

Szóval Charlie – egyszóval a bunkó rosszfiú a kalandvárosból, pont az a típus, akire minden hercegnő vár, hogy elrabolja, és megrontsa. Avagy minden jókislány pont őt akarja megjavítani, mert minden egyes szépreményű  leányzó szentül hiszi: ő maga az egyetlen, aki felolvaszthatja Charlie jég szívét.

A gond csupán homokszemnyi.
Charlie szíve sose fagyott meg. És már rég meghódították.

Charlie még általános iskolában vetett szemet egy teljesen átlagos lányra, akit csak azért nevezek Boginak, mert nagyon átlagos név – na meg persze ez a neve. Bogi. A magyar lányok 95%-a magán viseli azokat jellegeket, amikkel ő is büszkélkedhet: a barna boci szemeket, a barna sörényt, az átalagos testmagasságot és mellbőséget… Hogy mégis mivel fogta meg Charlie-t, az számomra is rejtély.
Ám telt-múlt az idő, az általános iskolás hajhúzogatásból pedig középiskolás vonzalom. Amolyan: „Bogi segge a legjobb az osztályban”-féle szív, és külső nemi szerv-dobogtatás. Nem egyszer hallottam Bencétől is a Bogi seggéről, megvitattuk a Charlie-t Bogihoz fűző rejtélyes vonzalmat, viszont ahogy haladtunk előre a történésekben a rejtély szívfagyasztó megdöbbenéssé konvertálódott: Bogi került az osztálybéli áhított lányok versenyében a dobogó legmagasabb fokára.
Kételkedve néztem a Kedvesre:
 – Ne mondd már?
Bence meg csak bólintott:
 – Zoli, Charile, Peti, Duri… - és itt felsorolta az osztály hímnemű egyedeit, majd lemondóan sóhajtott.  – Mind odáig vannak érte.
Megdöbbenésem torz grimaszt erőltetett az arcomra, és szinte majd meg haltam azért a pillanatért, mikor végre élőben is láthattam a fiúk álmainak netovábbját: Boglárkát személyesen.
Steph, hidd el: mielőtt találkoztam volna a lánnyal, tényleg eljátszottam néhány alternatívával. Gettópopsival, akkora szemekkel, amikbe belefér az egész világ, esetleg a legcsodálatosabb barna hajjal, amit valaha láthattam, de…

Nem.

Bogi átlagos. Csak egy Bogi a sok közül…. És mégis ez az egy volt az, aki olyan szinten kivéreztette Charlie szívét, hogy legszívesebben csak átölelném azt a bús rosszherceg-fejét, hogy legyen egy biztos pont, ahol sírhat.

Charlie úgy udvarol ennek a lánynak, hogy ezt bárki megirigyelhetné. Minden problémájában segít, egyetlen szavára kocsiba pattan, és húsz kilómétert vezet csak azért, hogy Bogi szíve megnyugodjon, annyi csokit hordott neki, amennyit még én, megszállott csokizabáló egész életemben nem tudtam lenyomni a torkomon… Virágok, romantikus zene a kocsiból, ami a leányzó erkélyéig felhallatszik, egyszóval minden játszik, és mi az a legtöbb, amit eddig Charlie kapott?

Egy spicces csókot az erdei sátorozás keretein belül.

Igen-igen. Jöhetne a kérdés: biztos vagyok benne, hogy ez az a lány, aki ennyit jelent neki?
A magabiztos válaszom pedig: igen.
Hogy mégis honnan tudom ezt, Stephanie?
Onnan, hogy Charlie-nak van egy autója, amit még a nagyapjától örökölt. Ezer éves Ford, csaknem összeszakad, de Charlie szívének közepén úgy csücsül a karosszéria, mint a fém atom a hem centrumában. Ehhez a kocsihoz műkörmös kézzel nem szabad hozzáérni, nehogy megcsikarjuk, de Boginak azon ominózus erdei sátorozás keretén belül még azt is megengedte, hogy a műszerfalra pakolja sáros-bakancsos lábát.
Azt hittem a pofám leszakad, mikor ezt meghallottam. Onnantól kezdve tudtam: ez szerelem. Méghozzá nem is a diákfajta.

Azóta a bizonyos sátorozás óta talán egy év telhetett el. Megéltünk örök haragot, káromkodást, visszanyelt könnyeket, és ordítozást. Charlie új barátnőt szerzett – akinek a neve mondjuk legyen Szanten –, és idő közben egy harmadik nőszeméllyel még a szüzességét is elvesztette, de csodák csodájára a fiú mégsem találja a boldogságot. Szantennel szakított, bár a lány krokodilkönnyeket sírt.
Isten a tanúm, először szorítottam nekik. Teljes szívemből kívántam, hogy találja meg az örömöt a leányzók mellett, de… Semmi. Csak az elégedetlenkedés és az bizonyos űr, amit csak egyvalami tölthet be. Az igazi vonzalom.
Tudod, Steph, én azok közé az emberek közé tartozom, akik nem hisznek a plátói szerelemben. Meggyőződésem szerint egy embert csókolni kell, érezni és érinteni ahhoz, hogy igazán beleszeress. Hogy érezd, megvan-e köztetek minden amire szükség van nem csak a szenvedélyhez, hanem azon túllépve valami sokkal teljesebbhez: a szerelemhez.
Viszont az idejét nem tudom már annak, mióta nyavalyog Charlie Bogi után, évek teltek el azóta, mióta ismerem, és azóta látom a szemében azt a szomorkás kis homályt, ami csak egyetlen egy esetben tisztulna ki. Ha Bogi végre igent bólintana.
 

