Tudod, Steph, hogy az életem hierarchikus. Akárhonnan nézem, a család, a párkapcsolatom és a tanulmányaim alkotnak egy olyan forgó triumvirátust, amelyek mint a vetésforgó, szezonálisan elfoglalják az első helyet, és most a tanulmányaim kerültek sorra. Ezzel együtt a család és Bence másodjára, az írás-olvasás pedig a messzemerengő harmadik helyet foglalta el. Van ez így. Szerencsére nem túl sokáig.

Nem mondhatom azt, hogy rossz, mert ha valaki megkérne, jellemezzem a sejtbiológiát, azt mondanám; nagyon érdekes, csak még annál is töményebb. Mondjuk ehhez a halálos koncentrációhoz nyilván nagyon beleadja egy bizonyos Szabó Gábor a sulykot, lő eszméletlen agy, kinn Philadelphiában két évig kutatócsoportot vezetni, majd hazajött nekünk előadást tartani, de még előtte írt egy könyvet. Áh-áh. Tisztelem én az ő nagy agyát, de ő is mérlegelhetné az én kis agyamat, és mondjuk félúton, használhatna érthető szavakat. Vagy mondatszerkezeteket…

Tudod, Steph, vannak ezek az emberek, akik egyszerűen képtelen átadni azt a hatalmas tudást, amit évek kemény munkája során halmoztak fel. A fenn említett úriember is ilyen, és tekintve, hogy ő az intézetvezető, ezért rengeteg előadást tart, rengeteg fejezetet ő írt a könyvből, mi pedig rengetegszer emlegetjük a nevét.

Azt hiszem egyik agyérgörcsöm alkalmával dühödten ütöttem fel a könyv elején, keresve a bevezetőben valami kis útmutató iránt, hogy akkor most a lap alján, a lábjegyzet felé, a lábjegyzet betűméretétől 0,5 pixellel nagyobban szedett szöveg akkor lényeges-e, mérvadó információ, felesleges, vagy éppen e miatt fognak kitenni vizsgáról, akkor egyszer csak szembe jött velem az a dőlt betűs szöveg:
„A könyvet édesapám emlékének ajánlom.”

Én meg tartottam a jobb kezemben kijelölt oldalig átívelendő négyszáz lapot, néztem erre az egy, dőlt betűkkel szedett sorra, és a mellett a rengeteg minden mellett amit már az agyamba tömtem, egyszer csak éreztem: elfolyik a szívem.

Szóval kedden vizsgázok.
Nem mondom, hogy nagyon faszán állok, nem mondom, hogy nagyon rosszul, pont úgy állok, hogy minden rendben lesz. Éppen csak kettő tételt (értsd: 40-50 oldalt) dolgoztam fel feleslegesen, és csak kettő tételt (értsd: 20 oldalt) hagytam ki, mert én az előadások szerint haladtam, és még az előadásokat nem frissítették, így elkalandoztam a fertilizáció és a sejtmotilitás felé, addig a tematikában ott villogott: sejt-vírus, sejt-baktérium interakciók. Agyfasz.

Nem mondhatnám azt se, hogy olyan brutális iramban tanulok, hogy ne lett volna időm Neked levelet írni. Egyszerűen arról szól a fáma, hogy azokban a 20-40 percekben kifekszem, picit mozgok, céltalanul bolyongok a házban, képeket nézegetek, várok valami világmegváltó hírt a facebooktól, és mindeközben én… Én nem is ezen a világon vagyok. Szóval teljes képtelenségnek tartom, hogy érdemi levél folyjék ki a kezem közül ezen intervallumokban, úgyhogy inkább meghagyom az írás örömét szebb időkre, mondjuk kedd utánra, amikor is majd beszámolok szívmelengető élményeimről.

Menyus tegnap osztálykirándult, én sikeresen túléltem az első vezetési órámat, ezen kívül Bencét nem akarják Svédországba  vinni, szóval lesz mit mesélnem.

