Már régóta szerettem volna úgy igazán kifejteni ezt a témát – mindig is úgy éreztem rengeteg, megformált gondolat bolyong bennem, aztán tegnap egy elég jól betalált videó utóhatásában tengődve csak nem akaródzott megnyitni a jegyzetfüzetet. Még megnézem a sorozatomat, még eszek egy picit; kerülgettem az én amúgy nagyon sokszor feldobott témámat, mint macska a forró kását.  Tétlenségemet azzal magyaráztam, hogy túl sok a szál, amin elindulhatnék: nemi erőszak, gyermekerőszak – ja, hogy az már egyszer volt is! – családon belüli erőszak…

Teljes véletlenségből tévedtem el végül egy fórumra, ahol szembesülnöm kellett a ténnyel: nem, egyáltalán nem a bőség zavara parancsolt megálljt az írói kedvemnek. Rá kellett jönnöm, hogy az én korrektnek képzelt véleményem közel sem olyan kikezdhetetlen és jól felépített, mint én azt annak hittem. Két linket említenék (1) (2). A megdöbbenéstől kerekre meredt szemekkel csúsztam lejjebb és lejjebb, görgetve az anonim beküldők leveleit, és bár már jócskán elmúlt a második forgalmi vizsgám miatt megkövetelt korai lefekvés ideje, azon kaptam magam, hogy végül még az ágyamba, a kis telefonomon is csak még egy, csak még egy bejegyzést olvastam végig.

A beküldők mindennapi emberek – habár akár már egy fél órás böngészés után is rögeszmésen kapna az olvasó, valami bizakodó mosollyal a gondolat után, miszerint biztos csak valami fiatal, elborult tinédzser éli ki a feltűnési viszketegségét. Pedig nem. Csupán a főoldalra több tíz oldalnyi levél beillesztve: semmi cicoma, fehér alapon fekete betűkkel szedett bejegyzések, kilométer hosszúságúra nyúló, kést szívbe mártó történetek, amelyek sorai nemhogy fogynának, még a végén ott a hiperhivatkozás: „tovább kattintva a cikk folytatódik.” Ráadásnak pedig a néha százas számot elérő kommentek, amelyek javarészt megszólalni nem merő sorstársak.

Mindezek felett remegett másfél óráig a tekintetem, majd elalvás előtt, a saját szagomat felvett párnámba fúrva az arcomat kezdett megütni a tudat: nem, ez nem mese. Ezek a lányok, ezek a javarészt már nagykorú, de szép számmal még tőlem is fiatalabb lányok itt élnek, magyarok, mint arról reszelős, gyakorlatlan írásmóddal szedett, tényleg terápiás célzatú leveleik is árulkodnak. Magyarok, dialektusból berögzült szavakból ítélve nem a legvadabbnak ítélt városunk, Budapest árnyékából, hanem ugyanabból az idilli vidéki környezetből való fiatalok, mint én magam is. Persze fővárosi vallomások is akadnak, de ott általában egy eldurvult buli végkimenetele lett az erőszak, és a vallomását író lány még maga is bocsánatot kért a fórum használóitól, hogy ilyen pitiáner történettel kell fellazítania a hírfolyamot. Mert tényleg, jobban belemélyedve az oldalba, a kis faluk közül kiszivárgó, éveken át tartó családi terror részletes leírása mellett bolhaméretűvé zsugorodik a rakparton megerőszakolt lány egy éjszakányi gyötrelme Akarva-akaratlanul bukik ki a jó szándékú emberből az első kérdés: miért pont ők?

Göngyölve a fonalat pedig a következő felvetés: mennyien lehetnek még? Mert bár ezek az oldalak adnak egy lehetőséget az anonim közlésre, és így a lélek egyfajta kitárulkozására, a leveleket olvasva üt be igazán: mennyien lehetnek még gyermekek, akik most élik át az éppen olvasott megrázkódtatásokat, csak még egészen kicsit, így eszükbe sem jut nyilatkozni? Mert egy bizonyos perspektívából nézve szinte minden sztori ugyanazt a vezérfonalat kacskaringózta körbe.

