De attól a vizsgaidőszak még mindig ugyanolyan rossz. :') Hiányzik az írás. Annyi minden történt. Majd jövök :)

Hozzászólások (1)

A karácson az karácsony. Mézeskalácsostól, fenyőstől, ajándékostól, halászlevesestől. A karácsony olyan, hogy már a négyszínű égősor derengésétől szeretet bomlik ki az emberek szívében. És igen, valahogy úgy, mint te, Steph, én is állítom, hogy ennek a fajta szeretnek az év többi napján is a helyén kell lennie, ezért is mondtam úgy: kibomlik. Lehet, hogy az év többi napján hervadt bimbó, lehet, hogy szirmai súlyától basásnak tűnő kerti dísz, embere válogatja, de embertől elválaszthatatlan. A karácsony tökéletes arra, hogy ezeket az eltérő formában pompázó érzelmeket egy alapszintre hangolja. Egy van belőle, és mint olyan, lelkileg lehet rá készülni, kinek hogy esik jól, én már szeptember másodikától készülődöm. Aztán megtörténik a lelki aktus, és aztán ott a két ünnep közötti békés sodródás, mintegy beágyazódásnak. Csendesen ráesik az éj leple alatt a szűz hó, megfagy a levegő is. Tökéletes. Megismételhetetlen.

Kérdem én: mégis hogyan lehetett valaki olyan deviáns, hogy két hónapot sem várt, és ezt az egész érzelmi El Caminót holmi szívecske alakú lufikkal akarta bejárni?

Világ életemben tartózkodtam az olyan populáris dolgoktól, mint például a szerencsétlen Bálintok neve napjára kitűzött… Rózsaszín ködfelhő. Vagy például a Twilight, vagy a Fifty Shades of Grey.

Amióta hazaértem – igen, haza – Debrecenbe, azóta úton útfélen szembesülök szerelmes barátnőim és barátaim párás tekintetével, amelyek két pillarebegtetés közben megérdeklődik:

 – És ti is mentek megnézni a Szürkét?

Miután mély levegővel, ha nem is nyugtáztam, de félszegen biccentve elfogadtam, hogy a sikertörténet cívislanden hogyan is hagyott nyomott, negédesen elmosolyodtam, és lazán vázoltam ama végzetes és egyben legelső Valentin napunkat, amikor Bence beállított a rózsacsokorral, én meg kérdőn felvont szemöldökkel hümmögtem egyet. Bence természetesen megkönnyebbült, ő maga sem értette igazán, hogy az édesanyja miért nyomott a kezébe virágcsokrot, és küldte el hozzám, én pedig hál’ Istennek kihúzhattam egy napot az évből, amikor egy újabb haszontalan, és groteszkül gülüszemű plüssöt üdvözölhettem az amúgy is jelentős hadierőt képviselő századom sorai között.

 – Meg különben is, már novemberben lefoglaltunk Menyussal egy jegyet a Quidam előadásra. Tudjátok,jön a Cirque du Soleil.

 – És akkor ti nem is ünnepeltek Valentin napot? – kérdezték kifulladva a mosolygástól, mikor Gáborka megjegyezte és sajátos módján ki is figurázta, hogy nádszál küllememhez a Norbit című film Rasputia jelleme társul. Elmorzsoltam egy könnycseppet, és tagadólag ingattam a fejem.

 – Szeretem én őt az év összes többi napján is.

Igen ám, ez így mind szép és jó volt az első nap, de most tartok a harmadik napnál, és már torkig vagyok a lesajnáló tekintetekkel. Néznek rám ezek a széplányok, Steph, néznek, és az utolsó mimikai rezdülésükből is az sugárzik, hogy én nem szeretem eléggé Bencét. A kutya se gondolt arra a novemberi foglalásnál, hogy február 14.-e Valentin nap!

Egyébiránt ingerültségemet remekül palástoltam volna, ha Bencét ugyanazon atrocitások nem érnék. De persze érték. Hogyhogy nem, most valahogy ha nem is személye elleni erőszakként, de egy dühös méhecske fullánkjaként éri az, hogy az ő barátnője, akivel bár az évek során egyszer sem ünnepelték nagy csinnadrattával a Bálint napot – talán mert egyikünk sem Bálint?! – most megint nem lesz elérhető egy jeles napon.

És mindennek tetejében még rosszul is érzem magam, mintha tényleg ezen, és csakis ezen az egy napon múlna az, hogy én mennyire szeretem a Bencém tök fejét, holott Isten látja lelkem egy centtel nem jut erre a napra több érzelem, mint mondjuk június hetedikére.