So long till Tuesday!

Mondanám, hogy virul a fejem, de igazából nem. Miután megtudtam, hogy Hegyi Zolinál leszek, körülbelül beporszívóztam a könyvet, a mindent, és mikor úgy mondtam az erek lefutását, ahogy az a nagy összefoglaló táblázatba bele volt írva:

 – Az úgy nem jó. Ennek már nem az a neve itt…

Gondolom mindenhol van egy ilyen ember. Egy ember, aki általában férfi, és adott számára egy jó kis, derengős-merengős háttérsztori (mondjuk, hogy anno nem vették fel az orvosira, csak az agrármérnökire, és ezért elvből utál mindannyiunkat. Mondjuk), mindehhez társul még egy kiegyensúlyozatlan szerelmi élet (mert minden hapsival lehet bírni, hogyha az asszony otthon leápolja az egóját), és persze ráadásnak ott az a karakteres arc, ami egy az ezerből.

Hegyi Zoli mindezzel rendelkezik véleményem szerint, és nem tellett bele egy-két feleltetésbe, hogy már pályafutása elején futótűzként terjedt el a híre… Miszerint a legapróbb részletekig, a legösszezavaróbban, és ha olyan napja van, akkor minősíthetetlenül embertelenül kérdez.

Mikor megláttam, hogy ő feleltet… Nem mondanám, hogy egy világ omlott bennem össze. Inkább csak gyomortájon zabszemnyi méretűre szűkült valamim, aztán onnantól kezdve azt se tudtam, hova kapjak, de mégsem abban az idegbeteg stílusban. Ha szakszerű szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy valahol az epilepsziás roham és a rezignált mélabú között félúton egyensúlyoztam, még még egyszer benyaltam a hátizmokat, a mellkast, és még egyszer átrágtam magam a koponyán. Na jó, azért még egész nap nem tudtam megülni a fenekemen, igazából akkor nyugodtam meg, mikor kihúztam a tételt.

Maxilla, és arckoponya csontjai. Na mondom, oké nem lesz ezzel akkora gáz. Ahogy telt-múlt az idő, kidolgoztam a tételem, és figyelemmel kísérhettem csoporttársaim feleleteit, majd a végén már egészen elkényelmesedve ültem le, és rá kellett jönnöm, hogy nem ő a tűzokádó sárkány… De a koponyányi manó minden bizonnyal.

Szóval mondom-mondom, és engem… Nem igazán lehet megfogni az idegekkel, de minden válaszomra olyan pofát vágott, hogy azt hittem mindjárt szívinfarktust kapok – mert ugyan miért nézne rám azzal a minden e világi fájdalmat imitáló arccal, hogyha nem orbitális hülyeséget mondanék? Na ugye, hogy csak azért, hogy belebonyolódjak.

A ragozásba, az utolsó kis minden nyomorékságba  is belekötött – sokszor még a tankönyvi szövegnek ellenmenve, végül eljutottunk oda, hogy ad nekem nyolc pontot, de csak azért nem hét, mert én voltam ma az egyedüli értékelhető produkció.

A csoporttársaim hatalmasra kerekedett, izgulós tekintettel vártak a folyosón:
 – Na?
 – Nyolc pont.
Olyan őszintén, megkönnyebbülten sóhajtottak fel, Steph, hogy mostmár sajnálom hogy én ott siránkoztam a magam keserű érzésein. Merthogy én ezt nem nyolc pontra tudom, az hétszentség. Meg az is, hogy rajtam kívül senkit nem engedett át, szóval örülhetnék, mint majom a farkának. Igazából, valahol örülök is. Vége van!

Kiváltottam az anatot! Négyes lettem belőle, és ezen az sem változtatott volna, hogyha 10 pontra találok felelni ennél az embernél.