Bátran ki merem jelenteni: Charlie szerelmes. Amolyan igazi, rajongó szerelemmel, ami magában hordozza a mindent elsöprő, évekig kitartó békés tökéletesség lehetőségét. Az édes szavakat, a bizsergető érintéseket, az olvasztó pillantásokat, a felejthetetlen csókokat, és bámulatos estéket. És ezzel a fiú is tisztában van, és a lány is.
Mindezek után derült égből szívet hasító villámcsapásként ért a hír:
Bogi Charlie legutolsó csókját:
 – Nem állok készen egy kapcsolatra – szöveggel utasította vissza.
Charlie ezen felbuzdulva exbarátnőjét, Szantent szerette volna felkeresni egy kis alternatív etye-petyére, természetesen csak férfi identitásából kiinduló frusztráltsága levezetése céljából.

Nagy levegőkért kapkodtam. Innen, 170 kilométerre szülőföldemtől vajmi keveset tehettem egy ilyen megtévedt rosszherceg-lélekért, de azért minden tőlem kicsikarható energiával ütöttem a vasat. Beszéltem a fiúval. Azt mondtam:
 - Ide figyelj Charlie. Ne menj! Becsapod magad Szantennel Tudom, hogy nincs közöm hozzá, és nem lenne szabad beleszólnom, de a barátom vagy, és megérdemled, hogy megosszam veled, amit gondolok. Azt gondolom, hogy az a fajta szeretet, amire vársz, az minden egyes lány által megadható, viszont az, amire szükséged van, csak egy valaki nyújthatja át neked - és ez a valaki sajnos, vagy nem sajnos Bogi.
Nem azért ő az egyetlen erre alkalmas személy, mert csak neki van erre képessége, áh dehogy! Azért ő, mert őt választottad. Pici faszfej lelked összes rezdülése őt szeretné, és természetesen hiányzik neked. A mindennapjaidból, mellőled, mindenhonnan!
Én sose hittem abban, hogy zéró érintkezés nélkül bele lehet szeretni valakibe, de te rajtad látom, hogy te TÉNYLEG szerelmes vagy Bogiba. Úgyhogy határozottan azt mondom: ne menj Szantenhoz, mert azzal csak próbálsz elbújni valaki olyan elől, aki elől lehetetlen: saját magad elől.
Hidd el, nem mondanám ezt, ha nem azt látnám, hogy nem vagy szerelmes - de az vagy. És mivel én ezt az érzést olyan szentnek és sérthetetlennek tartom, hogy azt szavakkal kifejezni nem tudom, ezért mondom hogy ne menj. Maradj a seggeden!

Azt hiszem ez volt az a pont, mikor Charlie közbeszólt:
 – Jól van! Köszi. Szeretlek kajak! Nem megyek. – Viszont én eddigre már annyira belendültem, hogy csak leintettem:
 – Most jön a lényeg, kussolsz bazdmeg! Éppen belejöttem! Szóval először is, becsapnád magad. Ez engem őszintén nem nagyon érdekel, mert azt csinálsz magaddal, amit csak akarsz, de másodszor, és ez a lényeg: próbálsz megölni egy olyan valamit, ami úgyis felszínre fog kerülni, akárhogy is küzdesz ellene.. Érted? A saját érzelmei elől az ember nem menekülhet, kiváltképp ha az az érzelem valami olyan erős, mint a szerelem. A szerelmet elárulni, megcsalni meg lehet. De egyrészt felidegesítesz vele, másrészt belerokkansz. Charlie, mehetsz te Szantenhoz, de attól ugyanannyira rosszul fog esni, amit teszel azzal a lánnyal csinálsz, mint amilyen rosszul Boginak fog esni, hogy mással töltöd az időt.
Szentül hiszem: idő kérdése, hogy mikor találtok egymásra, és mikor ér véget végre ez a nyögvenyelős kapcsolat. Lehet, hogy idővel, ha végre tényleg összekeveredtek, és együtt lesztek, ki fog derülni, hogy mégsem ő a nagy Ő. Lehet. de lehet, hogy nem biztos.
Bennetek van a lehetőség, hogy olyan boldogok legyetek, mint én és Bence. Miért dobnád el ezt magadtól? Fél óra csókolózásért egy olyan lánnyal, aki iránt nem is érzel semmit?
Inkább fogd vissza magad, maradj a seggeden, és hívd el Bogit valahová, valami semleges helyre, ahol hódítgathatod. Mondom, idő kérdése… Én szorítok neked, és biztos vagyok a sikeredben.

Láss csodát, Charlie a seggén maradt. Talán mégse olyan elveszett egy lélek, mint amilyennek mutatja magát!

Amondó vagyok, szurkoljunk együtt ennek az idiótának, Steph!
A végén még tényleg boldog lesz, azzal, akit szeret.

Az orvosi egyetem?

Mármint… Kimondva ezt a két szót, sok minden eszembe jut, Steph. Többek között a pár évvel ezelőtti önmagam is, aki mikor csak meghallotta ezt a kifejezést, már jólesően beleborzongott a gondolatba, hogy „igen, ez az, amire vágyom.”
Eszembe jut még az átlag ember, kikben csodálkozással vegyes tiszteletet kelt a fogalom: orvos. Világ élemben furcsálltam ezt a megkülönböztető jelzést, amit a doktorok magukénak tudhatnak. Láttam az idősek szemében csillogó hálát, a gyerekek arcán tükröződő félelmet, és a néma, sokat mesélő elismerést, ami akkor mattítja elvalaki ábrázatát, ha úgy mutatkoznak be egyesek:
 – Dr. Kis Erika – ami persze kitalált és rettentően rosszul hangzó név, de mégis nagyot dobban a szívem, ha eljátszok a gondolattal: egyszer a saját nevem elé is odatűzhetem ezt a kis szócskát.

Ez után a kis elmerengés után tarkón is csap a tény: ennyire vágyok rá, nyilvánvalóan ez életem főcélja, és mégis csak ülök a szobámban, és nem teszek álmom megvalósítása felé egy lépést sem.

Az ablakomon gyenge fénnyel süt be a nap – csak engem frusztrál ennyire eszméletlenül, hogy már fél négykor esteledik? Nem fázok, mégis legszívesebben dideregve csücsülnék a takaróm alatt, kezemben egy jó nagy bögre forró itallal, és esküszöm, Steph,  másra sem vágyom, csak egy olyan nagyon-nyálas-romantikus film társaságára, amit amúgy utálok.

Ismersz, Steph, tudod, hogy szeretek a kedvelt barátaim körében lenni, de most annyira jó lenne egy kis… „Önkényeztető” időt eltölteni a magam társaságában. Mondjuk ehhez tetemes mennyiségű pénz, idő, és egy másik egyetem kéne, de még ha feltételezem is, hogy mindez megadatik nekem, akkor is tudom, hogy ugyanígy ülnék az asztalom mellett, kezem alatt a leveleddel, mégpedig egyetlen univerzális ok miatt.

Ami nem más, mint a lustaság.

Ha egyszer pokolra kerülök, az e miatt a fő bűn miatt lesz.. Keservesen nyögök fel, még a másik kezembe ejtem az állam, és csak nézek ki Debrecen azon szeletére, amelyet az ablakom kerete vágott ki a nagy egészből. Lusta, hosszú árnyékokat vetnek a fák és a társasházak, hallom a szél süvítését, a hátam mögött pedig a fekete bőrtáskámba pakolva biggyeszkedik a szerves kémia, csekély háromszáz oldalas könyve.
Steph, elszorul a torkom a puszta ténytől: hétfő este, negyed nyolckor megint demót írok.
Mondjuk, jobban állok, mint az évfolyam tetemes része, tekintve, hogy már mindent átolvastam, no de tanulni is kéne, ráadásul két hét múlva biofizika, és a két főtárgyas móka közé beékelődik egy könyvtárismeret és egy magatartástudományok demó, no meg aztán a bifiz után elém fog gördülni a biostatisztika is, és akkor még a holnap esedékes latinról nem is ejtettem egy szót se.

Aprócska gombócba gyűrődött minden egyes érzésem a puszta felsorolástól is, Stephanie! Levelem megint egy nagy nyűglődés, de tudd meg, mert legalább te tudd, ha már Bencének nem mondhatom – mert előtte én vagyok a példa, a követendő, okos barátnő, aki a tanulási nehézséget, mint fogalmat sem ismeri –, szóval halld meg szívem siralmát, Drága Barátném:

Szégyenletesen, bitang pusztulatosan, elviselhetetlenül LUSTA VAGYOK!
Beletörődő sóhajtás, és beleegyező vállvonás. Lusta. Valahogy rosszabb, mintha nem lenne meg az értelmi képességem.
Te is tudod, Steph, ahogyan én is, hogy csak a szorgalom hiányzik belőlem. Egyedül a fenekemre lenne szükségem, hogy a kémia könyv mellé üljek, aztán mást se csináljak csak lapogassam a fehér oldalakat, véssem magam elé a képleteket. Látom magam előtt, ahogy felvázolom az összes tudnivaló karotinoidot, sőt azt is tudom, hogy hétvégén Menyust azzal fogom sokkolni, hogy paradicsom evés közben lerajzolom neki a likopint, de mégis… de mégis…

Annyira jó csak úgy lenni!

Csak úgy belesüppedni az ágyikómba, érezni magam körül a szobám finom melegét. Puha párnát tenni a fejem alá, benyomni egy kedves kis filmet, vagy ha azt nem is, felhívni Bencét, és olyan blődségekről beszélgetni vele, amiknek az égvilágon semmi értelme… Hiszem, hogy el fognak jönni ezek a napok. Valamikor a vizsgaidőszak fele táján…

Mostanra pedig mi a jussom?
Még tíz perc pihi… És esküszöm, ez lesz az utolsó tíz perc!
Aztán két térdre állok, és el kezdek araszolni a céljaim felé.
Nevezetesen a felé a két betűcske felé, amelyet már annyiszor elképzeltem nevem elé, és már tíz éves koromba szignómba foglaltam.
Már akkor tudtam, hogy az a bizonyos „dr.” mit vonz magával, azt viszont nem, hogy mivel jár…

Innen viszont már nincs visszaút – a célegyenesből visszafordulni szégyen.
Szóval mély levegő, és… Kémia? :)

Kívánj nekem szerencsét, Stephanie!
Remélem elér Fortuna, még mielőtt eltévednék egy L és egy D izomer között!

