Nehéz lenne összefoglalnom. Ebben a félévben nem halt meg egyik barátnőm apja sem, sőt még a lakótársam sem szakított élete szerelmével, hogy aztán addig sírjon, míg ki nem vesznek egy darabot a tüdejéből. Még csak öngyilkos sem lett senki az írókörből sem. Nem.
Ez a félév egyáltalán nem tartozik azok közé a napok közé, amiket az „érdekes” szóval jelzett kalap alá veszünk. Ez a félév egy nagy massza, futóhomokszerű posvány, amiben összeragadni látszanak a délutánok, ha visszanézek rájuk.  Túl vagyok rajta. És ez a lényeg.

Itt ülök ennek az összemállt, homogén masszának a legalján, magzatpózba húzva magam, és kicsit olyan, mintha mindig csak aludnék. Szűrt a fény az égből. Az anatómia szigorlat után egy ideig nem az ezüstszín derengést, hanem a kikirics-sárga horizontot láttam, de ez is elmúlt, akár ötös, akár nem. Persze azért a család ugrált a boldogságtól. Meg én is. Amikor az intézetvezető elkezdte beírni a jelest olyan hang szakadt fel a torkom legmélyéről, amit egy retardált mókus örömmel örökbefogadott volna. Aztán mégsem jelentkezett érte egyetlen egy kettyent mókus sem, a hangom még mindig a sajátom, és csendben tartom.

Nekiestem a nyáron a születésnapomra, és a karácsonykor a karácsonyfa alá bezsebelt könyveimnek. Persze nem fogok a végükre érni, de földöntúli érzés fél év funkcionális anatómia után emberi szöveget szemrevételezni. Meglepően békés.

Az elmúlt öt hónap során egyre jobban bekebelezett egy eddig elnyomott ego. Ha eleddig valaki kérdezte hova is járok egyetemre, akkor kihúztam magam, és a klasszikus „van cicim, ha nem is jelentékenyebb, mint egy tizenkét éves kisfiúé” pozícióban mondtam: orvosira járok. Aztán egyszer, egy alkalommal, ami úgy tűnt fel a félévemben, mint a szakadt vásznon előkandikáló hóka bőrfelület, ott ültem egy írókörös műhelyen, és azon kaptam magam a bemutatkozó körben: torkomra forrt a szó. Jó, igen orvosi. Nem éreztem helyénvalónak, de azért mondtam. Félszegen, furcsán ízlelgetve a szót, mint aki akkor mondja először, és még csak barátkozna a gondolattal.

A kör fordult, és már egy végzett orvos írókörös került bemutatkozásra.

 – Egészségügy.

Laposakat, meglepetten pislogtam. Ennyi lenne az egész?  Talán.

Nyilván nehéz hónapokat tudhatok a hátam mögött, mégis, most valahogy úgy érzem, az elmúlt félév nem csak a territoriális szubkulturámat a külvilággal összekötő leharcolt lengőhidat égette fel, hanem valahol engem is, mélyen belül égetett ki. Ott álltam a tizenötödik hét végére egy fejjel, ami se nem üres, se nem tele, valahol félúton, és a tartalma is inkább szublimált, mint kézzel foghatóan „volt.” Persze a tömegmegmaradás törvénye értelmében a benne lévő tudásnak állandónak kellett maradnia, viszont a három naponta cserélődő demók miatt egy folyamatos átépítés zajlott bennem. Hétfőn még komplex keringési szabályozás, csütörtökre szövettan, keddre hasüreg kismedence… Mint egy farkába harapó kígyó, aki csak tömi-tömi magába a legvégső pontját, még egyszer csak átbukik a saját fején, nem is marad belőle semmi más, csak a porba belesodort búgócsiga-minta. Meg a méregfog. Mindig is úgy képzeltem ezt az egyre szűkülő, és közben spirálszerűen emelkedő gondolatkígyót, hogy a végén a méregfogai belesüppednek a homokba. Lágy puffanás, felkavart homokszemek, aztán annyi.