Adott ugye az erőszak célpontja, az elszenvedő alany, az anonim levélíró, akik legtöbbször azzal kezdenek, hogy az agresszor deviáns viselkedését provokáló előéletét fejtegetik – ezzel pedig, bizonyos mértékig felmentik azt bűneik alól. Visszaköszön az alkoholistává lett anyuka tragikus, szegény, megnyomorított gyermekkora, esetleg a nevelőintézetes évek: a lényeg, hogy szinte minden vallomásban találtam, ha nem is teljesen kifejtett, de egy nyúlfarknyi indokot biztosan, hogy valójában miért nem olyan rossz ember az erőszaktevő. Ez nyilván a levélíró kezdeti zavara, a saját elméje ellenállása. A kezdetektől, tündérmesékből fakadó „jó-attitűd” védelme – leginkább a szenvedő fél önmagáé. Készül a gennyes seb kitisztítására, hát mi az első gondolat: nem is olyan csúnya az, lehetne még azt hagyni… Mert egy biztos: iszonyatosan fáj és csíp a tisztítási procedúra. Na igen, de a rothadás bűze egy idő után tűrhetetlen, meg aztán, egy ilyen oldalon sebet tisztogatók tucatja szorítja össze a fogát, még egy levél formájában hozzákezd a seb begyógyításához. Így már talán elég a lendület, de azért a kezdetekben csak finoman: anyu, apu, bár félig agyonvert vagy megerőszakolt, valahol mégse okolható az egész  mindenségért.

Ezek a sorok elképesztőek: bár times new romannal szedett fekete betűk, de szinte látom a billentyűzet felett remegő kezek bizonytalanságát. Zagyvák a mondatok, egymásba folynak vagy éppen követhetetlen sorrendűek. Szinte a fülében hallja az olvasó a szerző idegességét.

Túljutva ezeken a bekezdéseken következik az első igazán közös pont: az alkohol. Szeretném ezt hatalmas betűkkel szedni, mivel emélyedésem során úgy találtam, nem az anyuka gyötrelmes múltja, tiniterhessége, vagy az apa ferde hajlama az igazi probléma: ezek hajlamok, provokáló tényezők, de az igazi iniciátor: az alkohol.

Hosszabb gyermekkori erőszak elszenvedői életének mérföldkője, ami vagy az anyuval kezdődik, vagy pedig a később belépő nevelőszülővel köszön be az életbe egy jó olcsó kannás bor képében, de egy biztos: ez az egy csomó, ahová minden szálat befutni láttam, ez volt az a kritikus magasság, ahonnan már csak lefelé vezetett az út.

A részegség delíriumában felerősödtek az elszenvedő gyermeket körülvevő, egyébként normál esetben elfojtott indulatok. Miért szültelek meg tizenhat évesen, csak kolonc vagy!  - és innentől kezdve a szidalmak végeláthatatlan sora. Vagy éppen egy véletlen fürdőszobai találkozás során mostohaapuból kitör az eleddig talán csak dédelgetett, élveteg vágy.

Még a pofonok hirtelenek, megdöbbentőek és gyorsak, addig a szexuális zaklatás lassú, módszeres, lépésről-lépésre. A két bántalmazás pedig a fenyegetésben ér véget: megöllek, ha elmondod.

Kisgyermeknek persze a Kaszás a legnagyobb félelme, még akkor is ha az éjszaka közepén a mostohaapja átszalad egy gyors ürítésre, közben pedig, pusztán, hogy a gyerek nyugton maradjon, torkánál fogva szegezi az ágynak… Nem egyszer éreztem a saját nyakam körül a vasmarkot olvasás során. Elképedtem, logikus kérdéseket tettem fel, láttam a magam szemszögéből mit tennék. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek a gyerekek, akiknek a lába alól kihúzták a realitás és a logika talaját, pár évvel az első osztály megkezdése előtt képtelenek voltak úgy cselekedni, ahogy én azt a nagy ló egyetemista fejemmel élből meglépném.

Ritkaszemű hágcsó a reményfonál, ami sok-sok gyötrelmes bekezdés után ereszkedett alá, és mire ez megtörtént, addigra én a hajamat téptem, mivel eddigre a főhős már vagy felsőoktatási korba lépve elköltözött a szüleitől, vagy egy tétova kapcsolatba menekült szeretetéhségében. Vagyis a menekülés útja jóval később nyílt meg, mint én azt reméltem, és amit én kierőszakoltam volna: 17-20 év körül. Könyörgöm, addig a tanköteles gyermeket körülvevő tanárok mégis hova tették a szemüket?!

A levélírók természetesen tanáraikat is felmentik vétkeik alól, azzal védve őket, hogy az évek során megéltek befelé forduló, csendes tanulókká változtatta őket, aki ha kérdezték sem válaszolt őszintén… Kérdésként pedig felmerül: mit lehet tenni?

