Mérhetetlen örömmel töltött el, mikor Menyus csütörtökön beállított értem Debrecenbe, aztán már suhantunk is haza. Tudod, Menyusnak megszállottsága a gyorsaság, ezért az autópályán repesztettünk, én pedig ismét megpróbáltam memorizálni a Debrecenbe vezető utat, de most sem jártam sikerrel.
A szántóföldek megfakult színében ringott előttem az őszi táj, az ablaküveg tükrében pedig olybá’ tűnt, mintha visszafelé járna az órám. Kicsit tényleg olyan volt nekem hazajönni, mintha visszafelé mentem volna az időben. Suhant el mellettem az a mérhetetlenül kies laposság, és csak a kukoricaföldek végeit tudtam számolni. Elmondhatatlanul zavart, hogy nem tudtam hol tartok, hogy mennyi idő még a következő város…
Mikor Miskolchoz közeledve megláttam az első kékes felhőárnyékba bújt hegyeket, akkorát dobbant a szívem, mint ritkán máskor. Onnantól kezdve ismerőssé vált minden kanyar, tudtam, hogy az út következő görbülete milyen emelkedőre kaptat. Úgy éreztem, mintha toltuk volna magunk előtt az utat, az üveg tükröződésében pedig az órám másodpercmutatója a hatostól jobbra mozdult a tizenkettes felé. Lehunytam a szemem, és ki sem nyitottam addig, míg Mamához nem értünk.

Csendes kis falu a miénk, olyan, ahol úgy ragyognak az szurokfekete égen a csillagok, hogy a fényük párás köpenyt von köréjük, úgy hogy rögtön meg lehet különböztetni az aprócska fénylő pöttyök közül, hogy melyik a repülő, melyik a csillag, melyik a csészealj.

Mama kocsonyával várt. Igazából sosem szerettem azt a zselével körbefagyott disznókörmöt, de az is igaz, hogy Mama bármit tett volna le elém, úgy vetetettem volna rá magam, mint a farkas. Nem is tudom mikor voltam legutoljára olyan éhes.
Amíg Menyussal zabáltuk a kocsonyát, addig a Mama a kelt tésztát nyújtotta, majd vastagon kakaózta. Lassan hozta fel a masszát az élesztő, ezért még várnunk kellett a kakaósra. Közben családi pletykákat beszéltünk meg.
November elseje karnyújtásnyira ért hozzánk, és a küszöbön egyensúlyozott. Ezért is készült a kocsonya, a vendégeknek.

 – Nem jön már ide senki se! – sóhajtott neheztelve Mama, amíg keze egy egész dinamikus mozdulatával nem csak a tésztát, de a fél nyújtódeszkát is beterítette a cukros-kakaós porral.
 – Miért mondasz ilyet? – nyammogtuk el tele szájjal a kérdést Menyussal, majd fél perc köhögéssel megtöltött csend következett, tekintve, hogy Menyus torkán lecsúszott egy jó falat ectes kocsonya.
Félig megfulladva, könnybe lábadt szemmel tette fel a kérdést:
 – Mi történt?
 – Katit meg Évit ma kihozta Katica meg Karol, és még csak be se köszöntek! – Mama nagy mérgesen belecsapta a szóráshoz használt evőkanalat a műanyag tálkába, majd dühösen csípőre tett kézzel megállt a konyhaajtóban, és nagy komolyan nézett ránk: Na most szóljatok hozzá!
Döbbenten, és megbotránkozva néztünk össze Menyussal. Miért nem nézett be a Mama két húga? Talán csak nem azért, mert mikor Menyus az ottani temetőben járt rendet tenni, kiszaggatni a gazt, akkor nem ment be, mert értem sietett a pályaudvarra?
Csöndben emeltük a szánkhoz a következő falat kocsonyát, Mama pedig az ajtófélfára támaszkodott.
 – Ki jönne már ide? Minek is főztem annyit! Marika, ha jön, jön, Kati meg Évi már letudta, Erzsi meg…  - itt csuklott el a hangja, mi pedig egyszerre ejtettük le a kezünkből a kanalat. Mély levegőt vettünk Menyussal, én pedig felálltam.

Mire átléptem azt a pár métert, ami a konyhaajtóig vezetett, addigra Mama már hengerré hajtotta a kakaóst, a válla picit remegett, de visszatartotta a könnyeit.
Erzsi, avagy Kereszt, Mama legidősebb nővére volt. Kegyetlenül gyorsan, másfél hónap alatt vitte el a rák, olyan sebességgel, hogy még feleszmélni se tudtunk. Két hét még nem telt el a temetés óta, a gyász a köztünk maradt négy lánytestvér nyakában ült.
Lassan Mama mögé léptem, és a hóna alatt átnyúlva öleltem magamhoz azt a könnyű, remegő, meleg testét, ami olyan finom ételeket készített, mint senki más. Nyaka görbületébe, kontyba fogott haja alá hajtottam az arcomat, és mélyen beszívtam konyhafűszeres illatát.

Stephanie. Tűnhet úgy, a hazaúton Debrecenből, a kocsi ablaküvegében, hogy visszafelé jár az idő kereke. Az igazság viszont az, hogy az élet sosem áll meg. Még egy pillanatra sem. Az órámon a mutató balról közelíti a tizenkettest, és nincs semmi, ami ezt visszafordíthatná.

Az idei gyertyaégetés különösen nehéznek bizonyult. Ez volt az első év, hogy a Papához is a temetőbe kellett mennünk. Mama belém karolt, álomszép havaszöld tekintete pedig el-elmerengett ahogy a fejfák között sétáltunk. Néha összemosolyogtunk, jól megnéztük a szép sírokat, és jól megszidtuk a gondozatlanokat. Megannyi falusi ismerőssel találkoztunk…
Aztán mégiscsak betértek hozzánk a rokonok. Igaz, nem a Mama húgai, de a Linzben élő, régen látott kedvesek. Nekik is ízlett a kocsonya.
A kakaós pedig?
Még aznap este ettünk belőle. Összeültünk a konyhában, és csak azt vártuk meg, míg kikerül a tepsiből. A kezünkbe fogtuk az egy kiló lisztből készült tömör jóságot. Az a különlegessége ennek a kakaósnak, hogy nem lehet, csak igazi áhítattal enni.
A forró kakaós massza szétáradt a nyelvemen, a kristálycukor pedig aprócska,édes kavicsként ropogott a fogam alatt.
Miután jól bevacsoráztunk a kakaósból, Menyus még tett-vett a házban, Mama pedig kiment cigizni. Úgy fújta a füstöt, ahogy szokta – mint a gyárkémény, fejét a szurokfekete ég felé emelve, a füstöt a csillagok felé fújva.

Fázósan átkaroltam magam, míg mellé álltam, és vártam, hogy elszívja a szívnivalóját. Gyerekkori, langyos nyári estékre emlékeztem. Olyanokra, amikor Mama ugyanígy fújta a füstöt, közben pedig a hintaágyon ültünk, én pedig az ölébe hajthattam a fejem.

Imádok hazajönni, Steph.
Akkor is, ha az órám előrefelé halad, úgy ahogyan én is.
És bár elkeserítően rövid a hétvége, addig, amíg a hangonyi házba belépve magamhoz ölelhetem Mamát, utána pedig egy pillanatig a kezemben tarthatom azt a ráncos kis arcát, na addig nincs miért bánkódnom.

Vigyázz magadra!
Szeretlek, leányzó!