Contact: guule1995@gmail.com

Ha választhatnék egy életet vagy Ady Endre, vagy Mikszáth Kálmán lennék. Az egyik menthetetlenül szép lelkű, a másik mérhetetlenül érzelmes, és mindkettő lehetetlenül tehetséges.

Ha választhatnék egy kort, akkor vagy a XIX.-XX. századforduló lenne, vagy pedig a ’60-as évek.
Ha választhatnék egy helyet, akkor nem kéne variálnom. Maradnék. Itt. Magyarországon. Mert szeretem. Nem azt mondom, hogy mindenét, de azt ami nekem jut belőle, azt nagyon.

1995-ös születésűként élem napjaimat. Ózdon kezdtem a pályafutásomat, egy vadregényes kis városkában, Észak-Magyarország szlovák határhoz közeli vonalában, de gyermekkorom élménygazdagabb, jelentősebb részét Hangonyban töltöttem, a Mamáéknál, akik már tényleg csak egy jó, másfél órás gyalogútra, vagy egy fél órás erdős-tájfutára laknak a határtól.

Ez a pár év igen jelentős szerepet töltött be a jellemem megformálásába, ez a táj az, amihez még a mai napig visszahúz a szívem, az ottani emberek azok, akikről tudom, örökre a barátaim lesznek.

Az általános iskola harmadik osztályában lettem Stephanie-val barátnő. Álltunk a sorakozó végén, mint ként antiszoc kis tök, és csak nekünk nem maradt párunk. Tudni kell, hogy Steph már gyereknek is óriás volt, minden fiút kenterbe verve állt a tornasor elején, én meg… Hát mindig valahol a végéről a harmadikként kerültem be.
Szóval felnéztem arra a gombahajú óráslányra, és megkérdeztem:
 – Leszel a barátnőm?
Azt mondta, hogy igen.

Bencével az általános iskola utolsó éveiben ismerkedtem meg, és hogy igazán mikor is szerettem bele? Ez körülbelül ugyanaz a kérdés, hogy mikor lett Stephanie a legjobb barátnőm? Nem igazán tudom.

Az érzelmeket nem csak úgy eldönti az ember: rámutat valakire, aztán te leszel a szerelmem, vagy az életre szóló nagybarátnőm. Sok minden alakítja ki a kapcsolatnak nevezett medreket, és valahol úgy érzem, az ezen medrekben vízként folydogál maga az érzelem. Ez pedig olyan képlékeny valami, hogy arra igazán oda kell figyelni. Medret vájnak az élmények, és apadást idéznek elő a viták. Viszont azt fel kell ismerni, hogy a víz az élet alapfeltétele, így mindig, mindden körülmények között annak kell lennie az elsődleges célnak, hogy tovább csörgedezzen az a bizonyos csermely...

Na jó, ha konkrét számot kellene mondanom Bencére: Jó három éve. (^.^) A fent említett két emberrel ápolt kapcsolatom szintén sokat formált rajtam. Úgy érzem, türelmesebb, gondoskodóbb…. valahol jobb ember lettem tőlük.

Na azért annyira nem, hogy mikor bekerültem Egerbe, a régens gimnáziumomba ne kaptam volna a társadalmi pofonokat, mert bár lehettem együtt érző, legjobb barát, a szociális integrálódási képességeim még mindig a alulról pislogtak fel a nullára.

Két igazi bartném akadt a gimnáziumban első évben, két évfolyamtársam, Shade, meg Zsófi :) Egyem a szívüket nekik is. Egy folyosón volt a tantermünk, egymás mellett, és én már a jelzőcsengetéskor tűnök ültem, hogy mikor surranhatok át az ő tantermükbe. Nem voltam egyszerű eset. Még a takarítónők is úgy ismertek, hogy a lány, akinek madártoll van a hajában. Mert egy időben egy vékonyabb tincsemet, a fülem tövénél végigfontam, a végébe színes bogyókat fűztem, és a hangonyi kakas ezer ébenszínben játszó tollát dugtam a résbe, ami a hajam és a gyöngyök lyukának pereme között maradt. Úgy állt ott a toll, mintha oda teremtették volna, és meg olyan indiánlánynak éreztem magam, hogy több se kellett a boldogságomhoz.

Na jó, azért kellettek a barátok. Talán harmadik félévre értem el arra a szintre, mikor felszabadult belőlem valami. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy oda merek menni a többiekhez, és bár nagyon bizonytalanul, de bekapcsolódtam a beszélgetésekbe. Nem, nem lettem az általam valahol mindig is sanda-irigy pillantásokkal illetett osztály közepe, de… Azt vettem észre, hogy már le is mondtam ezen ambíciómról. Arra jutottam, hogy vagyok, aki vagyok. És ez jó is így, olyan jó, amitől jobb nem lehet, így az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy megtanulok vele élni…

Negyedikre az osztályból is lett barátnőm, és mire a ballagáson utoljára csengettek ki, azt kívántam, bárcsak még négy évet maradhatnék.

Emlékszem a matekdolgozatokra. Meg a fizikákra is, igaz Shade? Emlékszem, hogy mindig azt számoltam, hogy hogyan érem el a buszt, aztán még mennyit tesz ki az másfél órás buszút, még végül hazakeveredek. Emlékszem, hogy már félútnál azt latolgattam, hogyan jöjjön ki a lépés, hogy Bence jöjjön értem, és ezért Menyus ne harapja le a fejemet.
Emlékszem a reggel, a busz rezgései által megszabott girbe-gurba sorokba leírt matek házikra, és ugyanezen Eger-Ózd karikák alatt megtanult töri témazáró anyagokra…

Olyan kedves emlékek ezek, amiről bármikor szívesen mesélek.

És most?
Kíváncsi vagyok mire fogok emlékezni ezen éveimből. Debrecenből, az egyetemről. Mindezen túl pedig, Steph, azt szeretném, hogy valahol te is tudj rólam. A gimnázium során szinte alig tudtunk találkozni, és most már sajnálom, hogy nem jutott eszembe előbb ez a leveles ötlet.

Hiszen… Annyira megnyugtat az, mikor veled beszélek. Imádlak, te lány! Ha történik velem valami, akkor úgy a legjobb, ha megbeszélhetem veled, még így látatlanban is.
Szeretném leírni az emlékeimet.

Hogy jobban tudjak elmerengeni rajtuk annak idején.
Erre is jók ezek a levelek.
Talán erre a legjobbak.