Avagy isten hozott fesztivál időszak, következik egy minimum két hetes pörgés Steph, amire különösen szeretnék emlékezni. Ez az elhatározás most elég dühös bennem, amolyan felindult tenni akarás, csak és kizárólag magamét. A soron következő kalandnaplóm nem lesz rendszeres, igényes, határozottan körvonalazott - igazából egy feltüzelt érzelmi allapotú pár hét szigorúan autokorrektált telefonba pötyögött, kótyagosan fogant, emléknek szánt sorai lesznek.

Első nap
 

Liter whiskey a bőröndben, Törülköző börtönben,Smack tészta a gázon - ugyan mi mást is ennék egy szigorú spórolást időszak első szent napján? - Bence a teraszon, amolyan Toldi-s túzok, gubbaszt magában, aztán várja hogy fölrepül-e. A nagy igazság kétféle:
Egyrészt magam rúgnék rá akkorát, hogy az égig meg se áll, másrészt meg húznám már be magamhoz, ha hagyná. Mert az persze isteni szerencse, és amúgy el se jött volna, ha a menszezemmel nem végeztem volna a szigorúan szabott határidőig, de mégis ugyan kinek forgott valaha a fejében, hogy életem Helyettem-hercegnője, az Egyetlen, olyan dolog miatt rúgja le az üvegcipőjét, mert Szeret?

Fiúk. Buta-buta fiúk. Elmentem megbeszélni az írós barátaimmal a Campuson megrendezésre kerülő performanszokat - mert ha mar egész évben nincs egy sócsipetnyi időm sem művészkedni, akkor legalább a nyár által kínált lehetőségeket hadd használjam ki! És neki nem is ezzel akadt problémája, sőt még nem is a felolvasott Hajnóczy Péter, borzongatón tökéletes novellákkal, mivel még tetszettek is neki, hanem maga az a másfél óra keserítette el, amíg ott ült, én ötleteltem, ő meg... Nem csinált Semmit. Nagy betűs Semmit, és még nem is a a franciaórás dacos beleszarok Semmit, mert abban bajtárs az összes szenvedő barát, de itt? Egy csokor művészkezdemény között?

Tudom, hogy mindez azért bántja, mert szeretne része lenni a világomnak - az is. A legnagyobb, legjobban imádott része - az elmúlt másfél órában viszont olyannal találkozott, ami neki szeges ellentéte, beleilleszkednie pedig szerinte lehetetlen, szerintem szemet hunyt, részegen rábólintott simulás. Tudom, hogy a tészta beburkolása után minden csókommal, minden érintése-m-csiszolt-sóhaj-ommal meggyógyítom, megbékítem.
Holnap ötkor kelünk a siófoki közvetlen járathoz.
Holnap a vonaton vodkát iszunk. Este whiskeyt.
De ma még szeretnie kell. Mert megtiltom neki, hogy bármi mást tegyen.
Mert réges-rég, talán egy másik életben megmérgezett az ellen, hogy mást tehessek.

Bence, Debrecen, KFC, finom ételek, új emberek, új élmények, mi ketten – és én.
Az egész debreceni kiruccanás az indexem aláíratása miatt történt, mert még három kitöltendő rubrika árválkodott fehéren, kék tintára vára – de azt sosem gondoltam volna, hogy három nyavalyás aláfirkantáshoz legalább három munkanap, és közéjük ékelt hétvége szükségeltetik. Egy részről: fene a professzor úr gusztusát. Mikor jelentősen megázva, párától összegöndörödött hajjal, és amúgy olyan aranyos ábrázattal, amit emberi lény ki nem érdemelhet, megálltam az irodája küszöbén, és gyermeteg leányhangomon esedeztem az aláírásáért, ő csak felnézett a számítógépéből – igazából semmit nem láttam belőle.  Valahogy azt az érzés keltette bennem, hogy ő  most direkt el akarja velem hitetni, hogy fontos, intézetvezetői munkát végez, de igazából csak Assassin’s Creed-ezik–, és annyit mondott nekem: adjam le az indexet a titkárnőnek. Titkárnő: jöjjek vissza holnap.