Azt hiszem, bár soványka az okosság, ami lecsurgott nekem, megfelelő nézőpontot választva messzemenően tökéletes életű leányzónak. A válasz: figyelni. Összetartani. Bulihelyen, szomszédságban, mindenhol. Olvasva a leveleket, egyetlen ekkora kaliberű bántalmazás sem járhatott komolyabb hangzavar nélkül, a bántalmazottak pedig egyrészt korukból fakadóan nem tudtak semmit sem tenni,  másrészt – és azt hiszem ez a döntő hányad – azért maradtak végig csendben, mert az agresszor türannisza beléjük sulykolta: egyedül vannak, mint az a bizonyos legkisebb ujj.

Bár magam is érzem, vajmi kevesek ide azok a mindennapi szavak: figyelmesség és kedvesség, mégis úgy érzem, ezek könnyebben és egyszerűbben kivitelezhetőek, mint az alkoholtilalom. Hiszem azt, hogy megfelelő odafigyeléssel tehetek valamicskét a környezetemért. Hiszem, hogy a most bennem kötözködő lelkiismereti hang csitul, ha ezentúl nagyobb türelemmel és körültekintéssel leszek, vigyen bárhová az utam.

A vérgróf trilógiára még karácsonykor tettem szert, valami mesésen akciós áron. 999 forintért adta a Libri a könyveket, így ebben az ünnepre tekintettel levő kampányban tulajdonképpen a három könyvet olcsóbban tudtam beszerezni, mint normál esetben a sorozat egy darabját.

Sajnos az olvasása már kevésbé haladt olyan gördülékenyen, mint ahogyan azt én elterveztem a téli vizsgaidőszakom végén, mikor is szinte pár nap leforgása alatt faltam fel A Vérgrófot, a három részre bontott történet kezdő kötetét. Közbeszólt a tavaszi félév, a nyári vizsgaidőszak, de most, hogy rajtam a nyár utolsó két hetével járó, egyéb iránt rendkívül tisztességes kapuzárási pánik, úgy falom a könyveket, mint az álom. Lóhalálában.

Így lett kivégezve a trilógia harmadik kötete is, majd egy napi merengési időt szánva a három könyvre, összegezve szeretném kifejteni róluk a véleményemet.

Előre kell bocsájtani, hogy ez a három könyv már a borítójukon szinkronba lépett egymással, olyan végtelenül egyszerű, mégis frappáns kezdőlappal büszkélkedve, ami előtt nem egyszer álltam meg nyálat csorgatva egy-egy könyvesboltban, addig a végzetes karácsony előtti zűrzavarig, mikor is ráraboltam mind a három, borzongatóan kellemes küllemű kötetre.

Az alapszituáció rendkívül csábított: Magyarország az első világháború előtti boldog, csillogó időkben, mellesleg a fülcímen még Ady Endre neve is ott derengett a fekete alapból gomolygóan kiváló szürke betűkkel, szóval dobbant is egy hatalmasat a szívem, mint lányoknak szokott, kedvenc költőjük említésekor. Továbbfuttatva tekintetemet, a „vámpírok” szónál viszont belém fagyott egy percre a bizsergő lelkesedés. Tekintettel léve a nem is olyan régmúlt Twilight-árnyas súlyára, öklömnyi góccá zsugorodott gyomrommal foglaltam helyet, míg űzött vad gyorsaságával lapoztam az első kötetet. Semmi napon csillogás, semmi romantika halandó és halhatatlan között, sőt még gondolatolvasás is csak a tisztességes, igazi vámpíros mivoltban, oké, utazhat velem a könyvecske.

Az első kötet, bár egy magában megállja a helyét, visszatekintve a harmadik könyv végéről, mégiscsak azt kell mondanom, hogy csupán egy alapozó történet – a sok évi átlagtól messzemenően jobban kivitelezve. A szál több szereplő szemszögéből írt fejezetekkel halad előre, és ezzel a kezdő kötet azt a célt szolgálja, hogy a trilógián átutazó karaktereket mutassa be. A főszereplők különben jelentéktelen háttértörténetét is megismerhetjük –  több szempontból sem lehet azzal támadni az írót, hogy nem végzett volna alapos munkát. Egy női karakter esetében a gyerekkorától kezdi a mesélést, mindezzel egyébként biztos alapot, sajátos hangulatot ad figuráinak. Az első kötetet alapozó mivoltához hűnek maradva, a fejezetek narrációját váltó karakterek kiforrottsága is szinte semmis. Gyermeteg, csapongó, néhol idegesítően gyenge jellemű emberek szemén át láthatjuk az eseményeket.

