Menyus hisztis. Mindig is az volt, egy nagy, hisztis királylány. A falu leggazdagabb emberének egy szem kislányaként mi más is lehetne, ha nem primadonna? Mindig is bevett módszerként intézte a dolgait. Lábujjhegyen pipiskedve jól körbejárta a vastag fallal körülvett problémát, és ahol repedést talált, ott kezdett neki a dörömbölésnek. Garantáltak a sikerei. Aztán a semmiből a nyakába szakadtam én, mint egy gyermek, és a végén mégis testvérekként lettünk felnevelve. De ezt te mind tudod, Stphanie.

Azzal, hogy egyetemre mentem, és csak a hétvégén vagyok itthon elkezdődött valami érdekes kettőnk között. Egyik hétvégén nagy egyetértés, máskor világvégi katasztrófák, de valahogy minden úgy alakul, hogy vasárnap délutánra elül a vihar, vége az előadásnak, aztán ahogy péntek este betoppanok, új felvonás kezdődik. Meglepően kellemes így. Kicsit olyan, mintha sose tudnám megbántani.
Olyan, mintha normalizálódna a kapcsolatunk. Bár módszeresen próbál bennem lelkiismeret furdalást kelteni, például mikor Bencével szeretnék lenni:
 – És Engem megint egyedül hagysz?! – szenvedélyesen megnyomva az önmagát jelölő szót, én pedig csak nagyot nyelek, mert nem tehetek ellene: pocaktájon érzem azt a kellemetlenkedő szorítást, amit leküzdeni lehetetlen.
Ha valami rosszat csinálok, vagy éppen csak olyat, ami neki nem tetszik, már hallom is a telefon zörgését. Direkt úgy kapja fel a vonalas készülék beszélőjét, úgy zörgeti a tárcsázó gombokat, hogy véletlenül se kerülje el a figyelmem: akcióba lendült, és nem menekülhetek!
Pár pillanaton belül már hallhatom is Menyus méltatlankodó hangját, ahogy Mamához szól a készüléken keresztül:
 – El nem tudod képzelni,már megint mit csinált a LÁNYOD!

Mert természetesen én is a Mama lánya vagyok, csak úgy, mint ő.
Mindezektől eltekintve minden mérföldekkel jobb, mint volt.
Büszke rám – ezt le se tagadhatná, még ha akarná se.  Örül a sikereimnek, szörnyülködik a könyveim felett, és végtelenül, de tényleg embertelenül nagy örömmel vegyes büszkeséggel tölti el a tudat: az ő kislányából/kistestvéréből bizony idestova pár év alatt orvos lesz. Ez neki sokkal nagyobb dolog, mint én azt valaha is fel tudnám fogni.

Úgyszintén Apámnak.
Steph, el sem tudnád hinni mennyit változott.
Az ember, aki az általános iskolás ballagásom előtt egy hónappal, kezében egy bőrönddel, és lesajnáló pillantással a szemében kilépett az otthonunkból, hátrahagyva a tökéletes: „apa, anya, gyerek… kutya” együttest, most valahogy változik. Jobban, és erőteljesebben, mint azt eddig bármikor.
Mert az már a szétköltözés második hetében kiderült, hogy jönne vissza kézzel-lábbal, de Menyus ugye primadonna, és ezt nem engedheti, már csak merő hercegnős büszkeségből sem. Az elmúlt években perifériára a szorultam.
Menyus részéről egy boldog kapcsolatban élő kishúg lettem, akit minimum rossz szemmel lehet méregetni a tökéletes életképbe be nem illő barátja miatt, de maximum szidni kell, mert legalább olyan szerelmes, mint ő maga, csak ezt gyerekléte miatt fel is vállalja.
Apám pedig… Apám részéről egy lettem a négy lánya közül, akik feszengve tekintenek rá, miközben eldönteni nem tudják, hogy valóban mit is gondolnak róla. Csak egy biztos: nem tudnak rá úgy tekinteni, mint az apjukra.

Egyszer, Steph, majd ha éppen nem takonnyal lesz kitömve az agyam helye, biztosan írok Neked egy levelet Apámról. Arról, akinek egész életében nem sikerült igazán apává válni, és akinek ettől nagyobb fájdalom nem is létezik az ezen a világon. Arról, aki mikor rám néz, bár látszik a szemén, hogy eszméletlenül büszke, mégis ott mattítja a tekintetét az a végtelen szomorúság, ami ellen akkor sem  tehetnék igazán, ha tényleg szeretnék. Áh, butaság. Tehetnék ellene.

Csak a gond az, hogy amilyen érzelmi analfabéta vagyok apa-lánya kapcsolatból, amennyire összezavaró az egész kontaktusom Apámmal, amennyire még én magam sem tudom mit érzek, és mit kéne éreznem, így… Így hatványozottan nehezebb a helyzetünk.

