De az eredményét igen. 

Sáros masszává mosódott össze a felázott föld és az olvadó hó, amíg a konyhaasztalnál ülve, az ablakon át meredt kifelé a tájra, ami a tavasz és a tél keskeny mezsgyéjén egyensúlyozott, közben pedig akaratlanul is a torkára forrasztott egy görcsösen feszülő érzést a szó:

 – Akarom!

Mert akarta. Hogy miért? Azt maga sem tudta. Amolyan érett vonzalomnak mutatkozott ez, amit úgy gondolt, csak az igazán kivételes alkalmakkor érezhetnek az igazán kivételes emberek.

Kivételes lenne a csodálatos párkapcsolata, és a románc során, a barátok közül egyszer csak felbukkanó üveggolyószerű, incselkedőn huncut tekintet, és az „akarom nagyon, de nem lehet, mert tilos” mondat alatt meglépett tétova, fájdalmasan kevésszer megejtett, és annál égetőbb érintések?  Kivételes lenne a magabiztossága, ahogy azzal a még nem is igazán férfival, inkább még csak fiúval viselkedik? Minden bizonnyal.

Ha nem is magát a férfiassá csak éppen formálódó testet, de azt a nőt, aki akkor volt, mikor a fiúnak adta elő magát, azt a minden életi okosságot birtokló, vörösre festett ajkú, csillogó, hosszú barna hajú perszónát annyira akarta, hogy a szíve szakadt belé. Olyannyira, hogy moccanni sem bírt, és mozdulatlanságának csak egy valaki örült: a szomszéd macska, aki naponta átszökött az ablakpárkányra, kinyalogatni a színültig töltött tálkából a hófehéren csillogó tejet.

Még kisebb csomóvá húzta össze ökölbe szorított ujjait. Fejében képek és hangok kergették egymást. Buja női hang suttogva énekelt egy álombéli találkozásból, lelki szemének retinájára pedig ráégett a fiú csupasz kulcscsontjának érzékborzoló képe, amit sose érinthet meg… Vagyis hát… Miért ne érinthetné meg? A nő megtenné. Méghozzá  olyan játszi könnyedséggel, és egy olyan lehengerlő mosollyal az ajkán, amit élő ember fia ki nem érdemelhet.

Csüggedten sóhajtott fel, míg a kerekre hízott macska cirmos bundájára siklott rúzsút hunyt tekintete.

A férfiak, olyan… Haszontalanok. Ahogy elnézte a lustán tejet lefetyelő kandúrt, hamar azonosította a kényeskedve hízelgő állatot magával az erősebb nemmel. Gondolataiban még sokáig ott maradt a hitetlenkedő ujjongással csillogó üvegzöld szempár, ami csak azt harsogta:
 – „Tényleg engem?” – mintha nem is hitte volna. Talán nem is hitte, inkább csak remélte. Hiszen az a magabiztos, villanásnyi női lény, aki néha úgy érinti, ahogy legféltettebb álmában reméli, már rég másé. Karcsú termete minduntan egy elbagatelizált férfitesthez simul, és abban az amorf ölelésben, a nő addig vadító, sötétségbe derengő tekintete egyszerre felolvad, és megtelik olyan édes, melengető érzelmekkel, amiket ő sosem remélhet a nőtől. A nő, a mellett a férfitest mellett már nem is nő, és a férfi sem férfi, hanem… Valami nagyobbnak, valami egésznek az oszthatatlan alkotó részei.

Ők ketten „mi” – ezt a nő is nagyon jól tudta, ahogy ott ült a konyhaasztalnál, és maga mellé képzelte imádott kedvese melengető érintését, így a torkát szorító csomó egyszeriben vált arcát megtámasztó simítássá.

Mégis… Mitől való ez az egész, sehová sem vezető vágyódás?
Emlékezett a fiúra. Ahogy a szeme felcsillant, mikor meglátta őt a között a sok,  falatnyi  szoknyában, viselhetetlenül meredek magassarkúban vonagló lány között. Őt, a bő fehér férfiingben, és az illem által megszabbottan, az ujjbegyéig érő fekete nadrágban, vörösre kent ajkakkal, és azzal a féltengernyi barna kóc hajával. Ő is emlékezett rá. A megilletődött, mélyen, mindenkitől eltitkolva többet remélő tekintetre, és a remegő érintésre, mikor mellé sétált, és a fiú hirtelen ragadta meg a kezét. Akkor olyan csodálkozás ült ki az arcára, amit visszagondolva szégyellt, míg a fiú lágyat, nagyon finoman, kérdezve szorított a kezén, és lassan megforgatta, ahogy azt a táncparketten szokás…

Utána felnevetett. Nem harsányan, csak éppen annyira, hogy megcsillanjanak a vörös rúzs kontrasztja alatt hófehérnek tetsző, egyébként közönségesen csontfényű fogai. Már nem is emlékezett, mit kérdezett a fiútól, de a tétován, a derekától éppen csak pár centire megálló tenyérből sütő forróságot még mindig magán érezte.

Nagyot sóhajtva fordította el a fejét a megbolondult természeti képtől, miközben nekidőlt a szék háttámlájának, gondosan ügyelve arra, hogy a szövet érdes tapintása elnyomja a fantomérintésnyi forróságot.

Durcásan tette fonta keresztbe a karját, és amíg lehunyta a szemét, még egyszer felidézte a keskeny nyakat, az íves kulcscsontot, és a lehetetlen rajongással csordultig telt üvegszín tekintetet. Lemondó mosoly húzta szélesre ajkát.
A fiú pillantásának emlékbéli képét pedig mélyen elrejtette, egy hasonlóan semmilyen, ám sokkalta bölcsebb napra tartogatva mindent, ami az üvegzöld szempárhoz tartozott.

Aztán felállt, elővette a legszebb ruháját, kifestette magát annak a nőnek, aki mindig is válni akart, és tárcsázta a kedvese telefonszámát.