Azt hiszem a fáradtság miatt nem tudok örülni igazán. Még holnap egy dolgozat… Aztán csütörtökön elverem az összes spórolt pénzemet, és este pedig ünneplek a szép új ruhámban J

Emlékszem mikor először hallottam. A veranda közepén álló ebédlőasztalnál ültünk, úgy, hogy szoktunk. Menyus a Mamával, én pedig a Papával szemben. Mindez egy tál húsleves felett hangzott el, miközben a Papa félig bénult bal kezét a folyton-folyvást mellette lévő bot fekete gombján nyugtatta, jobb tenyerével pedig betakarta beteg kézhátát. Karcosra szilárdult rézfém tekintetével valahol a fejem mellett nézett ki az ablakon, ki a az udvarra, és közben esett az eső. Május volt. Talán az utolsó.

Így aztán, Steph, én nem igazán tudok haragudni a májusi esőre, essen akár borsónyi jégdarabkákkal, kitörve a kezemből az én világszép, kobaltkék és babarózsaszín rózsamintás esernyőmet. A hetet  fejemre hajtott sálakkal éltem túl, és mindeközben szakadatlanul esett az eső – és nem csak a hagyományos értelemben.

A szövettan… Én úgy sírtam, Steph. Tudom, nagyon first word problem, és lőjem fejbe magam, hogy ilyen vagyok, de… Elúszott az anat ötösöm, a szövettan miatt. Összesen hat demót írunk, így 600%-ból 540%-ot kell teljesíteni az ötösig, na most nekem az előző szövettanom 65%os, lett a mostani pedig 70%, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen 1 ponton múlott az ötösöm. Persze még csalóka remény sugaraként ragyog előttem a kedd reggeli megtekintés, ahol még elővehetem az én érveimet, meg a beszélőkémet,de ezek az emberek…

Valószínű elgépelés. Amúgy már jól vagyok. Miután reggel fél hétkor felhívtam Bencét, és szerencsétlen álomittas gyereknek kisírtam az életemet, az meg úgy próbált nyugtatni, ahogy sosem tudott csitítani, szóval a végén megint én következtem a sorban, hogy összekaparjam magam. Sebtiben kiszámoltam a súlyozott átlagomat, és mikor kijött a 4,9, azt mondtam: Na, nem oda Buda! Szóval most úgy érzem, tough life has chosen me, úgyhogy igyekszem, ahogy tudok, hogy mindent a tervek szerint teljesítsek.

Végtére is: anat 1. nem kerül bele a diplomába, csak a szigorlat, ami még egy félév. Na majd akkor. Szóban! Készülhet a szövettan…

Ez volt az én májusi esőm. Miután kizuhogta magát, akkor még frissiben, a szürke égbolt alatt próbáltam más és más szemszögből is megvizsgálni ezen problémámat, amivel csak a környezetemet idegesítettem addig,, hogy majdnem szétpattant az arteria meningea mediáju… Ugye a foramen spinosumban? Igen ott. Bocsi, kezdek rápörögni a koponyára ^.^

Szóval igyekszem az egészet úgy felfogni, mint egy jó nagy próbatételt, mármint chosen ones versus tough life. Egész eddigi életemben nem igazán kellett azzal szembesülnöm, hogy valami nem ötös. Igazából az első év végi négyesemet biofizikából kaptam, szóval lehet, hogy ez a kis szűziesség tesz engem ilyen sérülékennyé. Meg az a hatalmas maximalizmusom. Mindegy, az egészből majd én profitálom, hogyha a hasonlóan maximalista gyermekemet kell majdan ellátnom jó tanáccsal.

Miután kihőbörögtem magamat, és mindenkinek keresztbe állt tőlem a szeme, úgy döntöttem, belefér a napomba az a hirtelen meglátott esemény, amin az írós barátaim szabadtéri slammeltek.