Aha…

Másnap (közbeeső guule-like szerencsétlenségek felsorolásának mellőzésével) professzor úr épp az orrom előtt esett be a liftbe, majd mikor titkárnő becses színe elé járulva átnyújtottam az indexemet, tájékoztatott arról, hogy akkor majd jöjjek vissza holnap.
 – De hát holnap szombat van.
 – Akkor hétfőn. Nem tudom a professzor úr napi rendjét, most ment el, vitte a kis táskáját, nem biztos, hogy még ma aláírja…

Szóval, Steph, úgymond nászutazunk, amolyan tipikus merész szerencsétlenséggel, ami a kettőnk kombójának egyenes jellemvonása, úgymond aranyszín védjegye. Nagyon sok minden kiderül egy-két ilyen nap alatt, amíg összezáródsz valakivel, akit amúgy nagyon-nagyon szeretsz. Helyes, ritka tökéletes magyar mondás: lakva ismerszik meg az ember – mert teheted te a fejed tetejére azt a hatalmas szeretetedet, ha a partnered a te szöges ellenéted, és e hatalmas ellentétek miatt néha-néha, egy-egy pillanatnyi idegbajban ki tudnád harapni a kedves a. carotis externáját, éretté hajlott kamaszszerelem ide vagy oda.

Bence… Egy hihetetlen kényelmes ember, egy igazi barnamedve, aki olyan hatalmas, üveggolyó-szerelem tekintettel tud kinézni a takaró alól, hogy mikor én már cakkba vágva nyitottam volna az ajtót reggel háromnegyed nyolc előtt öt perccel, hogy leugrok tejért meg kenyérért a boltba, ő pedig elmotyogta:
 – De várj már meg, lemegyek veleeeed! – akkor persze hogy kocsonyává olvadt a térdem. Hát lehet egy álomkóros barnamedvének nemet mondani, főleg mikor átkarolva beleleheli a sebtiben konytba rántott hajadba :
 – Ígérem hamar kész leszek!
Szóval hamar kész lesz – és térdem szerelmetes remegése a percek előrehaladtával egyre jobban kezdett átmenni idegbeteg, rúgásra kész rántásba. Óh, még fésülködök, fogat mosok, kiválasztom a nadrágomat, de menjünk, mert már nyolc óra, és kilencig írják alá az indexet, aztán még a boltba se jutottunk el.

Kilenc óra nulla ötre értünk oda… Kilenc óra nulla egykor elment a néni. És még az eső is szakadt. Igazából az egész pénteki nap egy tipik-guule failure sorozatként állja a helyét, megfűszerezve Bence-medve-morgásokkal. Kiderül, hogy nem tudunk normálisan egy esernyő alatt menni, mert Bence olyan magasan tartja az ernyőt, hogy az egyik vállam csurom vízre ázik, viszont ha én tartottam a vízfelfogó eszközt, akkor meg olyan alacsonyan állt meg a végmagasság, hogy Bence feje minduntan kiboltosította az én csoda-virágos ernyőmet.

Mindezen ellentéteink, villámpárás összefeszüléseink, és két perces világháborúink ellenére, Steph: tökéletesen érezzük magunkat. Rengeteget beszélgetünk. A thermál vizes medencében ázva, fejemet a vállára, ő a fejét a hajamra támasztva, az emberiségről, úgy amblokk a hova tartásáról. Még ebben is teljesen mások a nézeteink. Bence globális szinten mereng mindarról a rosszról, amit tapasztal. Egész bolygóra és minden emberre levetítve elemez történéseket, jellemvonásokat, egyszemélyes, vagy akár több kontinenst is érintő harcokat, vallásokat, vívódásokat. Mindez persze rengeteg egy 19 éves fiúnak, aki mérhetetlen érzékeny, feminim gyermeklélekkel és világmegváltó gondolatokkal rendelkezik, így valahol mindig belefullad ebbe az áthatolhatatlan sötétségbe, és bár hihetetlen életvidám jellem, ezekben a fuldoklásokban látom az arcán átfutó lemondást: rossz az ember.

Én magam már azzal is megelégszem, hogy a családom szintjén gondolkodom, igazán nem sok, maximálisan 3-4 embert számolva egyszerre, ám ezen emberek személyiségét, cselekedeteit és indíttatásait a lehető legmélyebben kielemezve, és így, mint a szisztematikus táblázatot, számításokat tudok végezni velük, kalkulálok, és úgy érzem, egyre jobban lavírozok. Nem tudom, mikor is mondtam le az egész mindenséget érintő gondolataimról…

Minden bizonnyal hozzátesz kettőnk vállvetett szemszögeinek a családi háttér. Bence édesanyja igazi hős, amolyan mindennapi, történelemkönyvbe való, aki úgy igazgatja kis fészke életét, hogy fiának ideje marad az egész emberiséggel gondolni, nem kell belemásznia olyan mindennapi problémákba, mint… Mint amilyenekbe én és Menyus számlálhatatlanul sokszor kerülünk.

Ezen túl – change of subject – sikerült Bencét olyan közegbe dobnom, amitől talán kicsit én is tartottam, hogyan fogja magát benne érezni. Pénteken, azaz tegnap adódott egy debreceni, slam poetry rendezvény, ahová nagyon sok írós barátom jelezte, hogy jön, persze a végére alig-alig csordogált be a jelzett 84 emberből 30, de… Én már nagyon vártam a felolvasásokat, nem csak magam miatt, hanem Bence miatt is. Kíváncsi voltam a véleményére, és persze arra, hogyan illeszkedik egy számára teljesen idegen, úgymond „művészi” szituációba, ez a 100%-ig materialista ember.

Az,hogy én kíváncsi voltam? Laza legyintés. Az, hogy Bence hogyan izgult? Ámult csodálkozással össekulcsolt ujjak, méla mosolyra nyílt száj. Ez a fiú  egyszerre szeretett volna jó benyomást tenni a barátaimra, és közben félt attól, hogy olyan áthatolhatatlan falakba ütközik, mint, amit a családomnál tapasztalt. Ilyen édes, félszegen kétségbeesett, pillanatokra elcsípett kétkedő tekinteteteket régen láttam rajta.

Minden jól sült el, bár az esemény előtt fél órával, még azt sem tudtam neki teljes mértékben elmagyarázni, hogy mi az a slam, de aztán Salientia nekem átküldött írása – amiért nagyon köszönöm az önzetlen bizalmat – annyira meghozta a kedvét, hogy a végén már tényleg csak a miatt aggódott, hogyan fogadják majdan a barátaim. Mondanom sem kell, hogy ezek az emberek nem válogatósak, teljesen tisztában állnak azzal, hogy ők a legkülöncebbek, így egy ilyen kis átlagos-édes lényt  mindig szívesen fogadnak megrontásra.

Steph… Ha jössz, és lesz debreceni slam, viszlek. Olyan hangulata lett az egész estnek, a váltakozó jó, kevésbé jó előadókkal, hogy a végén még én is késztetést éreztem, hogy felálljak a színpadra, de ugye vállalható szekcióban csak prózáim vannak, amik túl hosszúak egy ilyen stand-upra. Ekkor kapott elő Imi, az egyik legnagyobb lírásunk, hogy na akkor olvasd fel a verseidet!
Így néztem rá, hogy R U Mad, mate? De aztán csak szeget ütött a fejembe – csak fellépési lehetőség, próba, tapasztalat, több leszel tőle, és sajnálnám, ha kihagynám - főleg miután Salientia is elmondta a sajátját, na akkor már végképp úgy éreztem, hogy i’ll mount the stage, and get it rolling on, de… Na igen.

Azt hiszem, pont Salientia után lépett a színpadra egy olyan de olyan színészi és kommunikációs képességekkel megáldott legény, hogy utána csak két térdem közé fogott telefonommal, lebiggyesztett szájjal néztem a kiürült sörösüvegekre az asztalon, magamban nyíltan kimondva: nincs az az isten, hogy én ezután az ember után felolvassam az Ilka-firáimat.

És ekkor Imi… Egyem a szívét. Steph, az a fiú olyat tett értem :).  Felhívatta magát a konferanszié lánnyal a színpadra, és a mikrofonba beszélve elmondta:
 - Van itt egy lány, akit nagyon szeretnék, hogy felolvassa a verseit, de ez után a bomba után biztos nem merne kiállni a színpadra, ezért most felolvasnék egy kurva szar verset, hogy utána a lány feljöhessen…

És ráadásul, a háttérben ülő zenekarral egy olyan nyálas aláfestést is toltatott az egész förmedvény sterelmes-sosem-versnek, hogy utána tényleg úgy léphettem fel a színpadra a magam fekete-fehér, szakadtan elegáns outfitjében, mint az ózdi királylány. Úgy is éreztem magam.

Természetesen vállalhatatlanok a verseim. De senki nem fog rájuk emlékezni, én pedig olyan de olyan megtisztelve éreztem magam a figyelemtől, amit az első sorban ülő barátaim nekem adtak, hogy kár lett volna kihagynom azt a három lépcsőt, ami az emelvényre vezetett. Magamat leptem meg a legjobban ezzel a kis fellépéssel, de… Nagyon jól esett. Igazán.

Az este hátra lévő részében Imi még lencsefőzeléket is csinált nekem meg Bencének, hajnal egyik ültünk nálunk, cigarettafüstbe burkolózva, kereszténységről, kockulásról, versekről hablatyolva. Imivel közösen verseket kántálunk fel, a fiúk a háttérben beállt hatásszünetben meg is kérdezték, hogy most akkor miért nincs itt a sátán, akit megidéztünk.

Az egészben a legszebb az volt, hogy mikor én már majdnem lefelejtem az asztalt az álmosságtól, Bence még akkor is maradni akart.

