Azt hiszem egész őszi szünetem fénypontjának a tegnapi napot tudhattam be. Már a hét elején említette nekem Bence, hogy pénteken este SZIKSZI-s bál, aztán elmennék-e vele?
Mindezt persze olyan lehetetlenül aranyosnak álcázott élveteg hangon kérdezte, amiből szinte harangkondulásnyi zajjal zengett:
 – Eljössz, és úgy fogsz kinézni, hogy mindenkinek leesik az álla tőlünk!
– Könnyű az neked! – gondoltam  magamban dünnyögve. – Nyakkendő, fekete zakó, meg a fehér ing, oszt’ mindjárt te vagy A nyalnivaló Don Birki, a falusi húsmaffia feje! Na de én? Én mégis mit kezdjek magammal, azon jeles eseményen, ami olyan amilyen…

Mégis mitől olyan amilyen? Óh, ezer bocsánat! Részletezem! *előre szólok, nem olyan impozáns, mint a mellékelt ábra*
Mit is kell tudni erről a SZIKSZI-s „bálról”? Te, aki sajnos már jó pár éve elhagytad Ózd az csodás földjét, minden bizonnyal már elszoktál a SZIKSZI-s bál lélekemelő gondolattól, ezért nagy szavakban felvázolom neked péntek reggeli ábrándjaimat.
Adott az EU-s pénzből felépített – ebből következően vidéki városhoz képest meglepően jól felszerelt – iskola csodálatos tornaterme, valami förtelmes képességekkel megáldott határszéli DJ – aki mikor odamentem hozzá számot kérni csak annyit mondott:
 – Bocs, ez már volt…
– Öcsi, te NEKEM azt mondod, hogy ez már volt?!
Szóval, a bunkó, minősíthetetlenül rossz dallamokat összekuszálgató lemezlovas, és persze az est fénypontja, amiért minden dzsigoló részt vesz az eseményen: a lányok.

Hej, bizony, azok a messze földön híres ózdi lányok! Hogy a csöcsük meg a seggük épp úgy lóg ki a falatka ruhából, hogy attól még a vak Jancsi szeme is elkerekedik!

Ismersz engem, drága Bartáném, Stephanie, jól emlékezhetsz mennyi méltatlankodó röhögés hagyta már el a szánkat ilyen széplányok láttán. Szóval summa summárum, az én drága Zuram mély vízbe dobott: legyek úgy szép, hogy közben nem tűnök közönségesnek.
Steph, ismered azokat a napokat, mikor kigördülsz az ágyból, és érzed: nem éppen szerencsés a csillagjárásod. A bal orcámon olyan pimasz kis pattanás csücsült, ami csak úgy hetykén kiabált: nehogy az szemét nézd, nem az a leghivalkodóbb rész az arcán, hanem ÉN, ÉN ÉN!
Nevezz őrültnek, de szinte hallottam a kis szutyok hangját.
Természetesen már nekem is túl szép tündérmesének tűnt, hogy az elmúlt két hónapban nem is kellett olyannal gondolnom, hogy bőrhiba, erre, mikor jeles esemény van soron, naná, hogy ápolt bőrömben felgyülemlett összes stressz egyetlen egy kis bigyóba koncentrálódik, mégpedig nem is mondjuk a fülem mögé, áh, dehogy. Naná, premier plán, arcom közepe!
Felhúztam a steril műtős ruhát, feltőtlenítettem a teret, elintéztem a kis szutykot – már csak a ruhámmal kellett gondolnom. Még szerencse, hogy csak a napi használatos ruháimat költöztettem Debrecenbe!

Szekrényből ki egy sor báli gönc, magas sarkú elő, otthoni divatbemutató! Olyan régen volt ebben az érzésben részem, hogy szinte el is felejtettem milyen jó. Előszedni a legszebb ruháiddal együtt a legszebb arcodat, és csak nézni, nézni milyen jó nőnek lenni! Ott illegettem magam a legszebb ruháimban, hol kontyba túrtam a hajamat, hol laza fonatba szedtem, és próbálgattam a legcsábítóbb mosolyomat.
Néztem magamat a legszebb Szász Endrés ruhámban, és rá kellett jönnöm, tényleg előnytelenül fogytam. A mellemnél csak úgy lógott a valaha feszesen rám simuló streccs anyag, és bár nagyon előnyösen mutatottam a push up melltartómban, azért mégis éreztem: nem ez az amire vágytam.

Aztán Edison működésbe lépett, és felkapcsolódott a villanykörte!