Tudod, Steph, néhány tekintetben rettenetesen irigyellek. Számomra egyik nagyon bámulatos tulajdonságod a lazaságod. Nem igazán foglalkozol a kinézeteddel, nem vagy megszállottja a tökéletes megjelenésnek – mint egyesek –, legyintesz egyet, benyúlsz a szekrényedbe, és magadra kapod az első két kezedbe kerülő ruhát. Amíg én még mindig karba tett kézzel, pizsamában, fejem tetejére kontyolt kócos hajammal állok a kétajtós szekrényem előtt, azon tanakodva, hogy a fehér ingemet melyik árnyalatú farmeremmel párosítsam, addigra te már rég a szemed alá húzol egy fekete vonalat – hetykén, csuklóból, csak amolyan öt másodperces rutinnal, amilyenre én sose lennék képes.
Ilyenkor csak nézlek, nagy irigykedve, kezem pedig lemondó mozdulattal billen törzsem mellé.
Nézlek, ahogy legyintesz azokra a dolgokra, amik téged nem érdekelnek, és nézlek, milyen tökéletes vagy azok nélkül a berögződések nélkül, amik engem minimum fél órás készülődésre késztetnek. Ott állsz mellettem, hirtelenjében felkapott kinyúlt felsődben, és szoros farmerodban, és mindez a száznyolcvan centis, nyúlánk alakodon olyan lezserül tökéletesen áll, hogy a szívem fájdul bele. Álomkék szemed köré pár másodperc alatt fekete ködöt varázsolsz, és az egész arcodból kivilágít az a nagyonkék gyönyörűség, aprócska szeplőid pedig csak ráadásként csinosítanak az összképen.
Na, ilyenkor szoktál rám pillantani:
 – Te még mindig pizsiben?
Én pedig ilyenkor ocsúdok fel. A tiédhez képest aprócska testem megrázkódik a hirtelen hanghatástól, fejem búbján a kontyom búgócsiga módjára mozdul tengelye körül.
 – Ja, hogy én?  – suttogom magam elé, majd az ágyra nézek. Nem kevesebb, mint négy különböző árnyalatú farmer felé terítettem ki a fehér ingem, te pedig egy ideig csak néztél engem, a részletekbe belemerülő barátnődet, majd nagyot nevettél.
Kénytelen-kelletlen kacagtam veled én is. Jaj, de nő vagyok!
Tudod, Steph, tisztában voltam vele, hogy jól szórakozol rajtam, a tesze-tosza maximalizmusomon, a vágyaimon, amiknek tárgya a tökéletes megjelenés. Közben pedig a nevetésedből hallottam kicsengeni valami nagyon furcsát, ami végtelenül elszomorított. Hallottam, ahogy a kacajodba, a mulatság mellett lemondás is vegyült:
"– Én ilyen körülményességre sose lennél képes. Talán ezért nem is leszek soha igazán nő!"

Pedig Nő vagy, Steph, mégpedig milyen!
Amolyan számomra elérhetetlen.

Furcsa és egyszerre szívmelengető, hogy ahányan vagyunk ezen a Földön, annyian képviseljük a szépséget – mindannyian más és más formában. Akad olyan szépség, ami minket megbotránkoztat, és van, hogy két szépség egymáshoz vonzódik, mint a mágnes két ellentétes pólusa.
Akadnak olyan szép lányok, akiket irigykedve bámulok, és sétálnak el mellettem olyanok, akik minden bizonnyal gyönyörűnek képzelik magukat, de nekem vonulásuk láttán csak a szám széle remeg meg a visszafojtott nevetéstől.
Jaj, Steph! Ha tudnád, hogy hiányzik, hogy leüljünk egy nagy üvegablakos kávézóba és kibeszéljük az embereket. Pletykákra éhezem, vigyorgós-vihogós barátnős forró csokizásra, és nagy-nagy bámulásokra. Erre a jussom mi? A terpének, a konjugált kettős kötés, meg a szerves kémia…
Na, de vissza egy picit az álmodozásba!
Látom magam előtt a kényelmes, modern berendezésű kávézót, a számban érzem a forró csoki krémes sűrűségét, és arcomat kellemes mosoly húzza szélesre.

Ülünk ott, mint két darab, végtelenül különböző fiatal nő, olyanok, akik a világ két végletén egyensúlyoznak, és valahogy mégis megtalálták egymást. Rengeteg mindenről különbözik a véleményünk, mégis ha problémák adódnak olyan mélyen meg tudjuk érteni egymást, hogy ilyen partnert, mint te keresve se találnék.
Szerencsére képzeletbeli beszélgetésünk tárgya most semmi komoly, csak éppen az üvegből illesztett fal előtt elvonuló leányzók hada.
Akad ott mindenféle, mosoly is jócskán kerül az arcunkra.
Amíg engem egy-egy kivételesen jó kombináció ejt ámulatba, addig te jót mulatsz játékos megszállottságomon, szemedben pedig olyan merengős, álombéli keserűség csillan, amit jól ismerek.
A bögrék között átnyúlva fogom meg a kezed.
 – Steph! – nézek mélyen a szemedbe. – Nincs miért szomorúnak lenned! – Aprót szorítok az ujjaidon, majd közéjük fűzöm sajátjaimat.