A történet legtöbb szerepet kapott figurája Szállási Titusz, a reménytelen hősszerelmes, aki bonyodalomból bonyodalomba keveredve esik át az általunk ismert világ hártya-határán, és itt meg is áll. Göcsösen kapaszkodik az ajtófélfába, még előtte egyre jobban feltárul az eleddig ismeretlen árnyékvilág. A három kötet során talán ő a legmérvadóbb szereplő, a jellemfejlődése pedig egy jótékony változás, ami nyilvánvalóan érzékelhető, ha nem is százoldalanként, de félkönyvenként biztosan.

Szállási Titusszal párhuzamban az összes többi szereplő is átmegy egy mellőzhetetlen fejlődésen, amit az egyre komolyabb bonyodalmak követelnek meg. Ahogy haladunk előre a cselekményben, nyilvánvalóvá válik, hogy a démonvilág virágzásával fordított arányban áll az emberek élete. Beköszönt az első világháború, és ezzel együtt egyre sötétedő, és egyre jobban megmunkált leírásokkal fest az író. Budapest megelevenítésén keresztül ott érezhetjük magunkat abban a letűnt fővárosban, ami magyar mentalitást követve szépen lassan kigyógyul háború-párti szalmaláng lelkesedéséből, és az évek előre menetelével süllyed bele abba a letargiába, amivel egy világháborúval jár. Bár egy-egy hirtelen cselekedet (pofon, vámpír megjelenése) nem igazán tökéletes háttérérzelmekkel lett ellátva, amitől az olvasó maga is úgy érezné, csattan az arcán az ütés, vagy előtte nyílik a koporsó, mégis a légkör hangulatisága mindenkor tökéletes. A  körülmények és az alaphangulat megteremtése mind a három kötetben egyedi és színvonalas, ott éreztem magam a fronton, hallottam a manapság már sosem előforduló, ízes magyar beszédet, láttam Budapest beszürkülését, féltem a spanyolnáthától. Bár azt nem értettem, hogy Ady Endrét miért Bandizzák, holott tudtam, hogy Ady Endre András a teljes becses neve. Mindegy.

Az már az első könyvből is kitetszik, hogy Benedek Szabolcs töménytelen háttérmunkát végzett a trilógia írása során – és nem csak az első világháború körülményeinek járt utána, hanem egy mellékszállal érkező, középkori históriák elbeszélésére alapuló párbeszéd, majd a harmadik kötet jelentős része során fény derül arra is, hogy egészen az 1500-as évek mélységéig elmerült, hogy valós történelmi alapokra támaszkodva írhassa meg tirlógiáját.

A történet maga: zseniális. Nem is szeretnék sokat dicsérni, mert én magam ilyen mozgalmas cselekményt biztos nem tudnék a nélkül összehozni, hogy „a” végkifejletben megöljem az egész világot, „b” esetben pedig brazil szappanopera partit ne csapjak. Itt a kalapemelésem helye, azt hiszem.
Meg aztán a filozofikus szemelvények. Igazságok, Paulo Coelho érthetetlenül gubancos stílusának teljes mellőzésével; igazságok, amik nyílt titkok, és mégis szinte sosem gondolunk beléjük mélyebben. Mindez amolyan cseresznye a házi tejszínhabon. Nemcsak akció-és szerelmes-regény, hanem történelmi ismeretterjesztő, és még filozófiai alkotás is.

A stilisztikából és a néhol ékkőként megcsillanó félmondatokból kitűnik, hogy az írótól jóval több kitelik, mint amit a különböző karakterek skatulyázó hatása látni engedett. Mindettől eltekintve Benedek Szabolcs dicséretes munkát végzett – se többet, se kevesebbet nem nyújtott, pusztán annyit, hogy minden figura a maga nemében legyen élvezhető, az amúgy egy, sajátos hangban mozgó narrációra épülve.

A szerkesztőnek viszont szeretnék egy ejnye-bejnyét mondani. Sajnos ilyen pontosan az első két kötetre már nem emlékszem, de a harmadik könyv olvasása során jóval több szerkesztői hibát – tördelés, helyesírás, lemaradt vagy éppen helytelenül használt ragok – találtam, mint amilyet egy ilyen kiadó ilyen könyve megengedhet magának.

A lezárás pedig… Drámaian melankolikus. Mint az mindenki tudja az első világ háború után következett a második, a közbeeső időben, főleg a háború lezártánál tragikus és kaotikus események zajlottak kis hazánkban. Ezekre a fájó csapásokra utal az elejtett félmondattal, egyúttal pedig szerintem napjainkig is elér a zárszó.

Összességében mérlegelve a trilógiát, 4,25 körül mozog számomra. Úgy érzem –  bár valóban kellemes, hangulatba rántó írást tudhatok magam mögött –, hogy lehetett volna jobb is.

Teljesen átlagos szombati ebédet ültünk – a Mama nem állt meg csak az ötödik fogásnál, mikor már a kapros túrós lepényt is felszolgálta a bográcsban főtt gulyásleves, a tepsis krumplival körített sült karaj, a falunapról maradt gondosan lefagyasztott majd felengedett töltött káposzta, és természetesen az elmaradhatatlan dióskürt után sorjázva. Mindezen étkek elfogyasztása utójára, már csak azért, mert nehogy éhesen menjünk haza, elénk tette a kapros túróst, de persze azt már nem mondta hogy hova raktározzuk: a harmadik vagy a második gyomrunkba.

Szóval ültünk ott nagy komótosan, leginkább azért mert akkora pókhassal, mint amit belaktunk már mást nem is lehetett volna csinálni, és megkezdődött az ebéd fénypontja: a pletykálás. Bence névnapját ünneplendő, tekintettel léve a fiúcska zsenge korára, és hogy fiútestvére lévén asszonytársasághoz nem igen szokott, Mamával összekacsintva könnyed témákat dobtunk fel. Megbeszéltük a lovas-színházi előadást, az abban főszerepet kapott színész Szőke Herceg attitűdét, majd közelebb kerülve csepp-kis, hegyek közé dugott falunkhoz sorra kezdtünk venni a szomszédokat. Minden házhoz saját anekdotákat fűztünk, egyes kapukat elhagyva pedig Menyus szúrt közbe valami kis közérdekűt, még mielőtt Bence elvesztette volna a fonalat a zivataros falusi viszonyok között.

Így vetődött fel a jövő hét péntekre eső neves esemény is, amikor is az Experidance társulat szerény térségünk felé látogat, és Menyus, mint ötvenes évei elején élő nő, aki egyszerre csak rádöbbent, hogy az elmúlt kilenc évben mást sem csinált csak hirtelen lebetegedett édesapját ápolta – Isten nyugosztaljon, Papa –, és karakán, húgaként tartott kislányával vívódott – és áldjon meg engem kevésbé csökönyös természettel, ámen. – Szóval Menyusba egyszerre csak villámként csapott a felismerés: élni akar, és mikor ha nem most! Így hát minden egyes alkalmat megragad a kimozdulásra, és ha már ott tart viszi magával édesded pereputtyát.

 – Jövő héten tehát megyünk táncot nézni!
 – Azt ugyan nem igen. – Nem tehetek róla, egyszerűen megrögzött szokásommá vált az, hogy hétvégi, nagy szentségben tartott ebédeinken levetkőzzem az Eger és Debrecen tudományos városaiban rám ragadt közös modern magyar nyelvet, és szombat-vasárnapokon, a családom körében azzal a régimódi, palóc móddal beszéljek, ahogy amúgy születésem óta a számra jönne minden szó.

Nézett is rám Menyus:
– Hát oszt ugyan mért nem? – jött ki végül Mama száján a kérdés.
– Mert jövő héten pénteken én megyek bulejba.
– Hát hova?
– Csak ide a faluba. – Újszülött sem ejthetne el ártatlanabb megnyilatkozást, mégis, mikor nem tettem a mondat végére egyik gyerekkori barátom már jól csengő nevét, Mama és Menyus szeme szinte egyszerre csillant meg élveteg-féltő gyilkos fénnyel.

 – Kihez? – tagoltan, minden magánhangzót azon a jó mély módon forgattak meg a torkukban, hogy éreztem, itt, ebben a kitörni készülő szócsatában aztán ember az, aki a talpán marad.
 – Beckséknél lesz, a nagymamájuk házában… - mondtam szépen, illedelmesen na persze a leányzó civil nevét elszórva az asztal felett.

 – Hát az meg osztan kicsoda? – És mikor megosztottam velük Becks általam ismert előéletét, kezdve azzal, hogy óvodás éveitől a szakmája elvégzéséig egyik gyermekkori legjobb barátném padtársa, és ezzel országos kebelbarátnőjévé vált, majd mostanra tanácson (mert nem hivatal, még mindig tanács az faluhelyen)  tölt be köztiszteletben álló állást.

 – Hát oszt aztán hol lakik, hogy sose hallottunk még róla? Meg hogy sosem játszott veletek? – Folytatván lassan tíz percre nyúló mesémet szinte műszaki-rajt pontos helyrajzot készítettem kis falunkról a kockás terítőre, így mutogattam el, hogy a leányzó hány utcányival is lakik feljebb tőlünk, ezzel tisztázva azt a főben járó bűnt, hogy szerencsétlen lány nem szaladgált velünk együtt annak idején a tarlóra égetett mezőn, InuYasha-s harci kiáltásokat ordítva.
 – De bánja! A szíve szakad belé a mai napig – bizonygattam átszellemülten, majd még lezárásnak hozzátettem, hogy Becks nem más mint egy szeretni való, kedves-rendes ember.

Mama és Menyus még csak azt a másodpercnyi csendjükkel járó örömöt sem adták meg nekem, amíg úgy érezhettem volna, megfelelően érveltem. Következő kérdésdárdájuk:
 – Hát oszt aztán ki az apja? – elevenbe talált, mivel én ugyan sosem kérdeztem meg Beckset az édesapja nevéről. Na itt esett rajtam fogás, és addig csipkedtek, még szinte kivérezve nem borultam a konyhaasztalra.
Hol dolgozik az apja? Az apja kinek a fia? Mit csinált? Ki a felesége? Oda akarsz-e te menni? Hogy ki tudja nagyapádnak mi köze volt hozzá? Oszt ha haragosa volt? Akkor mit fognak hozzá szólni? Meg aztán ahogy te viselkedsz, te lány, hogy csak úgy dobod hátra a feleseket, na akkor mi lesz nálad a haragos házánál? Leitatnak! Másnap meg már az egész falu száján leszel!

Bence mindeközben szolidan megfulladt a nevetéstől. Próbált néhány szórakozott, kacagás könnyeitől párás pillantást váltani velem, de teljesen megátalkodtam, és inkább jobbommal rákönyököltem az asztalra, könyökölt kezem összeszorított öklével pedig megtámasztottam a halántékomat. Gondoltam, megvárom, még elül a vihar.

 – Tudod most mi lesz, kisasszony? – így Menyus, mikor eszébe jutott a megfelelő megoldás. Néztem is fel rá, én kis tudatlan, szent meggyőződésemmel, hogy sorsom ettől rosszabbra már nem  fordulhat. Néztem fel Menyusra ’come at me bro’ tekintettemmel. Úgy éreztem, hogy ettől a falusi vénasszonyok szitokáradatának is beillő „csupán fejtegetéstől”, ami egyre inkább megrontott ledér nőszemély kilétemre éleződött, semmi nem lehet rosszabb.

 – Na mi lesz? – kérdeztem egy hívogató kézmozdulat megtétele során.

 – Felhívom az én barátnőmet, oszt megkérdezem ki fia-borja ez a Becks! – Menyus csatát nyert győztes hadvezérek büszkeségével vonult a vezetékes telefon felé, én meg megsemmisülten dőltem hátra a széken, hogy ez nem lehet igaz.

Menyus, bár már huszonegy éves korában a városba ment férjhez, olyan informátorokat hagyott hátra szülőfalujában, hogy felvégtől alvégig mindenkit számon tarthatott. A tárcsázás kattanásai alatt egyik fő besúgóját véltem felfedezni, de végül nem a régi kebelbarátnéja, hanem annak férje vette fel a telefont.

 – Hol van Kati?
 – Azt én nem tudom!
 – Nem tudod hol az asszony? Hát az már régen rossz! Nem baj, Lacikám, te is jó leszel nekem! – ezzel Menyus bele is kezdett töviről hegyire, utca helyrajzokat szóban lefestve ecsetelni az én bulizási szándékaimat. Lacika végül felvilágosítást adott Becks édesapjáról, és hogy a partizási helyre kijelölt nagymama házáról inkább hadd ne mondjon semmit, mert ott mindig olyan a hangzavar, hogy majd’ szét viszi a ház falát.

 – Mert olyan jól érzik magukat! – próbáltam menteni a menthetőt, de Mama és Menyus tekintete semmi jót nem ígért. Bence majd’ megfulladt a nevetéstől.

Végül abban maradtunk, hogy Lacika egy nagy Háry János, és Katit, a Szavahihetőt kell megvárnunk, mire a péntek estém sorsa eldőlhet.

Így csörrent meg ma reggel a telefon, Katival a vonal túlvégén. Becks, szeretnélek felvilágosítani, hogy a családod származása a kezemben, ha nem is az Árpád-kortól levezetve, de édesapád oldaláról a tudásom úgy kibővült, ahogy isten lássa lelkem, sose állt szándékomban.

A vers vége az lett, hogy édesapád a négy testvére közül a legrendesebb ember, meg amúgy is a lány – vagyis Becks –, egy dolog-szorgos teremtés, és különben is, nagymamád háza szembe szomszéd Katiékkal, szóval na hol lesz a péntek estém? Na hol? Totally nailed it! Now give me my deserved high five!

Mindezt most csak azért, hogy ne múljon el belőlem nyomtalanul a helyzet komikuma. Engem így engednek el bulizni. Jelezze, aki jobbat tud. 

Nem gyakori esemény, hogy gondolataim kifejétésének hosszabb időt kell szentelnem. Nagyon ritka alkalom, hogy le kell ülnöm. Meg kell feledkeznem az első benyomás okozta élményről, mérlegelnem, mélyebben elmerülnöm, rágcsálnom, lenyelnem... Egyszóval nem tudok úgy véleményt alkotni, ahogy szoktam: hirtelen, szinte első látásra, mert az elhamarkodott lenne és nem állná meg a helyét. Általában ezek az alkalmak akkor következnek be, mikor arra kérnek, véleményezzek egy ritka, sarkallatos dolgot, amik kapásból érzelmeket kavarnak bennem. Ilyennek bizonyult számomra Huhiru oldala is, de végül megcsócsáltam a dolgot és ez lett belőle:

és most szépen visszacsordogálok a vérkeringésbe...

Az indulás előtti napokban úrrá lett rajtam az egyedüllét utáni fojtogató vágy. Martam mindenkit, aki ki akart szakítani az írásból, az olvasásból, vagy az újkeletű festegetési mizériámból. Szúrós szemekkel meredtem mindenkire, aki bármi olyan tevékenységet említett, ami miatt át kellett volna lépnem a ház küszöbét, és ezzel menthetetlenül meg kellett volna mosnom a hajam, le kellett volna vennem az otthonkámat… Egyszóval művésznyaram legmélyebb pontjára süllyedtem, ringatózva a lustaság és a semmittevés ingoványában.

Na, ekkor jött a hirtelen ötlet a gyerekkori barátaimtól: vasárnap Bogács, három nap! Pakolj. Időt és energiát nem igazán fektettem a pakolásba, és mivel „no-makeup-augustus”-t tartok, ezért  a teljes laza igénytelenség jegyében verődtem be a társaságba… Csodálatos volt.

Tudni kell ezekről a gyerekekről, hogy hiába növünk egyre messzebb a gyermekkorunktól, ugye én már egyetemen, a többiek érettségi előtt… Hiába távolodunk attól a nádastól, ahol élethalál harcot vívtunk fahusángokkal, vagy éppen képzelt varázslatokkal, ha egymásra nézünk, valahol mindig ugyanaz a gyermekarc mosolyog vissza a másikra, aki anno belelökte a patakba. Persze azt senki nem számolta, hogy a patak árnyékos medre tele csalánnal…

Adja nekem a kezembe a kész nyársat Szili, és csak arra tudok gondolni, hogy egyszer foci közben úgy bokán rúgta valaki, hogy hisztizve szaladt be a nagymamájához… Ő hozta a labdát, nem játszhattunk tovább. Vagyis, másnak is lett volna labdája, de a Szilié az tiszta bőrből készült, és hát azzal játszani, na hát, azt semmi nem pótolhatta. Úgy ültünk ott a kapualjban, úgy kérleltük, még vissza nem jött. Niki világ életében parancsolgató kisfőnök szerepében tetszelgett. Az ő ezermester apukája építette a játszóteret, ami nagy játékaink színhelyéül szolgált. Olyan, mint akkor. Legyen bármennyire ambiciózus és hirtelen, végtelenül jólelkű és segítőkész. Pótolja a „csakazértis” morálját. És az összes többi legkedvesebb barátaim.