Lassú úsztatással sorjázott be elém a kép Audrey Tautou-ról, és mámoros örömmel dobbant egy igen határozottat a szívem. EZAZ!
Megszállott Coco Chanel rajongóként romantikus gondolatok kergették egymást a fejemben az egyszerűségről, a sikkről, a letisztult vonalakról, minezen eszmefuttatásaimat pedig egy mennybéli, nyugodt női hang kommentálta.
Tudtam, hogy nem lesz lány, aki ilyen egyszerű együttest kapna magára egy ilyen „ereszd-el-a-hajamat” alkalomra. Tudtam, ez lesz a tökéletes. Egyszerű, kifejező, pont az, amit akartam…. És persze azt is tudtam, hogy az összes fehér ingem Debrecenben pihen.
Mint az eszelős, úgy uszítottam rá Bencét arra, hogy kérje el a bátyától a fehér ingjét.
 – De miért pont az övé kell?
 – Mert a tied a térdemig ér, az övé meg csak a fenekem aljáig!
Miután kezemben tartottam álmaim tárgyát, az erős szövésű fehér férfiinget, már csak extra gyorsan kellett kombinálnom. Míg az ing alját septiben felhúzott fekete selyemnadrágomba tűrtem, addig ujját feltúrtam egészen a könyökömig. Úgy lógott rajtam a túlméretezett vászondarab, hogy abban minden előnytelenségem eltűnt. Többsoros fehér gyöngynyakláncot akasztottam a nyakamba, ami éppen kivillant, mivel az ing legfelső két gombját megoldottam. Kócos-hullámos hajam rendetlenkedő felső tincseit a fejem búbjára húztam, és úgy tűztem meg egy púpos kis kontyba, a maradék loboncom meg omlott a fehér ingre, mint gonosz boszorkány vad sörénye a kényszerzubbonyra.

Egyedül az arcommal kerültem gondba – szutyok kis bőrhibám konzervatívnak éppenséggel nem nevezhető pukliként vöröslött ott, ahol nem igazán kellett volna, így kemény fél óra volt, még elkészítettem egy olyan sminket, amit ezentúl igazán rendhagyónak fogok jegyezni a naptáromban. Vörös rúzs, drasztikusan fekete szemek, barackos arcpír. Tulajdonképpen csak a szememet lehetett látni, meg az ajkamat. Kell ennél több? Naná, hogy nem!
Őszintén mondom, Steph, furcsán, sőt mi több, először még kényelmetlenül is éreztem magam a szokatlan mennyiségű vakolat alatt, de az biztos, hogy a bőrhibám, na az nem látszott. Aztán vonultunk, és csak kétféle pillantást kaptam:

•  Üdvözlő, csodálkozó tekinteteket a barátaimtól, akik annak örültek, hogy látnak, és semmi mással nem foglalkoztak.
•  Méltatlankodó, lefitymáló grimaszokat a falatnyi ruhákban rázkódó leányzóktól.

Igazából ha fél órát eltöltöttünk a „bálban.” Egyedüli férfiinges lányként majomkodtam a barátaim között, majd mikor a DJ elküldött, akkor fogtunk magunkat, és elmentünk minőségi vodkáért a TESCO-ba. Mivel Bence vezetett, ezért nekem –  mint együttérző barátnőnek –,  a jussom nem volt más, mint egy cuki, 0.33-as Heineken, és a vad ugra-bugrálás.
Tudod, nálunk, borsodi faluhelyen sorozatba zárnak be a boltok. Egy kiürített bevásárlóközpont parkolójába álltunk be két mélyládás kocsival. Mivel a bevásárlóközpont már bezárt, ezért az üvegfalain keresztül a sötétség ásított mögöttünk, úgy mint egy nyitott szájjal elaludt óriás. A parkolóban a spórolás miatt már rég lekapcsolták a közvilágítást, ezért az egyetlen fényt a kocsik reflektorai szolgáltatták.
Gengszter zenéket nyomtunk, és addig döngettük a muzsikát, amíg le nem merült az akksi, és a szomszédos panelekből ránk nem hívták a rendőrséget.  
Eszméletlenül jól éreztem magam – és nem csak azért mert nem nekem kellett betolnom a kocsikat.
A fiúk a nyakukba vettek minket lányokat, és miközben összekapaszkodva röhögtünk, a reflektorok fényében torz árnyékot vetettünk az aszfaltra. Az ég alja a város narancos éjjeli fényeitől színeződött el, de a hold körül a fekete égbolton a csillagok ragyogtak.

Fogtam a kézre illő kis 0.33-as Heinekenemet, és miközben a táncoló barátaimat néztem, nekidőltem Bencének. A rajtam lévő férfiing pont olyan illatban ázott, mint amilyenben a Bence ruháit szokta mosni az anyukája.  A derekam körül éreztem a Kedves kezét, és megint csak arra tudtam gondolni:
Miért nincs nekem árnyék klón justura képességem?
Rég nem éreztem magamat ennyire ózdinak.

Tudod, csak egy dolog hiányzott onnan, a reflektorral bevilágított, zenétől dübörgő, fiataloktól zengő parkolóból. Mellőlem, Bence mellől…

Te.

Hiányzol.
Jobban, mint gondolnád.
Jobban, mint mondani tudnám.