 – Nézz rám, és jól jegyezd meg, amit mondok! Láthatom én a világ legjobban öltözködő lányait, időzhet el a tekintetem a tökéletesre kondizott fenekükön, mardoshat az irigység, de mindez nem jelent semmit. Az igazi probléma nem az ő tökéletes segge, hanem az én bizonytalanságom. Te nem így állsz a dolgokhoz – keserű mosolyba görbül a szám. – Irigylem a lazaságod, azt, hogy te ezekre a lányokra csak vállat vonsz, és valami értékesebb felé fordítod a fejed, mintha nem is lenne benned egy csipetnyi bizonytalanság se. Elfordulsz, és az sugárzódik rólad: "Riszáld csak, amid van, engem ez hol érint?" Amíg nekem az összes hajam szála az égnek áll az idegességtől, addig te csak egy mozdulattal végigsimítod a sörényedet, lerázod magadról az inzultust aztán már mész is tovább az utcán.
 – Elmegy előttünk egy ilyen lány, és én jól ledünnyögöm a magam dünnyögnivalóját, miközben torz kis grimaszba rándul az arcom, te pedig egyszerűen csak tovalibbensz. Viszont jól tudom, hogy belül, pici kis kőszíved mélyén az ilyen pillanatnyi találkozások csak gyűlnek, gravírozódnak a gránit falakba, és egyszer csak a vésések lyukat repesztenek a kőben. Hiszen, bár titkolod benned is lakik önbizalomhiány. Mégpedig nem is akármilyen, csak hihetetlen képességeid adódnak a palástolásra.
 – Egy tökéletes lény megjelenése, ha csak pillanatnyi is életükben, hihetetlen kétségeket képes ébreszteni. Mindenki érzi ezt, mindenki ismeri a kérdéseket. Én sose lehetek ilyen szép? Ezért nem fog megtalálni sose a boldogság? Ezért leszek egész életemben magányos?  Vicces teremtés a női lény. Egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy az évekig épített magabiztosság, mint egy kártyavár dőljön össze. Pusztán egy szépen illesztett nadrág és előnyös tulajdonságokat villantó felső miatt – hitetlenkedve rázom meg a fejem, közben te is beleegyezően bólintasz. Tudom, jól, hogy ez nálam is így van, mégsem vagyok képes ellene mit tenni.

 –  Az oka az én pillanatnyi idegeskedésemnek, és a te raktározódó neheztelésednek ugyanaz: a vágyunk arra, hogy szépek legyünk. És ez egyszeri, női gondolat, amolyan egyetemes igazság, amire Éva minden egyes rokona áhítozik.  A szépet szeretnénk, és ezen keresztül valami jobb, meghittebb, tökéletesebb egészet. Ez természetes. Te ettől nem vagy sem jobb, sem rosszabb – szorítom meg ujjaim között a tiéidet. A mosolyom kedves és merengő, a tiéd lemondó, picit szarkasztikus.

 – Szeretlek, leányzó! És megingathatatlan meggyőződésem, hogy bár mi ketten a végletekig különbözünk, az öltözködésünktől elindulva a szemünk színéig, mi ketten együtt mutatunk igazán nagyot. És nem csak azért, mert eszméletlen kontrasztot hozunk, á, dehogy! Magabiztossá teszel. Ha veled vagyok, elsétálhat előttem akár Marilyn Monroe is, mégsem fog nehezemre esni a kezedbe kapaszkodva vigyorogni egy hatalmasat. Amíg mellettem vagy, nincs, aki nálunk jobb lenne. Tudod, te lány, a te hatásod a legnagyobb, amit valaha engem ért. Erősnek érzem magam, az önbizalmamnak keresztelt kártyavár pedig beton keretet kap. Mindezt azért mert tudom, hogy csak annyit kapok tőled, amint amennyit én is adok neked – egy centtel sem többet.

 – Azt hiszem ez az alapja az igazi barátságnak. Ami az igazi szépséget hordozza. Hiszen igazán akkor ragyoghatunk, ha fényünket valaki visszatükrözi. Tökéletes tükör vagy te nekem, Stephanie! És ettől jobb érzés, nem is igazán létezik.

Mérhetetlen örömmel töltött el, mikor Menyus csütörtökön beállított értem Debrecenbe, aztán már suhantunk is haza. Tudod, Menyusnak megszállottsága a gyorsaság, ezért az autópályán repesztettünk, én pedig ismét megpróbáltam memorizálni a Debrecenbe vezető utat, de most sem jártam sikerrel.
A szántóföldek megfakult színében ringott előttem az őszi táj, az ablaküveg tükrében pedig olybá’ tűnt, mintha visszafelé járna az órám. Kicsit tényleg olyan volt nekem hazajönni, mintha visszafelé mentem volna az időben. Suhant el mellettem az a mérhetetlenül kies laposság, és csak a kukoricaföldek végeit tudtam számolni. Elmondhatatlanul zavart, hogy nem tudtam hol tartok, hogy mennyi idő még a következő város…
Mikor Miskolchoz közeledve megláttam az első kékes felhőárnyékba bújt hegyeket, akkorát dobbant a szívem, mint ritkán máskor. Onnantól kezdve ismerőssé vált minden kanyar, tudtam, hogy az út következő görbülete milyen emelkedőre kaptat. Úgy éreztem, mintha toltuk volna magunk előtt az utat, az üveg tükröződésében pedig az órám másodpercmutatója a hatostól jobbra mozdult a tizenkettes felé. Lehunytam a szemem, és ki sem nyitottam addig, míg Mamához nem értünk.