Tudod, Steph. Imádom ezek a successful night-okat. Közelebb hoznak minket a maguk után hagyott emlékekkel…

-          Ui. Találkoztam egy tündér királylánnyal. Szép kis virágos szoknyában, fehér harisnyában és alabástrom bőrében volt éppen, helyre kis kalapban és vörös hajjal. Írdogál ő is. Úgy hívják, hogy Salientia. És az egyik barátnőjének olyan fekete cipője volt, hogy azt még ma levadászom.

Hagyjuk most az egyetemet. Olyan szinten csömöröm lett tőle, hogy talán a szentül megfogadott anat-ismétlést is hagyom, egészen augusztusig. Addig is.

Steph, ez az írótábor.
Én… Olyan tökéletesen-rosszul éreztem magam, hogy azt nem igazán lehet elmagyarázni. Olyan emberekkel voltam, akiket már korábbról ismertem, és olyanokkal, akiket csak akkor láttam először. Egyikőjük bitangpusztulatosan minősíthetetlen (10/3-as) pálinkát hozott magával, ami nem fogyott el a tábor végére sem.  Ha ittak, amúgy is borra hajlottak, én meg az után az ominózus gólyatábor után, hogy csicsentett-józanon kihánytam a fogamat,(azóta is a család top hányós sztorija. Talán egyszer részletesebben is szót ejtek róla) Szóval azóta tartózkodok minden szőlőlé-félétől.

Azt hiszem, érezhető, hogy még mennyire az egész hatása alatt állok az elmúlt pár napnak. Akadtak írószemináriumok, majd délután előadások, egészen kora-késő estig, utána pedig… Hát utána pedig régen éreztem magam így jól. Mert persze feledhetetlen egy-egy sátorozás, de ugyan az erdő közepére tűzött tisztáson mikor kerülök olyan feszítőn-ótvar-csodálatos érzelmi állapotba, hogy olyat tegyek mint, még soha? Verseket kezdtem írni, Steph, és.. Na várj, mutatok majd a levél végén.

A csodálatos, tényleg csontvelőig borzongatóan tehetséges előadók mellett azért előfordult olyan is, mint Viola Szandra, a testírónő (visszafelé néztem magam a tükörben/ nem én fekszek az ágyon/ az ágy fekszik rajtam, vagy valami efféle elmés valami, ami egész estés ok a kába mosolyokra). Vagy Popcorn Jon, vagy… az az intellektuális leszopás, amit egy talpig ciklámenbe öltözött, borzos feketehajú, pajzán-róka mosolyú, és ernyedt dekoltázsú nő tartott, valami költőnek. (shade: Hutter Angéla. Ő volt az... majndem) Nyilvánvalóan csurgásig gerjedtek a másikra, mert az író mennél jobban alázta, a nő annál jobban nyalta… Valahogy zsigerből megéreztem, hogy ez nem az én délutáni programom lesz, de azok előadőteremből kisomfordáló, szenvedésig égett arcok.. Háh!

Egyéb iránt az éhség eddig soha nem tapasztalt szintjeit éltem meg. Szörnyű ez a menzakoszt. Egyedül az utolsó ebéd sikerült jól, valószínű a „ne váljuk el haraggal” örök mondás jegyében, de én már csak tüntetésből sem ettem belőle sokat.

Ha össze kéne foglalnom az elmúlt pár napot, azt mondanám:
Soha nem éreztem még magamat ennyire rosszul és jól egyszerre, ilyen huzamosabb időn keresztül.
És mindezek miatt rettentő fáradt vagyok.

Igazából mély elhatározásokra jutottam.

Művésznyaram lesz! Annyit fogok írni, amennyi csak belefér, nem igazán leveleket, de… Na. Tetszik érteni. Mutatok egy pár dolgot: 

És last of all: novellaíró szemináriumi házi feladatként be kellett fejeznünk egy Déry Tibor novellát. Akinek van indíttatása, és kedve, olvassa el – zseniális a maga nemében. Egy 56’ után bebörtönzött férfi, B. szabadulását taglalja, amíg a főhős a börtön ajtajától saját lakásáig, majd saját feleségégig ér, kinek karján a börtönbe zárása előtt megfogant, és az elmúlt hét évben cseperedett fiúcskáját pillantja meg. Anyu ügyesen elküldi a kölköt egy jó csokor orgonáért, hogy valami fantasztikusan odabaszó „ül, akár egy balhorog” féle befejezésbe borzonghasson bele az olvasó. Mi nekünk, feladatunkként a kisfiú, és az apa találkozása lett megadva.

Lő guule-megoldás:
 

 - Orgonáért szalajtottad el?
 - El. Orgonáért. Az üres telekre a szomszédba - és az asszony azt már csak egyre révedőbben tette hozzá: - az apjának...?

