Főleg így, kémia demón túl, de még fizika számonkérésen innen. Hétfő reggel még az általános kémia felett izzadtam, délután pedig lubickoltam a jól eltervezett pihenésemben, aztán észre se vettem, és a gondtalan semmittevéssel töltött hétfői percek kegyetlen magolással töltött csütörtöki órákba hajlottak.
Minden diák így van az időbeosztással, ugye? Főleg, ha valami fizikáról van szó…
Igazából, nem mondhatnám, hogy eredménytelenül telt a hetem. Habár, még mindig vakmerően néz velem farkasszemet jó néhány kidolgozatlan fizikatétel, azért azt mindenképp meg kell említenem: nem zárul úgy a hetem, hogy sírnom kellene.
Az első kémia demó mindig vízválasztó az orvostanhallgatóknak. Az első arculcsapás, az első könyörtelen szembesülés a saját hiányosságaiddal: egyetemre már nem elég a gimiben megszokott tingli-tangli tanulási módi. Hogy is fogalmazzak finoman? 252 főből 90 diáknak sikerült a vizsgája. És az egy dolog, hogy 57%-tól bólintottak rá a kettesre, és hogy számomra már görbült a jegy, de az meg a másik oldala az éremnek, hogy még örömkönnyektől párás szemmel pötyögtem édesanyámnak az SMS-t:
„Kettes! Egy pont híján hármas!! Kettőt tutira jó választ félreikszeltem a kódlapon, amit nem számolhattak!” 
Nagy-nagy boldogságban vártam Anya lelkendező, örvendő válaszát, ami helyett csak letaglózó módon annyit kaptam: Többet vártam…

DafuckASIANMum Happenedtome???

Steph, komolyan mondom: ott ültem a szemináriumi teremben, a csoportom több mint fele azon kesergett, hogy meghúzták, én nekem meg majdnem bőgtem, a helyett, hogy áldottam volna a szerencsetollamat a kettesemért.
 Nem, nem a kettes miatt éreztem szörnyűn magam. Ez a kettes, ez az elért 64% messzemenően túlszárnyalta a májusban tett emelt kémia érettségim eredményét, ezt tudtam, és tudom is jól. Viszont Anya hozzáállása annyira elkeserített, hogy azt szavakban kifejezni nem tudom.
Furcsa, és felháborító mennyire képesek megérinteni miket, gyerekeket a szülők elvárásai. Nézz csak engem, nézz csak Magadba! Mind a ketten önfejű fiatal felnőttek hírében állunk, olyanok vagyunk, mint két makacs öszvér. Természetesen mind a ketten a magunk sajátos módján, más mércék szerint, de mégis, mikor meghallunk valami méltatlankodást a szülői oldalról egyformán szorul meg a szívünk, ugyanaz a kínzó görcs húz toroktájon, pontosan úgy, hogy hirtelen se köpni, se nyelni ne tudjunk – nemhogy visszaszólni!
Más azt mondaná, Anya függésében élek, az ő maximalizmusa hajszolt el az orvosiig. Te neked viszont nem kell magyaráznom, tudod, hogy nem ez a helyzet. Valahogy úgy áll a dolog, hogy hasonlóan maximalista típusú emberke vagyok, mint jóanyám. Amíg hétfőn fetrengtem a kettes által okozott örömben, addig keddre már fúrta az oldalamat valami nemtelen tenniakarás, míg szerdára már arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek javítani vizsgaidőszakban.

Akkor, mikor más azét ír, mert megbukott, én a tulajdonképpeni hármasomat akarom felhúzni – jaj, de szépen hangzott ez így leírva!

Furcsa ezekről beszélni. Érzem magamban a tettvágyat, viszont látom magam előtt a karácsonyi ünnepi nyugodtságban ellazult, bejglin nyammogó jövőbeli énemet, aki inkább kezet ráz a kettessel, és a szóbelis javítással, mintsem hogy a karácsonyfa tövében előhúzza az általános kémiát, és átnyálazzon kétszáz öt oldalt… Meg a számításokat.
Annyira jó elgondolkozni a jövőn – hihetetlen optimista képzetek keringenek előttem! Látok magam előtt egy ötös átlagú indexet, aztán felröhög bennem a gonosz – és fájón realista – énem, és nem is mond mást csak annyit:

 – Tekints csak fel az íróasztalra! Na mi van ott? Orvosi biofizika! Mit kell még kidolgozni?
– Geometriai optika, lézerek, ultrahang, röngtgenkrisztallográfia… - hangzik mámoros szintekből a másodperc tört része alatt elcsigázottá  nyúzott hangom.
– És mennyi van a kidolgozott tételekből a buksidban? – incselkedik tovább a kisördög. Olyan küszködő csend erre a kérdésre a válasz, ami nyilvánvaló célzás a tényre: Semmi. Önelégült mosolyt képzelek a kioktató felem arcára.
– Ötös index, mi? Még a demóra se bírsz felkészülni, lustaság!

Karba teszem a kezem, és dacosan nézek a fizika felé. Isten látja lelkem, és a vérem is érzi: rendesen dolgozik bennem a pár perce ledöntött feketekávé. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás volt így este tizenegy felé?

Tudod, Stephanie… Inkább mentem volna divattervezőnek!
Na megyek, belebújok a lézerekbe, hátha felvilágosítanak egy kicsit!

Szeretlek, Steph, ezt sose felejtsd el!
Vigyázz magadra, és gondolj rám, ha időd engedi: