Bárcsak – de tényleg bárcsak! – olyan termékeny, és egyben különlegesen nyugodt kép fogadna az asztalomon, mint a mellékelt ábra mutatja. A helyzet viszont az, hogy az idill alig-alig hagyott valamicske nyomot perceimen. Mintás terítő helyett csoki-foltos abrosz éktelenkedik egy biofizika és egy bioorganikus kémia könyv alatt – ami két kötet helyett sokkal szívesebben látnék magam előtt valami Miszáthot, na de jó, ne legyünk ennyire nagyra vágyók: még egy Hunger Gamesben is széles mosollyal kiegyeznék.

Akkora tervekkel jöttem haza! Így tanulok, úgy tanulok, ilyen jó leszek, fú, az évfolyam zsenijévé edzem magam, nem egész öt nap alatt – aha :) so sweet, honey!

Azt hiszem az elméletem már ott megdőlt, mikor a négy órás utazás után tulajdonképpen annyi energiám maradt, hogy beverjek egy utánozhatatlan, Mama-féle töltött káposztát, aztán – azt hiszem a helyes megfogalmazás az: negatív gyorsulással – vánszorogtam el az ágyamig. Fél nyolckor már úgy istenigazából húztam a lóbőrt, és csak a huszonharmadikai haragszó gördített ki az takarók közül. Azt hiszem, egyetemes tétel: a fizika kiszívja az ember lányának zsírját… Az enyémet legalábbis biztosan!
Nyilatkozni viszont még nem mernék az eredményemről. Hétfőre ígértek teljes javítást, ilyenkor valahogy mindig úgy érzem, hogy a javamra billenhet még a mérleg nyelve – de természetesen csak akkor, hogyha senkinek egy szót sem beszélek az egészről. Mint egy hullócsillag alatt elmormolt kívánságot, úgy tartom titokban azt, hogyan sikerült a tesztem.
Eszméletlen abszurdum, de valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mint a lottósorsolást. Lelki szemeim előtt a lehetséges válaszokat egy hatalmas üveggömbbe zárják, a gömbiben pedig mágikus, semmiből fakadó szél kavargatja a cetliket. SZTK-s, szarukeretes szemüveges, öltönyös prof helyettesíti a széles mosolyú, kurta szoknyás hölgyet.
– És a következő nyerőszám – na, e helyett a mondat helyett a műsorvezető; akinek a hangja még fejemben is meglepően kellemes, és fürkésző izgalmat ébresztő dallamként visszhangzik, csak annyit mond:
– Hetes kérdés, Ultrahang terápiás alkalmazásai. És a válasz…

És én, a nézők sorai között csak imádkozok, összekulcsolt kezemet térdem közé szorítva remegek, és félve nézem a profot. Ráncos kezét akkurátus mozdulattal emeli húzásra, én pedig akkorát nyelek, hogy majd’ szétszakad belé a nyelőcsövem. Mennyi annak a valószínűsége, hogy mikor a ráncos kéz benyúl a repkedő cetlik közé, akkor pont egy olyan fecnit fogjon meg, amin az írás megegyezik szerény válaszom alternatívájával? Hát ezt csak valami extrémen kitekert függvény integráltjával lehetne jellemezni, ahol a görbe alatti terület 1, a változót pedig a tanulásba fektetett effektív munka és az idő hányadosa adja…
Szóval kezemben a sebtiben kitöltött szelvénnyel ülök hétfőig, miközben lelkem professzora SZTK-s szemüvegén keresztül hunyorítva sorsolgat. Közben, hogy még véletlenül se unatkozzak, hazahoztam a kémiát, a fizikát meg a latint…

Gondoltam a nehezebb végéről fogom meg a dolgot, de azt nem gondoltam, hogy a feladatot még a fejfájásom is hatványozza!
Világ életemben rikkancs-sárga szövegkiemelővel szedtem ki a fontos sorokat, erre most, legszebb nemzeti ünnepünk másnapján az érzékelő rendszerem egyszerűen fogta magát, és úgy döntött negatívan reagál a sárga azon árnyalatára, ami eddig serkentőleg hatott rám. Tulajdonképpen három oldalakat tudok haladni úgy, hogy nem halok meg a fejfájástól, és a teljesítményemet még valami eszméletlenül finom karamellás tejjel sem tudom fokozni. Mégis hogy létezik ez?

Azt hiszem az önkényesen kivett őszi szünetemmel együtt a nyakamba ült a méltán híres lustaságom! Egész nap csak feküdnék, és filmeznék, miközben a nyakamba liheg az MRI, meg a latin szavak görög gyökere. Minek is kell ez nekem? Ja igen, mert a latin tanáromnak akad egy ógörög végzettsége is, és mániája furcsa hieroglifákat rajzolgatni a táblára. Természetesen ezen képességétől 110 %-osan letaglózva meredünk csak magunk elé, de elképedésünkből számunkra nem következett egyenesen az, hogy mi is szeret szeretnék tenni eme szupererőre… Persze a tanarak furcsa lények, egyetemi példányaik pedig még felfokozottabb anyagcserével rendelkeznek, mint középiskolás leszármazottaik.

Mindezen lustaságom és gondolataim ellenére, kétes érzések kergetnek. Többek között lehetetlen mámorosos örömmel várom a Karácsonyt. Na jó, ez a saját megszálottságom! De ezen kívül: mennék is vissza Debrecenbe, meg nem is. Vágyok is vissza a gimnáziumba, meg tespednék az albérletemben. Összebújva néznék Boratot a barátommal, és röhögve flangálnék szép ruhák után a Fórumban az egyik barátnőmmel.
Kár, hogy nem tudok árnyék-klón-justut végrehajtani - mit kár, ez életem tragédiája! 
Azt hiszem, ezen vágyam csak azt igazolja, túl sok olyan szakasza akad az életemnek, amit egyformán szeretek. Nehéz a választás, és egyszerűen könnyebb lenne, ha párhuzamosan élhetném a Sorsom minden olyan szálát, amihez kedvet érzek…

Így kevesebb ember bántanék meg, több tapasztalatot szereznék, és jobban ki tudnám használni az időmet.

Az időnyerő, avagy az árnyék-klón-jutsu kidolgozásáig azonban csak maradok az, aki vagyok:
Barátnéd,