Nem is meséltem még róluk neked, Steph! Véletlen volt a mi találkozásunk. Kaptam, még év elején egy levelet, hogy Író Társak Klubja. Pont volt időm, és elmentem az első találkozóra, ahol nagyon családias hangulat, össze-vissza 5 ember fogadott.  Hárman olvastunk fel, illetve hármunktól, mivel én nem mertem felolvasni a novellámat Ferikéről. Azt hiszem, amíg Tibi olvasta a novellát, akkor dőlt el bennem végérvényesen, hogy soha többet nem engedem senkinek, hogy felolvasson, mert egyszerűen nem jön át az, amit én mondani szeretnék.

Ettől eltekintve, mikor Tibi befejezte, felnézett rám, és mikor a nagy csend megülte a szobát, kezemben a csonkig rágott almacsutkával, óvatosan megkérdeztem:
 – Milyen volt?
 – Olyan, hogy meg szeretném jelentetni az Amúgyban.

Azután Tibiékhez verődtem, aki amúgy a DEIK egyik vezetője…. Ezek… Eszméletlen szép emberek.

Tegnap a Halközben tartottak szabadtéri slamet, egy olyan szép helyen, amilyenekért a mai napig visszahúz a szívem Egerbe. Egy kisebb tér, nagyon fancy szökőkutakkal, körbe-körbe kávézókkal, szabadtéri padokkal, és magas, későbarokk házakkal. Olyan hangulata volt magának a térnek is, aztán kiálltak az egyik szegletébe, és elkezdtek felolvasni.

Annyi mindent éreztem, amíg hallgattam őket.
Igazából nem sok mindenki figyelt rájuk. Az emberek többsége egy pillanatra felkapta a fejét, aztán már vissza is fordult aktuális kávépartneréhez, de voltak akik megálltak – köztük két hajléktalan is - , leültek a szökőkút melletti padokra, és tapsoltak, mikor az kellett.

Ezek az emberek… Olyan szépek. Nem a hagyományos értelemben. Úgy amúgy elsétálsz mellettük az utcán. Hanem úgy, ahogy sajnos kevesen.

A gondolataikkal, és azzal, amiket tesznek. Amíg forgószínpadszerűen felolvastak, felváltva beszélgettem velük.

 Imivel megbeszéltem, hogy nem csak neki van angol alteregója – Oliver Cromwell, hanem nekem is, Jeremy Ever. Igen fiú, vagyis kandúr. De miért ne? Megegyeztünk, hogy ő majd versekkel, és meg novellákkal tolom, és beangolosítjuk a havi műhelyt.

Tibivel a nagyon furmányos-kormáynos lányos gondolataimat osztottam meg, egy bizonyos kortárs költőről, akit nem igazán tudok hova tenni. Se az ingyen söröket, se a kedves mosolyokat, se a cinkos kacsintást, se azt hogy végül nem kellett kifizetnem a könyvét, se azt hogy nyolc évvel idősebb nálam, se azt, hogy  miért leszek én is zavarban, ha összefutunk az egyetemi menzán…  De ez egy másik levél. Egy olyan levél, amit nagyon nehezen írnék meg.

Néha annyira jó lenne fiúnak lenni.

Hallgattam őket. Ők rossz sört ittak, és olcsó dohánnyal töltött cigit szívtak, én meg törökülésben ültem egy padon, élveztem a vihar utáni csendes szelet, és mikor lehunytam a szemem, úgy éreztem,  miénk a világ.

Egy része egész biztosan.
 

Tudod, Steph, elértem az év azon szakaszába, hogy kétnaponta írok dolgozatot, egyenként 100 oldalból, és úgy döntöttem, elengedem az a sejtbioszt, amiről a minap vészmadárkodtam. Hagyom inkább a vizsgaidőszakra, ahova való. Ne ezen csússzon az anatom.