Az pedig, hogy Bence egy osztályba került a gyerekkoriimmal, és így olyan elválaszthatatlan tagjává forrt a csoportunknak, mint bárki más: felbecsülhetetlen.

Őszintén legyen szólva, nem a legbulisabb társaság – de a maguk nemében pótolhatatlanok.
18.-án ünnepeltem a névnapomat, de persze tipikus jellemvonásom: a nyár tespedt szaladásával teljesen kimentek a fejemből a dátumok, meg amúgy sem jeleskedem a névnapok jegyzésében. Nem úgy Bence.

Aznap karajt sütöttünk. Először tárcsán, grillnek, de begyulladt az olaj, szóval rántotthús lett belőle. Valamiért még a szobámban matattam, de már nagyon ordítottak, hogy mi a f*szt csinálok már ennyi ideig, szedjem már rendbe magam, hát nem Debrecenbe' vagyok, hogy eltoljam az egész vacsorát!

Mire leértem a nyílt teraszra, már mind a heten körbeülték a hatalmas műanyag asztalt. A felettük lógó lámpa öntöttvas búrája cirádás árnyékokat vetett az arcukra, és úgy megtapsoltak, hogy nagyon. Tiszta vörös maradt a kezük még akkor is, mikor a rántott húsért nyúltak. Boldog névnapot, boldog névnapot! Én meg álltam ott, ujjaimnál összecsomózott kezekkel, és azt sem tudtam hogy pislogjam el a meghatódottság  szülte könnyeimet. Hihetetlen szentimentális lettem az elmúlt hónapokban.

A társaság ajánlott nekem egy soha vissza nem térő alkalmat, hogy kívánhatok valamit. Azt kértem, hogy mindannyian jöjjenek le a pincesorra.  Egy bizonyos számú kör után, melyben x nagyobb egyenlő tíznél már éppen olyan hangulat állt be, hogy szó nélkül mentünk a borospincék felé, ahol az élőzenét szinti-boyok szolgáltatták. És még táncoltunk is… Ami tekintettel léve a társaság bulizási hajlamára, olyan szívet melengető élmény marad számomra, hogy csak na.

Hogy mindez a finom házi, a mulatós vagy hangulat számlájára írható? Felesleges találgatni. Akadt a táncparketten egy nagyon édes idős házaspár, akik picit kapatosan, de nagyon aranyosan mezősségit táncoltak. Tudni kell erről a táncról, hogy a maga nemében tökéletes. A megfelelő, élő zenés kísérettel szerintem a világ legszerelmesebb tánca.

Látva a nyugdíjasok tényleg, kalapemelést érő produkcióját, azt hiszem ez volt az a pont, mikor Bencének viszketni kezdett a tenyere, és kikapott a nagy körből, ahol addig ment a nagy mulatozás.

Nem táncoltunk mi soha versenyszerűen, de tizenkét néptáncos évünkből másfelet mezősségi szólóval töltöttünk. Talán ez is hozzájárult mostanra harmonikus kapcsolatunk szilárd alappilléreinek letételéhez. Nyilván mondanom sem kell, a dajdajozók között, a b-kategóriás szinti-boy csiholta dallamokra nem bontakozhatott ki a könnyfakasztó romantika, de elmondások szerint az idős házaspár is vetett ránk egy-két elismerő pillantást.

Én nekem azt hiszem akkor állt meg a szívem, mikor Bence majdnem egész két métere egyszerre csak felemelkedett mellőlem levegőbe. Aztán a fiú szinte hibátlanul lenyomta a csapásolást. Se a bokája, se semmije nem tört el. És még szépnek is emlékszem rá. Nos, sikeres estét tudhattunk magunk mögött.

Közben persze rajtam az alkotói mizéria is. - AVAGY mi fér még bele a nyár utolsó két hetébe? - Új dizájnt tervezgetek, amiben már benne van az ősz, a nyár alatt formálódott személyiségem egy csipetje… Épp csak a kompozíció okoz fejtörést, hogy ne úgy nézzen ki a végére minden, mint egy kaotikus ősrobbanás.

Írói oldalról pedig majdnem-kész novellát tudok felvonultatni. Andzse írói pályázatára készült, megkésve, és ezerszer elrebegett hálával kísért köszönettel. Még tart a javítgatás fázisa, de esetleg vállalkozó kedvűek szólhatnának pár szót. Zordon lenne a Disney-főgonosz. Ott van? Ha valaki érdeklődik, a Bővebben gombra kattintva érheti el a novellát