Mindezek ellenére felkerekedtem, és azon világi nézetektől felpezsdülve be is szereztem Bencének egy kellően nem Valentin napi, de mégis ajándékot. Nem, nem mondom el, még neked sem, Steph, mert Bence mostanában rákapott a leveleidre. A mosdón olvassa őket, mert az anyukája eldugja előle a női magazinokat. Vagy elalvás előtt esti mesének. Vagy nem tudom.

A kérdés, és vele együtt a válsz viszont nyilvánvaló. Bene engem nem attól se nem rózsaszín, se nem szívecske alakú ajándéktól fog jobban szeretni, amit levadásztam neki, és nekem sem ez lesz szerelmem legnagyobb kinyilvánítása, sőt! A válasz, miszerint semmi értelme nem volt megvennem, amit megvettem, nyilvánvaló.

De akkor mégis miért érzem magamat úgy, mintha kipipálhattam volna valamit a listámról?

Állítom, el tudtam szakadni az emberek véleményétől. Mégis, valahol mégis rajta kell kapnom magam, akad egy Achilles-inam, ami minden bizonnyal akkor fedődik fel, mikor a társadalom véleménye a szeretteim iránt táplált érzelmeimre fókuszálódik. Mert a szeretteiért ugye mindent megtesz az ember lánya. Avagy eggyel kevesebbet.

Nem Valentin-napon fogom odaadni Bence ajándékát. És egy úgy érzem, már elég hipster. Béke.

Hozzászólások (1)

Idei kapuzárási pánikomban megejtett agyrémeim terméke:

Ha kíváncsi vagy hogyan készült, a továbbra kattintva folyt köv.

Hozzászólások (1)

 - akkor is nehéz belőle az utolsó hét nap.

Hétfőn még messze ringó békés tényként kezeltem a vasárnapot, majd kedden egyszerre elkapott a kapuzárási pánik. Nem akadt olyan percem, amit nyugton tudtam volna tölteni, folyamatosan buzgott bennem a tettvágy: már alig vártam hogy csinálhassak valamit, egyszerűen elegem lett az otthon ülésből, egészen két  percig, miután pedig legszívesebben visszabújtam volna a takaróm alá, lusta tekintetem sugarával négyzetcentiről négyzetcentire végigpásztázni a szobám falait, mintha ezzel magammal vihetném Debrecenbe. Persze ez az állapot tarthatatlannak bizonyult. Se egy könyv nem tudott rendesen megállni a kezemben, sem Gáborkával nem tudtam nyugodtan lebeszélni a szokásos egy órás trécselésünket. Felháborodva a minősíthetetlen elmeállapotomon, már kedd este elhatároztam: itt az ideje annak, amibe minden kapuzárási pánikom közben belefogok, egyéb iránt az év többi napján pedig túl lusta vagyok rászánni magam. Nekiestem kézműveskedni.

Igen. Az év 365 napjából bár körülbelül száz édes semmittevéssel telik, nekem mégis mindig a szabadidőre kiszabott intervallumok utolsó két napja jut, hogy maratoni tempóban dobjam össze álmaim netovábbbját, ami persze csodálatosan néz ki fejben, de mikor leülök mellé kifolyik a kezemből a ragasztó, elfelejtem lemosni a lakkot az ecsetekrő, ja és senki nem mondta, hogy az akril festékkel nem éri meg skótkodni. A végeredmény egyébként bazsalygós boldogsággal töltött el. Ma is csak úgy nézegettem, előbb jobb, majd bal kezembe fogva, örömködve hogy végre lesz hely a polcomon a dobozba zárt bizsuim mellett. Ja igen, Steph, mert a vizsgaidőszak alatt felvásároltam fél Kínát az ebay-ről, 500 forintos tételenként.

Mélyenszántó gondolatokat közölni sajnos nem tudok. Ha valamiért többet kéne kézműveskednem, akkor arra a főben járó indok az, hogy még ügyeskedem, addig kikapcsol az agyam. Mármint… Teljesen, ami számomra nagyon ritka alkalom. Életem többségében ugyanis képtelen vagyok üresbe tenni a gondolataimat. Például. Vegyünk egy kimerítő csókolózást, minden fiatal lány vadabbik álmából. Talán ha az első két percben – de ezzel már kegyesen sokat mondtam – tudok a száz százalékosan a szépfiúmra koncentrálni, aztán így a perifériáról elkezdenek mondatok beúszni a tudatomba. Be kéne tenni a mosógépbe a ruhát. Nem jut eszembe a Bence nyakán megrándult izomnak a beidegzése. És különben is, vajon az ezer éve nem látott barátnőm éppen mit csinál? Ja és éhes vagyok. Természetesen. Valami olasz kéne, meg egy nyaralás.