A végén már ennyit sem mondott, inkább csak nézett a cselédszoba ajtófélfájának szegletébe, és így, húzva-vonva csúsztak ki belőle a folyvást kopó szavak.

B,-nek rá kellett jönnie, akarva akaratlanul orgonákat lát. A négy apró szirmot a fal tétován szétfutó repedésében, a metszéspontra szállott méhecskével a közepén. 

Visszabámult a férfira a soha nem gondoltan mély-nehéz lila a felesége fakult ruháiban, a nő tekintetére boruló tompa homályból. De még a szomszéd asszony is úgy tűnt: olyan színben sopánkodik, mint a május elsejei ballagásra szakajtott orgona.

Tavaszonként, annak utolsó hónapja köszöntével mérhetetlen szeretetet érzett B. Valami sejtelmesen csillanó szakadéknyi borzongást, ami akkor szorította leginkább gúzsba a szívét, mikor a kertben bolyongva lesett át szomszédba. A szomszédba, ahol már más család  élt, de még mindig átlógott a fürtös orgona;

Sosem gondolt már ugyanarra, csak arra a csokorra, amit nem kapott meg...

Mikor reggel édesre éhezve kacskaringóztam be a konyhába, és szimatoló orromat a hűtő hidegébe dugva kerestem az enyhet adó tortát, akkor csapott meg a konyhaasztal szélén, közvetlen a radiátor mellett hagyott sütemény lomhán elterülő, fojtón-édes szaga.

Egy ideig csak kapaszkodtam a hűtőajtóba. Keserűségemben előrebukó vállam, lefelé biggyesztett alsó ajkam, de még a jégszekrény falához tapadó angyalkás mágnes messzeségbe révedő tekintete is a csokitortát siratta. Azóta sem ettem olyan finomat.

Menyus viszont amilyen rossz visszapakolásban, olyan jó kitálalásban – márha van mit persze. Olyanok vagyunk mi ketten, Steph, mint két fiatal lakótárs. Ami tekintve, hogy még csak egy hete meresztem itthon magamat Debreceni száműzetésem után, teljességgel jelentheti a csöbörből vödörbe szituációt.

Mi jellemző két fiatal lányra? Az, hogy pénzük az van, kapják az aggódó családtól. Na igen, de mit csinálnak a pénzzel? Az egyik felét raktározzák valami mesebelien dimenzionált, és folyton folyvást rettegett – ám soha el nem érkező – ínséges időkre, a másik felét pedig olyan holmi fontos dolgokra költik, amik lelkileg degeszre tömően táplálóak, na de étkezésileg? Menyus az egyetlen szent kocsijára költ, én meg a ruhák bűvöletében élek, így mikor reggeli portyára indulunk a hűtő irányába, minduntan az a keserű látvány fogad: nincs mit enni. Megint.

Ilyenkor általában Menyus szúrós tekintete összeakad az enyémmel, aztán mind a ketten a másikat hibáztatjuk a hűtő kongása miatt. Miután megelégeljük cél nélküli, néma küzdelmünket, már csak a rend kedvéért, és még véletlenül sem a remény végett, de vetünk még egy leltározó pillantást a fényes hűvösség mélyére. Három hete főzött mustáros hús, torma, negyednyi űrtartalomra fogyatkozott savanyú befőttek, na és csoki… Csoki az dögivel.

Ekkor szoktam magamnak megengedni egy lemondó sóhajt, ami nem mást, mint Menyust, és az ő sajátos, csokival fogyókúra módszerét illeti, mert az oké, hogy nála működik, amíg a harmadikosok matek dogáját javítja, de nálam már az ötödik elnyomott balatonszelet se használ, mikor a sejtciklust kéne a fejembe töltenem.

Summa summárum, zsírosdeszka és friss zöldség lett a jussa a hangonyi és az ózdi királylánynak, terítés után elfoglaltuk a minket megillető helyünket az egymással szomszédos asztalfőn, és nagyokat sóhajtozva a csípős paprika elementális, ám koránt sem előrevárható ereje végett, toltuk magunkba fejedelmi reggelinket. Azért a harmadik falatnál már kezdtem érezni, hogy soha jobbat, de még mindig nagyon irigyeltem azt az újhagymát, amit Menyus majszolhatott, én  nekem viszont Bence majdani, délutáni érkezése végett marasztalnom kellett.

Mikor már éppen azt hittem, hogy kiserken az ajkam szélén a vérem a paprika erejétől, és ezért fájdalmamat gyümölcsteám heves vedelésével akartam csillapítani, Menyus egyszer csak intőn felemelte mutatóujját, én meg hirtelen azt sem tudtam, hogy most akkor fulladjak meg, vagy hagyjam kiégni a bőrömet, vagy mi is édes szülém célja?