Persze attól, hogy végül fejet hajtottam a képességeim előtt, és úgy döntöttem, nem hajszolom magamat a biztos összeroppanásba, nem lett több szabadidőm, épp csak annyi, hogy végre tisztességesen nekikezdhettem a koponyának. Az elmúlt hétvége – tulajdonképpen onnantól kezdve, hogy Bence levelét megírtam, és képzeld mit mondott rá:
„Igen, nagyon finoman melengetett, de újat nem mondott.” – igaz-igaz, a kis drága….
Szóval napjaimat beburkolta a szövettan sűrű-sötét fellege. Amit tudni kell erről a tárgyról az az, hogy a számonkérés nagyon e lett ebben az évben, szóval számítógépes program segítségével írunk. 20 perc, 20 kérdés, és olyan megfogalmazás, hogy azt se tudod, hogy most akkor egy sötét sávra kíváncsi, ami ismétlődik, vagy az összes sötét sávra. (mert van vagy háromféle) És mikor megkérem, hogy lehetne egy értelmezési kérdésem? A válasz a magától értetődő: nem!

Szóval… Tekintve, hogy ezen múlik az anatómia ötösöm, kicsit görcsbe rándult gyomorral kóvályogtam egész nap. Főleg, hogy a hétvégén csak erre tanultam, minden kis metszetről ismertetőt készítettem az egész évfolyamnak, erre betesznek olyan kérdést, hogy: osteoid.. Aha. Szóval nagyon jó, hogy még azt is megtanultam, hogy milyen Weibel-Palade test van az endothelsejtek plazmájában…

Még mielőtt nagyon belefolynék a szitkozódásba, elejét veszem a dolognak – mert nem erről szerettem volna mesélni neked, Steph. Az igazság az, hogy… Jól érzem most magam. Picit fáradt vagyok, picit férhetett volna több koponya is a napomba, de úgy nagy általánosságban véve, úgy gondolom, nem is olyan rossz ez az egész.

A múlt héten megkaptam az ötösömet infóból. Ma kiderült, hogy ötös lettem genetikából is, mindenféle pluszpont hozzáadása nélkül is. Mikor megláttam a dolgozatösszesítőt, néztem nagy, örömtől elpárásodott tekintettel a laptopom képernyőjére, és egyszer csak 180°-os fordulatot vett az addig sanyarú önsajnáltatásba süppedt kedvem.

Végigtelefonáltam Menyust, Apát, Bencét, majd szépen lassan eszembe jutottak az elmúlt napok történései, amik… Amúgy nagyon viccesek és kellemesek, amolyan joy of every moment, amelyek mellett hajlamosak vagyunk játszi könnyedséggel elsuhanni, mikor valami nagy megpróbáltatás tornyosul előttünk. Az állkapocs és ízülete között pont ezek jártak a fejemben.

Kezdve a képpel, amit pont azelőtt készítettem, még mielőtt ugrottam volna egy nagy fejest az ismeretlenbe – alias Ross Histology –, és a rá kapott kommentekkel. A bölcsész ismerősöm hitetlenkedő, szinte másodpercre érző hozzászólása, majd ezzel élesen kontrasztot alkotva, csoporttársnőmet már nem is az asztal közepén éktelenkedő, kettévágott koponya, hanem a mellette található régi fénykép izgatta. Kinek a pap, kinek a papné, ugyebár .) És milyen jó is ez így. ..