Csendes kis falu a miénk, olyan, ahol úgy ragyognak az szurokfekete égen a csillagok, hogy a fényük párás köpenyt von köréjük, úgy hogy rögtön meg lehet különböztetni az aprócska fénylő pöttyök közül, hogy melyik a repülő, melyik a csillag, melyik a csészealj.

Mama kocsonyával várt. Igazából sosem szerettem azt a zselével körbefagyott disznókörmöt, de az is igaz, hogy Mama bármit tett volna le elém, úgy vetetettem volna rá magam, mint a farkas. Nem is tudom mikor voltam legutoljára olyan éhes.
Amíg Menyussal zabáltuk a kocsonyát, addig a Mama a kelt tésztát nyújtotta, majd vastagon kakaózta. Lassan hozta fel a masszát az élesztő, ezért még várnunk kellett a kakaósra. Közben családi pletykákat beszéltünk meg.
November elseje karnyújtásnyira ért hozzánk, és a küszöbön egyensúlyozott. Ezért is készült a kocsonya, a vendégeknek.

 – Nem jön már ide senki se! – sóhajtott neheztelve Mama, amíg keze egy egész dinamikus mozdulatával nem csak a tésztát, de a fél nyújtódeszkát is beterítette a cukros-kakaós porral.
 – Miért mondasz ilyet? – nyammogtuk el tele szájjal a kérdést Menyussal, majd fél perc köhögéssel megtöltött csend következett, tekintve, hogy Menyus torkán lecsúszott egy jó falat ectes kocsonya.
Félig megfulladva, könnybe lábadt szemmel tette fel a kérdést:
 – Mi történt?
 – Katit meg Évit ma kihozta Katica meg Karol, és még csak be se köszöntek! – Mama nagy mérgesen belecsapta a szóráshoz használt evőkanalat a műanyag tálkába, majd dühösen csípőre tett kézzel megállt a konyhaajtóban, és nagy komolyan nézett ránk: Na most szóljatok hozzá!
Döbbenten, és megbotránkozva néztünk össze Menyussal. Miért nem nézett be a Mama két húga? Talán csak nem azért, mert mikor Menyus az ottani temetőben járt rendet tenni, kiszaggatni a gazt, akkor nem ment be, mert értem sietett a pályaudvarra?
Csöndben emeltük a szánkhoz a következő falat kocsonyát, Mama pedig az ajtófélfára támaszkodott.
 – Ki jönne már ide? Minek is főztem annyit! Marika, ha jön, jön, Kati meg Évi már letudta, Erzsi meg…  - itt csuklott el a hangja, mi pedig egyszerre ejtettük le a kezünkből a kanalat. Mély levegőt vettünk Menyussal, én pedig felálltam.

Mire átléptem azt a pár métert, ami a konyhaajtóig vezetett, addigra Mama már hengerré hajtotta a kakaóst, a válla picit remegett, de visszatartotta a könnyeit.
Erzsi, avagy Kereszt, Mama legidősebb nővére volt. Kegyetlenül gyorsan, másfél hónap alatt vitte el a rák, olyan sebességgel, hogy még feleszmélni se tudtunk. Két hét még nem telt el a temetés óta, a gyász a köztünk maradt négy lánytestvér nyakában ült.
Lassan Mama mögé léptem, és a hóna alatt átnyúlva öleltem magamhoz azt a könnyű, remegő, meleg testét, ami olyan finom ételeket készített, mint senki más. Nyaka görbületébe, kontyba fogott haja alá hajtottam az arcomat, és mélyen beszívtam konyhafűszeres illatát.

Stephanie. Tűnhet úgy, a hazaúton Debrecenből, a kocsi ablaküvegében, hogy visszafelé jár az idő kereke. Az igazság viszont az, hogy az élet sosem áll meg. Még egy pillanatra sem. Az órámon a mutató balról közelíti a tizenkettest, és nincs semmi, ami ezt visszafordíthatná.

Az idei gyertyaégetés különösen nehéznek bizonyult. Ez volt az első év, hogy a Papához is a temetőbe kellett mennünk. Mama belém karolt, álomszép havaszöld tekintete pedig el-elmerengett ahogy a fejfák között sétáltunk. Néha összemosolyogtunk, jól megnéztük a szép sírokat, és jól megszidtuk a gondozatlanokat. Megannyi falusi ismerőssel találkoztunk…
Aztán mégiscsak betértek hozzánk a rokonok. Igaz, nem a Mama húgai, de a Linzben élő, régen látott kedvesek. Nekik is ízlett a kocsonya.
A kakaós pedig?
Még aznap este ettünk belőle. Összeültünk a konyhában, és csak azt vártuk meg, míg kikerül a tepsiből. A kezünkbe fogtuk az egy kiló lisztből készült tömör jóságot. Az a különlegessége ennek a kakaósnak, hogy nem lehet, csak igazi áhítattal enni.
A forró kakaós massza szétáradt a nyelvemen, a kristálycukor pedig aprócska,édes kavicsként ropogott a fogam alatt.
Miután jól bevacsoráztunk a kakaósból, Menyus még tett-vett a házban, Mama pedig kiment cigizni. Úgy fújta a füstöt, ahogy szokta – mint a gyárkémény, fejét a szurokfekete ég felé emelve, a füstöt a csillagok felé fújva.