És ezzel szemben még kreatívkodás címszó alatt próbálom összerakni gondolataim tárgyát, valami alfa közeli állapotba kerülök. Nem tűrök meg magamnál semmi meditációs zenét, de az ecset szálainak sercegése, ahogy maguk mögött hagyják az olajosan csillogó festéket épp elég zen háttérzaj. Képes vagyok az összes aktív energiámat arra fordítani, hogy párhuzamosan haladjanak az ecsetvonások, és hogy ne rétegződjön a festék. És közben még csak lányos dolgokon sem jár a fejem.

Persze ezt is abba kellett hagyni, mert mint Damoklész kardja lebegett felettem az elutazás pillanata, és ezzel együtt az is, hogy a ház tartalmának rám eső felét bőröndökbe kellett konvertálnom. Sőt, első alkalomként magamnak főztem meg a heti betevőmet, ami bár nem éredemel valami nagy kalapemelést, így majdnem húsz évesen, de az első alkalmakról illik megemlékeznem. Különben is büszkeséggel töltött el a két szaftos husi. Alig várom hogy nyammogjak az aszalt szilván.

Szóval megint csak itt tartok, Steph. A cuccaim a bőröndjeimben, és ha még van jó tíz percem még Menyus hazaér, hogy elszállítson Debrecen az tudományos városába. Várom, de maradnék. Maradnék de mennék is.

Bár még nem készült róla levél, Judittal az utolsó héten sikerült összekapnom azon, hogy nem takarít… És még egyéb mindenen, ami az elmúlt másfél év során rakódott bennem, és most már úgy állok az egész Judit-témához, hogy nem tudok úgy leülni vele beszélgetni, hogy ne azt lessem, mikor mond valami olyat, amivel kiveri nálam a biztosítékot. Persze érzem, hogy ez nagyon nincs rendben, és tudom, hogy ez akkor sem fog jobbra fordulni, mikor a közös szerződésünkben megemlített „közös helyiségek közös megegyezésen alapuló takarításá”-ra hivatkozva elé terítek egy táblázatot, mint a benzinkutas mosdókban is lenni szokott, hogy na akkor a négy teendőből hetente kettőt vállaljál be te is.

Dióhéjban talán ez az, amit az egész Debrecenből nem várok. Viszont ha csak rágondolok a barátaimra, a betervezett borozásokra, és hatalmas beszélgetésekre, sőt ha még a tanulásba fulladt délutánokra és az agyontömött villamosozásokig is eljut az eszmefuttatásom: nem mondhatok mást, csak azt, picit gyorsabban ver szívem.

Én tényleg szeretem azt, ahová megyek, és az embereket, akik körbevesznek.

 

Mit szólsz hozzá?

Dávid

Idegen ez a szó. Hamarabb jut eszembe róla már lassan hat éve nem látott általános iskolás osztálytársam kerek gyermekarca és sugárzó kék szeme, mint Bence bátyja, akivel legutoljára ha két napja ért a megtiszteltetés. Mindezt persze a legnagyobb szarkazmussal, és azzal a keserű ízzel, ami akkor ömlik el a számban, valahonnan a bal felső rágóim tájékáról, mikor róla gondolok.

Közelebb áll hozzám az a Dávid, akinek másodikban elcsivitelte plátói szerelmemet unokanővérem. Közelebb áll hozzám a focikapuból hátraforduló tétova tekintet, az összeszorított két térdem közé passzírozott ökölbe hajlított gyermekujjaim, mint az étkezőasztal remegése, mikor elvonult előttünk. Nyilván éhes volt. Akkor ért haza, de gondolom előbb ment volna el levágatni a fél karját, minthogy velem egy asztalhoz üljön. Ez pedig valahol mélyen megsértett. Legalább annyira, mint amennyire szórakoztatott.

Dávid Bence bátyja, négy évvel idősebb tőlünk. Viharosan indult a kapcsolatunk. Tornádóként folytatódott. Körülbelül hét éve léptünk Bencével mindennapi kapcsolatba, ami során először a legjobb barátom, majd mindenben az elsőm lett. Hogy az utolsóm is? Meg van rá az esély. Egy szó, mint száz, annyi ideje járok hozzájuk, hogy a frissen mosottakat, bár körülbelül egy méretet hordanak Dáviddal, emlékezetből hajtogatom a megfelelő két stócba. És – éljen a királyi többes – minden hozzánk nem tartozó ruhadarabba úgy akad bele a körmöm, hogy tudom: legszívesebben karomra szorítva ujjaimat tépném szét a felsőt.