Bence és az ő újabb Don Birki profilképe. Természetes, hogy a fiú akkor néz ki a legjobban, mikor nem vagyok otthon. Lassan kezd nagyon hiányozni minden… És itt most nem csak a bennem egyre jobban felhalmozódó, napról-napra fogyasztott instant tészta beszél.
Próbálom eldönteni, hogyan a legjobb. Ha kevesebben beszélek az otthoniakkal , vagy ha minden momentumot megosztok velük. Nyilván akkor érzem magamat a legrosszabbul, mikor Menyus hangját a házunk nagyszobája, és a telefon visszhangján át hallom. Akkor, ha apám félálomban megkérdezi:
 – Hogy állsz, kislányom? Mikor jössz haza?
Vagy, mikor a Mama a napi családi pletykákról tudósít, vagy csak egyszerűen, mikor Bence megjegyzi:
 – Nagy nap a mai. Először sikerült felhúznom magam minden segítség nélkül…
Annyira szeretnék tagja lenni a mindennapoknak – és tudom, hogy ez mostmár csak egy karnyújtásnyira áll tőlem mindez. Holnaptól számítva még 8 nap, és mehetek haza, és már csak vizsgázni kell feljönnöm Debrecenbe. Ha jól számoltam egy javító molbiosz – mert nevetségesen sok kredit, és kevés tananyag ahhoz, hogy négyest kapjak belőle -, és egy sejtbiosz, amiből megint csak nem lett volna nekem elég az évközi dolgozatokkal szerzett hármas…

Ha beszélek az otthoniakkal, leginkább arra kérem őket, hallgassanak meg, és semmit ne beszéljenek magukról. Tudom, ez hatalmas önzőség, de máshogy egyszerűen nem bírnám ki. Amíg Debreceni kényes-kellemes-tanulási száműzetésemet töltöm, szeretném úgy képzelni: Ózdon megállt a világ, és csak arra vár, hogy én visszatérjek belé. Valahogy meg vagyok győződve arról, hogy nem fog történi semmi izgalmas, amíg én itt vagyok, és ez… Talán így is van.

Igazából nem. Minden pörög, de majd nyolc nap múlva lesz is időm, hogy mindezt szemrevételezzem. Addig is, muszáj vagyok a saját dolgaimmal törődni.

És az érettségi… Jönnek, és jönnek a hírek, mint például.

És ezek láttán mosolyra görbül a szám. Milyen jó is volt egy évvel ezelőtt! Belegondolva a tavaly májusba, móka és kacagás volt ez a két emeltszint. Kémiára ha két napot, bioszra ha hármat készültem, mondjuk szorított is gyomortájon olyan görcs, míg ki nem húztam a tételt, mint annak a rendje. A törire készültem a legtöbbet, az ment a legnyögvenyelősebben, és azt hittem, sose jön el az a kor, mikor ettől… lefárasztóbbat kell tanulnom.

Felnövünk a feladatainkoz. A minap kiraktam a tablóképeimet, amiket a pénztárcámban hurcolok. Apropó, Steph. Egy jó indokot! Csak egyet mondj, és magyarázd meg nekem, hogy tőled miért nincs tablóképem? Rossz-rossz kutyakölyök! Szégyelld magad!

Tehát a tablóképek. Kiraktam őket, nagy gonddal érintve minden kis arcot. Barátnőket csoportosítottam, és rendezgettem mindent addig, amíg minden úgy nem állt, ahogy az végül egy hatalmas, melegséges dobbanását jelentett a szívemnek.

Arra gondoltam, milyen szépek is voltak ezek az évek. A megszokástól, a kényelmességtől, ugyanannyira mint a napi vitáktól, nehézségektől. Az, hogy minden nap ugyanazok a kedves emberek fogadtak, életük probémáival, amit megosztottak velem, és segíthettem, ahogy tudtam... És vice versa. Ahogy ületem az ágyam szélén, félkézre támaszkodva, és a még koránt sem végleges dekorációval ellátott szobám falát nézegetve, arra jutottam, hogy a sok dolgozat és mindenség ellenére, én egy hihetetlenül szerencsés ember  vagyok.

És nem csak Bence, vagy miattad, Steph.

Már csak az emlékeim miatt is.

Néha úgy nézek vissza erre a tizennyolc évemre, mintha azt az utolsó pillanatból tenném. És, tudod… Ha egy pillanatra láthatnám a befutott karrierem ezután a gyermekeim, az unokáim mosolyát, még egyszer utoljára ránézhetnék a férjemre, és elmondhatnám:
Köszönöm, akkor… Én nem is bánnám, ha mondjuk a következő pillanatom lenne az utolsó.