Mióta egyetemre járok, Apám apa akar lenni. És nem csak az, aki két kézzel szórja rám a pénzt, az aki első szóra iPhone-t vesz nekem karácsonyra, hanem az, aki… Aki boldog, mikor hazajövök, aki naponta felhív és érdeklődik, az aki kiröhög, mikor nem tudok megszólalni az órákon át tartó tanulás agybénító hatása miatt, az aki beleegyezően hümmög, ha bejelentem: most Bencével szeretnék időt tölteni, és nem a szüleimmel.

Egyik nap késő este jöttem haza, mert ugye megnéztük a csoporttársaimmal a Catching Fire-t. Apa ezt tudta, és úgy izgult értem, ahogy azt sosem vártam volna. Ahogy nem is tudtam, hogy képes rá. Hétvégén ment közöttünk az újszerű viccelődés a rég áhított összhangban, és egyszer csak megkomolyodott a hangja, és úgy nézett rám:
 – Nem sokon múlt, hogy hétfőn este fél kilenckor el nem indultam Debrecenbe . – Figyelembe véve az Ózd és Debrecen között húzódó 170 kilométert, ez azért eléggé elgondolkodtató kinyilatkoztatás. Pislogtam nagyokat, szégyenlősen az ölembe ejtett kezemre bámulva, ő pedig hozzámért.
Tudod, úgy ahogy egy igazi apa szokott a kislányához.

A tenyerébe fogta a hosszú barna hajas fejem bal oldalát, és egy picit úgy tartott. Talán ő is megijedt attól, amit érzett, de én biztosan úgy meglepődtem, hogy félszegen, de határozottan gyorsan ugrottam ki a kocsiból, azzal a felkiáltással:
 – Jól van, jól van, de Bence már vár!

Annyira jó volt. Tudod, Steph, valami olyasmi, amire mindig is vágytunk, de sosem kaphattuk  meg igazán.

Elgondolkodtató. Milyen lett volna ilyen hihetetlenül jó érzés mellett felnőni?
Miért csak most kaptam meg ebből az érzésből egy csipetet?
Van rá esélyem, hogy valaha az egészét a magaménak tudjam?
Minden bizonnyal. De ha megvan rá az esélyem, akkor mégis miért menekülök előle?
Miért érzek féltékenységet, ha belegondolok, hogy ugyanígy viselkedhet a maradék három lányával is?
Miért vagyok ilyen végtelenül nyomi és érzelmi analfabéta leányzó?

Steph. Egyikünk sem kapta meg, mégis teljesen biztos vagyok benne: úgy, mint minden kislány, mint minden kis pisis, aki valahol titkon hercegnőnek képzeli magát, sose vágytunk úgy másra, mint arra, hogy egyszer igazi apánk legyen.

Valaki olyan, aki büszke, aki nevet a szerencsétlenkedéseden, aki szigorú tekintettel méregeti a barátodat, aki a kezében tartja a buksidat, csak azért, mert éreztetni szeretné: félt, és fontos vagy neki, mert számára egy hercegnő vagy, még akkor is, ha fiúsan rövidre van nyírva a hajad. Valaki olyan, aki megvédi a családot, valaki, aki karácsonykor elsőként mer az ünnepi húslevesből…

Tudod, Steph… Talán biztos, hogy ez a hajó számunkra már – majdnem teljesen – elúszott. (Létezik egyáltalán annyi erő ezen a földön, ami visszahúzhatná?)
Viszont a jövőben születendő gyermekim számára még csak most épül.
Tudod, Steph… Talán ezért szeretem annyira Bencét. Mert látok benne valakit. Például, amikor tegnap nagy szerencsétlenkedve mosogatta a majdnem derékig érő hajamból a piszkot. Amikor elmerengve az ujjai között fésülgette a még mindig nedves tincseket. El tudom őt képzelni. Ahogy büszke egy cseppségre, ahogy nevet a nagy, oktondi, gyerekes szerencsétlenkedésen, ahogy szigorú tekintettel méregeti a hazahozott udvarlót, ahogy a kezében tartja a gyereke buksiját, csak azért, mert éreztetni szeretné vele: félti, szereti, jobban, mint bármit. Mert számára egy hercegnő, vagy egy kis harcos-herceg.

Bence lehet valaki olyan, aki megvédi a családot, valaki, aki karácsonykor elsőként mer az ünnepi húslevesből…

És én lehetek valaki olyan, aki nem a nővére, hanem az anyja ennek a kettő valakinek, a hercegnőnek és a kis harcos-hercegnek? Valaki, aki csendre inti a párja röhögését, mert tudja, hogy a gyereknek tanulni kell, valaki aki a szigorú tekintetet egy kedves mosollyal és érintéssel megértő, üdvözlésre emelt kézfogássá tudja változtatni, valaki, aki meghatódva nézi a mozdulatokat, valaki, aki finom húslevest készít?

Csak azt tudom: szeretnék ez a valaki lenni.
Annyira nagyon, hogy elmondani sem tudom.

Viszont ahhoz, hogy ez a valaki legyek, tudom, először a szüleimet kell elfogadnom, és szeretnem. Olyannak, amilyenek.