Amilyen könnyedséggel játszottam a gondolattal, milyen egyszerű is lesz majd neked írni - szinte láttam magam előtt, ahogy megered a tinta a papíron, és a sorok oldalakká növik ki magukat -, most körülbelül olyan nehezek nyögdécselek, mint lámpalázas kisiskolás a szavalóversenyen.

Szégyelleném magam?
Minden bizonnyal ez lehet az oka tesze-tosza szövegvezetésemnek.

Hiszen hogy ígértem, hogy írok majd neked! Ha nem is naponta, de hetente - komoly bólogatással fogadtam meg a nyári szünet végén, aztán kitettem a lábamat otthonról, és huss! Máris október közepén találtam magam. 

Mi történt ebben a másfél hónapban?
Hogyan futott ki az idő a ujjaim közül?
És ami a legfőbb: miért nincs hiányérzetem?

Azt kell mondjam, drága Stephanie, hogy csodálatos dolgok történnek velem!
Az egyetem, és a vele járó összes herce-hurca... Mégis.... Mind e rengeteg fantasztikus dolog közepette azon találom magam: hiányzol. Borzasztóan.

Te magad is tudod, milyen nehéz új legjobb barátnőt találni.

Te is ezzel küzdesz, és most én is.

Szükségem van rád, hogy elmondjam, mit érzek. Tudom, távol élsz most tőlem, az ország másik végén, de már most hót ziher, hogy az élet ezzel nem fog elégedetten hátra dőlni - ó, de nem ám!
A sorsunk úgy tart két ellentétes irányba, mint az egymással párbajozni készülő férfiak magabiztos menetlépései.

Messze fogunk kerülni egymástól.

De úgy érzem... El nem engednélek soha!
 

Nemsoká újra írok!
Őszinte híved, barátnőd:

Guule Blanca