Te is érzed néha úgy, hogy fáradt vagy leélni az életed? 
Vagy, hogy már voltál egyszer olyan boldog, hogy az összes többit békében el tudd engedni?
Azt hiszem... Én igen.

Mivel a napjaim megint kezdenek beleborulni valami kiláthatatlan tanulásfergetegbe, ezért nem is igazán tudom megütni a megszokott hangvitelemet. Megint rajtam az a rezignált mélabú, mint a József Attila verseken, csak éppen nem szerelmi bánatom van, hanem betűhányási.
Nehéz is, mikor az alapvetően pozitív jellem találkozik a feltornyosult tanulnivalóval – de tényleg. Ha egymásra pakolnám, mennyi mindent kell megtanulnom, akkor is kijönne egy jó 20 centis oszlop, csupán A4es papírokból. Látom én, hogy a végére fogok érni. Viszont mikor csillan a fény az alagút végén, a rá következő másodpercben már megint azt érzem, hogy az összeomlás szélén állok, és hogy kész, ennyi volt.

A gond az időbeosztás, és a betegség. Ez a két nap nagyon elhúzott, úgy ahogy nem lett volna neki szabad. Valószínű a sejtbiológiám fogja bánni – és ahogy ezt kimondom, már lángol is bennem a harci szellem: nem, dehogy! Ne hagyd veszni! Csak kicsit kell meghúznod, és akkor nem kell megírnod az írásbeli vizsgát, csak szóban kell felelned! Ami igen, szép és jó, de… Most kerültem éltemben először olyan helyzetbe, hogy tényleg mérlegelnem kell.

Vagy az anatómia, vagy a sejtbiosz. Haha, már kimondva is hihetetlen vicces. Ez egy egyyértelmű kérdés, de azért kifejtem.

Adott a sejtbiológiám. Nagybetűs  anyagcserevégtermék. Olyasféle, az életben semmi közöm nem lesz hozzá tantárgy. Igazából de, mert a gyógyszerek is sejtfelszíni receptorokon keresztül hatnak, node... Elég arról az egészről annyi, hogy vannak ezek a csodafehérjék, amik áthidalják a sejtmembránt, és azért vannak, hogy a gyógyszer sejtszintig hasson. Meg a sejten belül is ilyen enzimek, amik...

Szóval értem én, miről van szó, de mikor az egész, alaphangon hétlépcsős kaszkádfolyamatot minden regulátorral, meg induktorral, mindezek szerintem valami szellemes beállítottságú ember, kicsit sem vicces fantazmagóriáiból született 3 betűs mozaikszavaiból van elnevezve, na az... Na az... És akkor még 65,75%-os lett a tesztem.... Na akkor...

Egyébként ez az az egy szent tantárgy, amit csak hármassal lehet kiváltani, a jobb jegyért ígyis-úgyis el kell menni szóban felelni. Viszont  - lő a fenn említett vicces emberek kegyelemkenyere - ha 75%-on alul teljesítek, akkor még egy írásbeli teszttel is megboldogítják az életemet, ami talán jó, talán nem, de úgy érzem, a vizsgaidőszaki küzdőszellemem inkább a harcias „jó az nekem” felé terelné az ügyet. Szóval ez a vizsgám benn maradna, még akkor is, ha a jövő héten esedékes demómat hagynám a francba – amit így kéne tennem. Mert a koponyába még bele sem kezdtem, és lássuk be, úgy, hogy a jövőmet idegsebészként képzelem el, meg amúgy is, tekintve, hogy eddig anatból nagyon szép eredményeket hoztam, nem azzal kéne elrontanom az egész féléves munkámat, hogy „jaj, akkor, most szétszakítom magam, és megyek, és hú, de megírom még azt a sejtbioszt is!”