Ekkor jött a tájékoztató mutatás az ablak felé.

Lehet még nem mondtam neked Steph, de macskák álltak a házhoz. Még pedig milyen macskák! Naponta kétszer-háromszor is megfordulnak az ablakunkban, a párkányra kitett tejes tálnál, na de az estét azt máshol töltik.

Menyus szoktatta hozzánk őket a minden este gondosan színültig teletöltött kis tálkával, amit aztán a macskák olyan hálás karakánsággal lefetyelnek nap mint nap, hogy mellmagasságig tejcseppes az egész ablak.

Ekkor is ez történt. Dialy macska number one, azaz Hitler, mivel bundája pont az ominózus, kis bajusznyi helyen koromfekete, egyszer csak felugrott a párkányra, pontosan velem szembe, és még Menyus tulajdonképpen rám mormolta a Harry Potter filmekből ismert „Immobulus!” varázsigét, addig Hitler ijedt, vérmesen kerek és átható üvegzöld tekintetét rám vetette. Pillantását viszonoztam, majd kimért mozdulattal lehelyeztem bögrémet az asztalra, amíg Mein Führer a tál felé indult, nevéhez egyáltalán nem illő, szinte ugráló, idegbeteg lépteivel.

Nagyon sóhajtva néztem fel Menyusra.
 – Szerinted nyáron engedi fogják, hogy megsimogassuk őket?
 – Nagyon remélem – mondta erre elmerengve. Ajkamat összepréselve vettem észre, hogy a két darab omega 6- halolajat tartalmazó lágy kapszula, érintkezve a forró bögrém falával megolvadtak, és reáragadtak az üvegpohár szélére.
 – Inkább vedd be.
– Nem! – haraptam rá alsó ajkamra, majd akkurátus mozdulattal leszedtem a gyöngykapszulákat. – Ez a bögrém szeme.
Az egyik azonnal szemmagasságba tapadt, a másik viszont sehogyan sem engedelmeskedett az akaratomnak. Lemondóan csóválva a fejemet emeltem fel a bögrét:
 – Küklopsz!

Fáradtak ezek a reggeli mosolyok, Steph. Amolyan ágyba kívánkozóak, mást, álmodósat kívánóak.
Láttam ezt a merengős mosolyt Menyus arcán, ahogy a tejet lakmározó macska felé fordította a fejét, tudtam, a mosoly nem a Hitlernek, és nem is az utána váltásban érkező vagány Cirmosnak szól, hanem Dorisznak, az első itteni macskájának, aki ráült a traktor kerekére, a traktor pedig beindult.

A gyümölcsteám remegéséből láttam visszatükröződni az én mosolyomat is.
Azt viszont, hogy én hova vágyok…
Hirtelen elmondani lehetetlen, aztán a végén mégis egy szóval letudható.

Tudod, Steph, azért mégiscsak szépek ezek a reggelek. A folytonos tékozlás-kuporgatások miatt szűk menüre szabott reggelikkel, a jövő-menő macskákkal, és a mosolyokhoz mérten kába napfénnyel.

Szépek, mert nem mindig élvezhetem őket. Szépek, mert tudom, nem örökké lehetek része.

Végeláthatatlan köröket rovok a délig alvás, Menyus érkezése, Mama látogatása – és ezzel a lépéssel frissen főtt, eszményi ételek magamhoz vétele – majd Bencével való találkozás íven, és úgy amúgy, nem igazán kívánnám, hogy másból is álljanak a napjaim. Tökéletes így az elosztás, és bár egyáltalán nem gondoltam magamat fáradtnak, az, hogy minden nap este tízkor már kidőlök, és csak délben nyitom ki a szemem, igazol valamit az elmúlt három hetemből…

De lassan véget ér ez a kristály-törékeny időszak, nem lesz több lustulás, és kényeskedés, és most ebben az a legszívfájdítóbb, Steph, hogy mindezen kényelmet nem azért kell abbahagynom, mert el kell kezdenem készülni a sejbiosz vizsgára, óh, ha csak az lenne… Az igazság az, hogy… El kell kezdenem vezetni.

Talán még nem meséltem a tavaly nyár végén megesett vadregényes kalandomat. A lényeg az, hogy két hét alatt, amolyan nyár végi, gyorstalpaló tanfolyamként lezavartam az elsősegélyt és a KRESzt, aztán még kapóra is jött, hogy az utcánk aljába lakott egy ember, nemes nevén Laci bácsi, akinek a kisfiát anya amúgy is tanította az általános iskolában, meg ha már tanuló vezető oktató, és amúgy sincs nála sok ember, hát akkor miért ne vállalna el?