Szóval folyamatosan átépülő tudás felett sikló életemben biztos pontot még a BTK-sok iránt érzett pehely ellenérzés sem jelentett. Azt hiszem, valahol az ötödik hét környékén kaptam magamat azon, hogy nem érzek forrongó gyilkolási vágyat az „olvasó szünet”, mint honos kifejezés hallatán. Inkább csak egy poénná vált köztem és Gáborka között, hogy na, megyünk szünetet tartani Szentáhothaival meg Réthelyivel, aztán eltűntünk másfél órára a mikroszkópikus betűtengerben. Két sor olykor egymásra toluló hullámnak is tűnhet, főleg egy nappal demó előtt.

Tehát kifolyt belőlem a felsőbbségi érzés. Igaz, mikor olykor-olykor betévedtem a Roxfortba, hogy levadásszam a havi túléléshez szükséges diákbérletet, és a kiismerhetetlen folyosókon lejtett kalandos kanyargásaim során szemben találtam magam egy-két széplánnyal, ilyen meg amolyan szőrmebundákban, nagyon stílusos starbuck-os thermost szorongatva, akkor két dolgot tehettem.

1. felmondtam magamban az a heti gyakorlathoz tartozó thermostat felépítését
2. nyugtattam magam, hogy apuci által benyomott kislányok mindenhol vannak, és mindenhol idegesítőek. Nálunk például biofizikán kihúzzák a víz felépítését… A vízét… Biofizikán.
   
   Na persze ilyen anatómiából már nem lehetséges. Oda azért kevés anyuci-apuci. Legalább ez. Legalább.

Világmegváltó gondolataim, mint tengermélyre ejtett vasmacskák, a fenék felé tartó útjukon egy hablányt és egy hablegényt sodortak mindig magukkal, még nem koppant fejük az aljzaton. Lizimizi és Gáborka. Hárman trógertrióvá avanzsáltunk a félév során. Rajtuk kívül pedig újkeletű, szalmaláng szellőként teljesedett ki nyári bolondériám: az Ilka-firkálás.

Megjelentek Ilka-firkáim. Link itten. A megjelenés pillanata, mint a félév kimagasló, betlehemi csillagként megváltást jelzőidőpontja: életem első hagymalevesének szétborsozása közben ért. Január hetedikén. Ami végülis értékelhető belső poén, mert a „versciklus” címe is Hetedikére.  Mire ez leesett, addigra a töménytelen mennyiségű borsot is sikerült túldominálnom tejszínnel és liszttel.

Átépült a hagymaleves is, mint a fejemben lévő katyvasz. Mint ahogy a mindennapjaim is alakulnak. Mint ahogy én magam is alakulok

Néha úgy érzem, Steph, én vagyok a farkába harapó kígyó. Valami reverz eszmefuttatást követve azt is érzem, minél kisebb voltam, annál hosszabb, annál nagyobb sugarú körben róttam az ívet. Telik az idő, szűkül a kör. Egyre kisebb a sugár az, amit megemésztett farkam végébe kapaszkodó fejem áltál bezárt kör meghatároz, és úgy érzem, ahogy egyre szűkül, úgy tudom egyre pontosabban meghatározni önmagam.

Ez pedig úgy érzem jó. Sokkal jobb, amit az érettséginél, amit nyolcadikos ballagásomnál, amit az óvodában, a mászóka legtetején a leeséstől reszketve, amit, az anatómia szigorlati felelésem első szavainál, egyszóval, jobb, mint amit valaha reméltem. Lehet ugyanúgy remegni a mászóka tetején és az intézetvezető előtt, de a lényeg akkor is az marad, hogy a leeséstől félsz.

Kell valami, ami mindig feljebb tol, hogy aztán mégiscsak elengedd a rudat, mégiscsak megtaláld a magabiztos hangot valahol az allantois és a cloaca szavak között, valami, ami arra ösztökél, hogy még egyet harapj a farkadból, és közelebb kerülj a végéhez.

Mert az idő úgyis telik. Tudni pedig sosem, de legalább sejteni, hogy jó irányba szűkülsz, az megnyugtató. Sőt, egy picit talán még annál is több.