Persze, ez így logikus. De még végére se érek a gondolatvezetésnek, már felszólal bennem a maximalista felhang: ugyan már, hiszen csak egy picivel kéne jobbat írnod, mint az előző dolgozat! És nyolc pluszpontot adnak! Nyolcat! Mikor lesz még ilyen lehetőséged?
Igazából a vizsgaidőszakban is, sőt akkor talán még több pluszpont is járulékos… Eddigi munkásságom alapján 11 pluszt érdemeltem ki az összesen szerezhető 18-ból, ami szép és jó.

Lehet, hogy csak a fáradtság miatt, de most elég vonzó ötletnek tűnik  nem megírni azt a soron következő sejtbiosz demót, egyedül a rajta szerezhető 5 darab pluszpont az, ami csábít valamelyest….

Az a gond, ebben a nagy rezignált mélabúmban, Steph, hogy se egy minőségi megszólalás, se egy épkézláb, tőlem megszokott gondolat nem jön ki belőlem. Ahogy a csoporttagjaimból sem. Mindannyian ülünk, nézünk egymásra, arcunkon valami túlvilági mosollyal, aztán a mindennapi hülyéskedések mellett mindannyian túlélési terveket gyártunk, hogy mégis hogyan fogjuk átvészelni a ránk váró három hetet. Értsd, ahogy mondom, ez tényleg ilyen survivor stílusban megy. This is the time of peril. És az a gond, hogy nem csak megmenteni lehet rajta a szemesztert, hanem lerontani is.

Egyben vagyok biztos, és az az, hogy nem szeretnék elaprózódni. A már hajszál híján megszerzett tárgyaimat szeretném kiváltani, és ha annyi veszik rajta, hát benn hagyni a sejtbioszt minden ügyes-bajos hülyeségével a vizsgaidőszakra. Úgy érzem, hogy vannak olyan csoporttársaim, akik a benn maradt 2 anatómiával, genetikával, sejtbiosszal, mol.biosszal sokkal de sokkal rosszabbul állnak, mint én, és akkor még vár ránk a koponya, a fejlődéstan, még egy mol.bi, egy szövettan és egy sejtbi…

Ja és a legszebb az egészben a most szombaton esedékes, május elsejei hosszúhétvégét pótolandó, bedolgozandó nap. Meg a most péntek, amikor is Bence ünnepli a tizenkilencedik születésnapját, én meg… Hát én meg nem is tudom mit csináljak.

Steph, legszívesebben nyomnék egy skip gombot. Mert nem azzal van a bajom, hogy nem tudom mindezt megcsinálni. Tudom, hogy bennem a képesség, tudom, hogy a tőlem telhető legjobbat fogom hozni, egyszerűen csak nem vagyok kíváncsi önön szenvedésemre. Ahogy fetrengek a könyv felett, mert már még egy szót nem bírok elolvasni. Igazából elbírnék. Ha mondjuk magyarul lenne, nem valami elhalt latin, modern angol keverék jövevényszavakkal. Vagy ha mondjuk nem kaparna a torkom. Vagy ha csak egyszerűen nem lennék olyan fáradt, mint amilyen két hét múlva leszek, hogy tulajdonképpen ölni tudnék majdan egy órányi alvásért.

Apropó! Két hét múlva ilyenkor, egy kiadós molbi után vége a szenvedéseimnek.

Addig is, készülj hasonló melankóliás levelek áradatára, mert úgy döntöttem, szenvedéseimet lejegyzem neked, csakhogy a jövőben erőt meríthessek: nem is volt olyan gáz ez a második félév!

Apropó, érettségizők: örüljetek a dolgotoknak. Jövőre, sokkal de sokkal rosszabb lesz. Szóval ne a matek meg a töri miatt lógjon az orrotok, hanem viruljatok, ha ti is úgy mentetek be, hogy egy szót nem néztetek át az EU-ból, aztán telenyomták a feladatlapot 3 uniós kérdezz-felelekkel :)

Szoríts nekem, Steph! Talán a hétvégén jövök valami lélekápoló gondolattal.