Nehéz róla beszélnem, főleg így, hogy megszabtam magamnak, a továbbiakban már nem is kérdezek róla. Viszont úgy érzem, egy ilyen sehonnan sehová se tartó egymás mellett sodródás margójára még fel kell jegyeznem egysmást, hogy visszagondolva tudjam magam hová tenni. Miért is nem kérdezek én Dávidról?

Külső szemlélőként párhuzamot is alkothatna a jellemünk. Dávid valahol ugyanolyan ellentéte Bencének, mint én. Dacos, karakán, hetyke és zárkózott. Két ilyen érces jellem pedig elkerülhetetlenül köszörüli egymást. Így kezdtünk. Bencét a vitáink viselték meg, engem az, hogy mindig a bátyát védte, nyilvánvaló igazam és vaslogikám ellenére. Persze egyke vagyok, én ezt nem tudhatom, mi az, kiállni a véred mellett? Persze.

 Aztán Bence nyilvánvaló és látványos hatást gyakorolt rám. Olyan igazit. Lassan, erőlködés nélkül. Kicsit sem úgy, mint a rozsdás kések egymáson, inkább csak lemarta rólam az eloxidálódott, felesleges fémeket, hogy visszamaradjon valami fényesebb, élesebb, tisztább.

Dávid viszont… . Dacos, karakán, hetyke és zárkózott, mint fentebb mondtam, és itt véget is ér kettőnk fő hasonlatosságainak listája. Mint ki is lettem oktatva, mire én elvégzem az egyetemet, addigra ő milliárdos lesz, mindezt kezében egy érettségivel és a józan eszével. Meg különben is, ő hamarabb nyeri meg ötös lottót, minthogy én bármit is letegyek az asztalra.

Lassan de biztosan gyűlik tele az asztal egyik sarka. Természetesen ott még a maradék három sarok, de azért, ahogy elnézem alakul az én kis stócom.  Úgy érzem, és ez egy biztos érzés: tartok valahova.

Belefáradtam Dávid kommentárjaiba. Belefáradtam a nyegle jellemébe, a frusztráló hanghordozásába, abba, hogy mikor beszél, lassan de biztosan kiabálni kezd. Tudom, hogy mélyen belül önbizalom hiányos, és a magas hanggal csak biztosítani szeretné magának a figyelmet, mert talán nem is fél mástól jobban, minthogy egyszer figyelmen kívül hagyják, de… Úgy érzem nekem ebből elég volt.

Nem akarom többet firtatni. Töménytelen időbe telt, mire Bencével nem veszekedtünk, hanem közös, lesajnáló éllel hangunkban osztottuk a bátyát egy-egy beszélgetésünk során, és ez a sok Dávid ellen vesztett érzelmi perpatvarom után meleg zsír volt gyermeteg lelkemnek.

Viszont nekem erre többet nincs szükségem.

Bár kifogyhatatlan pletykálási téma, és mint tudjuk minden lány lételeme a pletyka, Bence nekem sosem Dáviddal együtt járt. Hiába maradnánk együtt, a gyerekek karácsonyfájával a háttérben nincs nagy közös ünnepi vacsora, nincs korai negyvenes éveinkben egy szálloda halljában újévbúcsúztatás, nincs unokatestvérestől ünnepelt szülinap. Illetve lehet. Az én oldalamról, az én családommal, a sok gyerkőccel, és egy üres székkel, egy minduntan érintetlen terítékkel, ami mindig várni fogja Bence bátyát, aki már az esküvőnkre se jön el, mert azt mondja, nincs megfelelő öltönye.

Holott a probléma szerinte az, hogy nem megfelelő a menyasszony.

Talán azért frusztrált eddig ennyire, mert Dávid nem akart engem soha elfogadni. Mit nem akart? Legszívesebben kizárna az otthonából. Gyűlöli, hogy a szülei a sajátjukként szeretnek, utálja Bence tekintetét, ami akkor lágyul el a legjobban, mikor rám néz.

Idegen, és megfagy a köztünk lévő különbségek legnagyobbikától: attól, hogy én kihordhatom Bence gyerekeit, ő viszont sosem. Eleinte még messzinek tűnt, de így, hét évvel előrébb, de még mindig tíz évvel előtte már kezd fenyegetőnek tűnni. Az idő telik.  Tudja, hogy ott lesz vége.

Én szeretném, hogy máshogy legyen. Segítenék.

De belefáradtam abba, hogy egy olyan embernek segítsek, egy olyan jövendőbéli sógornak mosolyogjak, aki annyira sem méltat, hogy leüljön velem egy vacsorára. Aki nem fogadja el a felé nyújtott kezet.

Aki mostmár a köszönésemet se viszonozza.

Mit szólsz hozzá?