Fázósan átkaroltam magam, míg mellé álltam, és vártam, hogy elszívja a szívnivalóját. Gyerekkori, langyos nyári estékre emlékeztem. Olyanokra, amikor Mama ugyanígy fújta a füstöt, közben pedig a hintaágyon ültünk, én pedig az ölébe hajthattam a fejem.

Imádok hazajönni, Steph.
Akkor is, ha az órám előrefelé halad, úgy ahogyan én is.
És bár elkeserítően rövid a hétvége, addig, amíg a hangonyi házba belépve magamhoz ölelhetem Mamát, utána pedig egy pillanatig a kezemben tarthatom azt a ráncos kis arcát, na addig nincs miért bánkódnom.

Vigyázz magadra!
Szeretlek, leányzó!

Azt hiszem, az én mai jelem már befogásra történt. Elvégre ha már tizenöt perce állsz a buszmegállóban, és a negyvenötös buszod egészre sem érkezik meg, az már egy elég nyilvánvaló jele annak, hogy neked ma nem kell benni előadásra, ugye? Hát persze!
Pedig Isten a tanúm, én ugyan be akartam menni! Még a tegnap vásárolt, régóta vágyott fekete nadrágomhoz is megkerestem a megfelelő párosítást, a hajamat is rendezett kontyba tűztem – szinte nyilvános megjelenésért kiáltott az egész megjelenésem, de mint tudjuk, az Univerzummal nem lehet packázni.

Szóval csak csendben fejet hajtottam az elkerülhetetlen előtt, és beslisszoltam a lépcsőházunkba. Végül is itthon is elolvashatom az előadási anyagot, nem? Aztán angolra majd bemegyek – de persze csak akkor, ha az indulásra felső erőktől engedélyt kapok.
Na jó, őszintén egy nagy rakás lustaság vagyok – most is tanulnom kéne, de egyszerűen a nyakamba ült a szájmenés, és muszáj elnyígnom neked a terhet, ami szívemet nyomja.

Az első és legfontosabb: a gólyabáli ruha!
Na igen, tudom, Steph, látom a lemondó szemlesütést, és a fejcsóválást, tudom! Neked édes mindegy, mert te az ilyeneket lazán veszed – és itt kell megjegyeznem: valahogy ezzel a lazasággal képes vagy mindig olyan elképesztően stílusosan kinézni, hogy akkorákat dobban a szívem, hogy az csak na! Részint az irigységtől, részint az örömtől. Mert hogyne lennék irigy! A nyakadig ér a lábad, a hajad önmagától olyan szőkés-barna, amilyenre mások órákig melíroztatják, a szemed meg olyan kék és kifejező, hogy abba a belefér az egész világ!
A másik oldaladon meg ott kullogok én: nagyon barna hajjal, nagyon barna őzikeszemmel, a magam összes 163 centijével, és igen-igen nagy fejtörést okoz nekem a gondolat: mégis mit vegyek fel?

Az univerzum ez ügyben kegyesnek viszonyult, és tegnap, mikor végre megejtettem szeptember óta tervezett bevásárlási túrámat rögtön kettő csodaruhát gördített elém, meg a problémát: képtelen vagyok a választásra!
Ha még a gyakorlatias végéről próbálnám megfogni a kérdést, az se működne, tekintve hogy mind a kettő ruha forintra pontosan ugyanannyit kóstál…
Elöljáróban csak annyit, hogy eredetileg fekete-fehér összeállítást képzeltem el, és a fehér ruhával már korábbról összefutottam az interneten, viszont a piros ruhacsoda – amiről persze ne adj’ Isten, hogy most találnék képet –, első pillantásra megfogott.

Az a piroskát, amit én néztem, kicsit máshogy varrták össze. A karjáról a fodrok lekerültek, és  egy, laza hullámokban ringó sávban díszíti az anyag legalját. Őszintén? Döntésképtelennek érzem magam. Folyamatosan sorolgatom magamban az észérveket, miszerint:

• A fehér ruha az eredeti elképzelésem, a gyöngyös díszítés a nyakán gyönyörű, viszont a felső anyag alá varrt bélés folyamatosan csúszkál, és sávokba hurkásodva gyűrődik fel a fedő anyag alatt. Így a mellem alatt, és a hasamnál rendetlenkedő kis gyűrődések keletkeznek minden egyes lépésemnél. Mellesleg rettenetesen testhez álló – valóban minden előnytelenségem látszódna benne, így lehetőségem nem nyílna egyetlen fáradt pillanatomban sem az összegörnyedésre, mert pici pocakom – ami minden egyes normális embernek van – láthatóvá válna. Nem is beszélve arról, hogy a ruha passzossága miatt jócskán le lennének korlátozva a táncolási lehetőségeim. Belegondolva abba, hogy mennyire mániám ugrálni és bolondozni egy olyan jeles eseményen, mint a gólyabál, már nem is tűnik olyan jó ötletnek ezt az állófogadásokra, és szolid egy helyben álldogálásra tervezett csodaruha. A végén még elszakítanám egy vadabb mozdulatomban.

• Piroska, avagy szívem csücske, ki elsőre megtaláltad retinám sárgafoltját, te, hogy egyem a húsodat! Minden olyan szép és jó – nem érzem azt, hogy feszélyezve lennék, nem gyűrődik az anyag, a hajam pont olyan barna, hogy az úgy harmonizál a színeddel, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, szabadon rophatnám benned hajnalig, sőt még a hátam is egy nagyon dekoratív, V alakú kivágásban lenne észveszejtő látvány, de. DE! Miért pont az a fekete nyaklánc illik hozzád a legesleginkább, amit már egyik barátnőm megvett magának? Végtelenül elszomorítasz ezzel a ténnyel…

Igazán kellene a véleményed, te lány! Bencét már kérdeztem, elküldtem neki a ruhákban rólam készült csodafotókat. Szerinte egyértelműen a piros, mert a fehérre gyúrnom kellene… Én nekem pedig erre egyértelmű válaszom volt, hogy jó, akkor te meg gyúrj az édes kurva nénikédre… :) Hej, de szeretem is, mikor realistán méregeti a testi adottságaimat a Kedves!
Nem mintha szégyenkezni valóm lenne. 163 centimhez egész jól passzol az 50 kilóm. Természetesen én is látom magamon a korrekcióra szoruló részeket, de egyem a lelked, húsom-galambom, Bencebú, ilyet akkor sem mondunk a Kedvesnek!
Na, de nem ez szívem gondja, ezt megszólalást játszi könnyedséggel áthidaltam – majd hétvégén leverem a fiún, ne aggódj, Steph!

A második problémám: A barátnők.

Lehet, hogy ez egy új levelet igényelne, mert olyan kusza érzéseket dédelgetek magamban ebben a témában, hogy még számomra is nehéz megtalálni egyáltalán azt a szálat, amivel elkezdhetném felgöngyölíteni a széthullott gomolyagot.
Úgy érzem magam, mintha egy szoba közepén állva nem is venne körül más csak össze-vissza gabázódott pamutgomolyag, én pedig, mint kétbalkezes önmagam, nem tudom hová nyúljak. Gomolyagszál körülöttem minden egyes szimpatikus arc, feltekerési elv pedig a Tehozzád fűződő barátságom.

Jól tudom, hogy mennyire extrém elvárás az, hogy egy új társaságban rögtön megtaláljam azt az embert, akivel igazán tökéletes kapcsolatot tudnék kialakítani. Jól tudom, hogy a barátság, a bizalom évekbe telik még igazán sziklaszilárd talajjá válik, amikre aztán rá lehet halmozni az élet nyűgjeit. Vegyük példának a mi kapcsolatunkat: életünk javán átívelt a barátságunk, miután odaléptem hozzád akkor nyolc évesen, és megkérdeztem:
 – Leszel a barátnőm?
Ott álltunk, mint két kis antiszoc pöcs, a sorakozó végén, egyikünknek se akadt párunk. Te, az osztály legmagasabb, gombahajú, kisfiúnak kinéző kislánya, és én, mint a kócos barnahajú, kis ugri-bugri mócsing. Hogy mégis miért fogtad meg a kezem, azt mai napig nem tudom, de azt igen, hogy azóta sose éreztem magamat magányosnak. Hihetetlen magabiztossá tetetted azt a tejfogak hullásától foghíjas mosolyú kislányt, és most nagyon hiányzol a szép vigyorú egyetemistának.
Arra készteted, hogy a tökéletes barátságot keresse, amit viszont még egyszer nem fedezhet fel.
Máig megtalálható bennem ez az abszurd választásai hajlam: csak azt az egyet, de azt nagyon – ezt viszont ennyi idősen már lehetetlen eljátszani.

Most már nem mehetek oda senkihez félszeg mosolyommal, amiben benne bujkál minden kétségbeesésem. Nem kérdezhetem meg a még mindig bennem lakó gyermeki őszinteséggel:
 – Lennél a barátnőm?
Pusztán azért, mert már ennyi idősen nem kapható rá őszinte válasz. Ennyi idősen már nincs meg hozzá a merészségem.

Várom a napokat, hogy teljenek.
Várom a pillanatot, mikor bepakolhatok a bőröndömbe, és Ózd felé vehetem az irányt.
Várom mindezt Bence miatt, Mama miatt, az isteni tepsis hús és krumpli miatt, az ágyam illata és puhasága miatt, az otthoni lusta percek miatt…

És mindezt addig várni is fogom, míg nem találok magamnak valakit, aki hasonló értékűvé válik az életemben, mint Te.
Biztos vagyok benne, hogy az idő az én malmomra hajtva a vizet. Tudom, hogy ahogy haladunk előre az időben, túlélünk még egy-két ZH-t, az egyik lánnyal úgy össze fogunk kovácsolódni, ahogy az kell. Talán ő is az egyik legjobb barátom lesz.

De olyat, mint Te, még egyet nem találok soha!