Jól kezdődött… Az első elméleti órán még remekeltem is, „hihetetlen” vaslogikámról adtam számot, ahogy kitaláltam mit hogy kell leolvasni a műszerfalról, meg az akkurátus körbejárkálások során a gépjárműről, aztán beültem a volán mögé és minden valami olyan metamorf változáson ment keresztül, hogy az csoda.

Bence csak a fejét csóválta. Hozzátartozik a történethez, hogy én sose szerettem volna megtanulni vezetni. Véleményem szerint én vagyok az ózdi hercegnő, és egy hercegnőnek kocsisa van, erre Menyus legszívesebben falba verte volna a fejemet, Bence meg előhozakodott a vészhelyzetekre tartogatott zombi-apokalipszis elméletével, hogy akkor a nagy eszem meg minden képességem ellenére azért halnék meg, mert nem tudok vezetni. Ezen felbuzdulva, már túl az elsősegély és KRESz vizsgán ki is vitt egy elhagyatott garázssorra, és két vállamat megmarkolva benyomott a vezetőülésre.

Nagyon türelmesen magyarázott, és miután minden részletet kikérdeztem, és fejben összeállítottam a mechanizmust, sikerült is elsőre beindítanom azt a tizenegynehány éves mazdát, ami a Bence család szeme fénye. Bence erre nem is mondott semmit, csak nézett rám azzal a „not bad” tekintettel, és beleegyezőn bólogatva engedett neki az első vezetéses órámnak.

Aztán mikor idegességtől remegő ívű, villámokat szóró rezignált mosolyommal szálltam ki az autóból, majd mikor beértem a szobájába már csak görcsösen sírtam, nézett rám szegény szerencsétlen gyerek, és azt se tudta, hol kezdjen hozzá a kérdezgetésnek.

Azt hiszem végül úgy fogott neki, hogy:
 – Havid van?
Te tényleg tudod, Steph, hogy milyen viccesek vagyunk, mikor én úgy istenigazából bőgnék, de Bencének ehhez nincs kedve, ezért addig tolja nekem a hülyeségeit, még másodperc alatt megeredő, és összefolyó könnyem és taknyom fátyolán át én is elkezdem a röhögést. Ez is így indult valahogy, de aztán csörgött a telefon, Menyus keresett, hogy na mi volt?
Azokban a napokban amúgy égett a kezem alatt a készülék. Egyszerűen mindenki a vezetési előremeneteleim után érdeklődött, mind azzal a tudálékos, volán mögül szóló szavakkal, hogy pár perc alatt torkig lettem a kedvesen oktató okoskodásokból, és minden úrilányos mérsékletemet vesztve zúdítottam az összes keserűségemet aktuális beszédpartneremre.

Nem abban éreztem én a gondot, Steph, hogy nem tudok vezetni, nem is abban, hogy nyilvánvalóan nem értem el a gázpedált sem, és ezért nagy párnát vittem magammal, hogy picivel megtoldjam a lábam hosszát, nem azzal, hogy behúzott kézifékkel indultam el, hanem abban, ahogyan az oktató minderre reagált.

Idős bácsi lévén sok gyerek megfordult már oktató keze alatt, de azért az évek előrehaladtával már csak olyan fiúkat kapott, akik már tizenkét éves koruk óta rágják apuka fülét, hogy vigye ki őket a szántásba randalírozni. Na most én, lő ózdi hercegnő, egyetlen autós élményemnek azt számítottam, mikor Bence bedugott a vezetőülésre, és beindítatta velem a mazdájukat, majd gurultam vele vagy százötven métert – ami mint kiderült tényleg nem olyan rossz teljesítménynek besorolható. Egyik nagy reményvesztettségemben Bence még azt is elárulta, hogy neki elsőre nem sikerült beindítania a kocsijukat, és ha már másért, csak ezért vegyek magamon erőt, és a harmadik óránál ne hagyjam már félbe ezt az egészet.

Nem hagytam. De mikor már a tizenkilencedik órát is rutinpályán töltöttük, és visszagondolva nem volt már nekem semmi hibám, csak az a göcsös idegesség, amit az a fasz – pardon, de elmebeteg vagyok, ha csak elmerengek ezen – ültetett belém. Nem volt jó, amit, ahogyan, amilyen ütemben, miért mosolygok, miért igazítom meg a hajamat, ha lófarokban fogtam, miért ért a vállam alá a copfom, miért nem nézek jobban szét – mármint úgy, hogy törjön bele a nyakam – miért nem figyelek, és miért sírok?
Mert egy idő után kénytelen-kelletlen a szemembe szöktek a könnyek, pedig nem vagyok egy bőgőmasina. Komolyan nem, ismersz, Steph! Ha akadály emelkedik elém, arra rávetem eltökélt tekintetemet, és hozom a hegymászó készletemet, de ez… de ez…

Csak egy rosszabb volt az oktatóm hozzáállásánál – aki amúgy egy fejlődni képtelen, elkényeztetett kis csitrinek tartott – a szüleim, de legfőképp Menyus hozzáállása. Miután már sokadszorra szálltam ki könnyező szemmel az autóból, és már a harmadik kontaktlencsém is tönkre akart menni az elsírt könnyektől, Menyus még akkor is azzal fogadott, hogy mit bőgök?
Merthogy nekem eddig minden tanulnivaló az életben egy csettintésre sikerült, sosem kerültem szembe semmi olyannal, amibe beletört volna a bicskám, erre végre itt az első komolyabb akadály, és kijön belőlem az igazi természetem, hogy milyen kis nyámnyila alak vagyok, és különben se szidjam azt a jóembert, aki az utcánk alján lakik, és csak és kizárólag segíteni akar nekem.

Tehát még egyszer elmentem, hogy segítsen nekem, és… Aláírom, behúzott kézifékkel indultam el. Aláírom, remegtem az idegtől, a görcsösségtől, de minden egyes gyakorlatot viszonylag szépen végigcsináltam. Mondjuk olyan 60%-osan, ami már egyetem is kettes, de tényleg: az y-fordulástól kezdve a jobbról-balról háttal tolatással parkolásig, de akárhányszor vettük a köröket, valami „hibám” mégis volt, ezzel együtt mindig akadt rám olyan szúrós megjegyzés, amit a végére már igazán éreztem, hogy nem a vezetésem indukál, hanem a személyem maga.
 – És te egy teljesen más ember leszel, mikor beülsz az autóba! Hát hol az a csupamosoly kislány, akit az első órán megismertem? – de mindezt olyan affektáló, kényes, kést-lélekbe mártó módon, hogy legszívesebben hat ívbe csikartam volna az öt körmömmel az ablakot.

Nos, akkor én hazavezettem, a házunk előtt megálltam, és azt mondtam:
 – Legközelebb majd jövök júniusban.
Aztán meglibbentettem a lófarkamat, és belebegtem a házba, majd még utoljára jól kibőgtem magam. Akkor úgy döntöttem, sohatöbbet nem sírok vezetés miatt.

Mindenki ki volt rám akadva. Menyus, apa egyaránt, hogy zéró kitartás, és majd ők visszadugnak a volán mögé paparam… Haha. Nice try mates… Nice try. Természetesen azon a nyáron többet nem ültem kormányhoz. Még dodzsemben sem.

Aztán egyszer csak kibújt a szög a zsákból. Nem is tudom Menyus melyik barátnőjének panaszolta a minősíthetetlen magaviseletemet, mikor all of a sudden elejtett egy olyan részletet, ami eddig valahogy hozzám nem jutott el…
Merthogy annak idején ő megbuktatta a tanárom fiát… Szóval annak a fasznak a fia anyám miatt évet ismételt. Nos… Azt hiszem ezzel az évismétléssel fairplayben maradtunk.

 – Csak meg kéne már tanulnod vezetni! – mondta a napokban Mama, én meg már csak azért is, hogy ne kelljen megszólalnom, jó nagyot haraptam a diósból. A sütemény rég sikerült ilyen jól, ezért mézeskalács mosoly ömlött szét az arcomon, de közben sanda, gyilkolni vágyó tekintetem sugarát Menyus felé lőttem, aki bár lesütötte a szemét, de azért tudálékosan bólintott:
 – Bizony-bizony tovább nem halogathatod!
 – Halogatná a halál – motyogtam, miközben vigyáztam a szóródó morzsákra. Hűtött fekete teát kortyoltam, majd törökülésbe húztam fel a lábamat, és valószínű olyan nagyon kétségbeesettnek tűnhettem kezemben a szelet, félig rágott diós kürttel, meg a teával, hogy a Mama átkarolt, és a válla szegletébe húzta a halántékomat. Nevetős csókot nyomott a homlokomra.
 – Papa se tudott vezetni! – így Menyus, a kerekszoba sugarának másik végéről – Ő például csak úgy megvette a jogosítványt, mert már annyira idegesítette, hogy Anyunak van, de neki még nincs. Tudod, hogy állt meg? – megráztam a fejem.
 – Addig tolatott, amíg nem koppant.

Eszembe jutott az nagy, kopott vörös festékes Aró, amivel a Papa rendíthetetlenül szelte az Ózd-Hangony karikákat. Finom kis melegséget éreztem pocaktájon.

Mert balfasznak lenni az sajnálatos dolog. De örökölni a szerencsétlen géneket, na az családi büszkeség!