Én… Azt hiszem  nem is tudom, hogyan kezdhetnék bele a mondókámba, ami amúgy nagyon furcsa, mert a környezetem úgy ismer, mint a lányt, akinek be nem áll a szája, de most szeretném valahogy nagyon összeszedni a gondolataimat, és nagyon jó lenne úgy átadnom az érzéseimet, ahogy azokat meg is éltem.

Kedves Mindenki!
Szeretnék hozzátok, vagyis ahhoz a 11-16 emberhez szólni, akik valamiért – fogalmam nincs miért, de pici szívem igazán hálás dobbanását küldöm felétek – vettétek a fáradtságot, és az elmúlt három hónapban nem egyszer, nem kétszer, de rendszeresen megnyitottátok ezt a kis levéltároló oldalt. Pusztán azért, hogy újra-és-újra szembesüljetek a ténnyel:
„Na szerencsétlen, még mindig mit össze nem vetít, hogy mennyit de mennyit kell tanulnia, aztán közben meg miket csinálhat” – vagy valahogy így tudom elképzelni a gondolataitokat, amikért amúgy, szólhattak akárhogyan is, hihetetlen hálás vagyok.

Ikrek a csillagjegyem, meg aztán magyar is vagyok, így hatványozott bennem a szalmaláng-lelkesedés. Nem egy oldalam volt már, amikbe úgy belevetettem magam, hogy ki sem látszottam belőle… Egészen két hétig, aztán lankadt a lelkesedésem, és fogtam magam, és kihátráltam az egészből. A letters.to.Stephanie-t másnak éreztem, már a kezdetektől fogva. Egyrészt, és azt hiszem ez a fő ok, abban találtam meg a különlegességét, hogy ezt az oldalt valóban nem – csak – magamnak írom, hanem valakinek, aki a szívemhez nagyon közel áll –vagy a közepében áll? Ki tudja hol találhatók a barátok, erről nem szól a funkcionális anatómia :)

Minden esetre, mikor a második félév kezdetével felsűrűsödtek körülöttem a dolgok, és éreztem, hogy képtelen lennék minőségi leveleket megalkotni, meg amiket a lelkiismeretem nyomására hébe-hóba ki is adtam volna a kezem közül, azok csöpögtek volna a mérhetetlen „nem akarok tanulni, de muszáj, mert meghalok” életérzéstől, amely érzelem amúgy gyilkos mód mételyezte meg messze ringó napjaimat. Szóval… Tudtam, hogy nem bírnám, "valamit valamiért" elven letettem a tollat, és bár az eredményeim meghálták ezen tettemet, mert szépen hoztam az elképzeléseimet a félévben, azt gondoltam… Ezzel talán ennyi is a lapnak, a leveleknek.

Mert bár az oldal igazándiból egy embernek szól, az, hogy mennyien megnézik, és talán örömüket is lelik az én napi – pár napi – agymenéseimben, azért mindenképpen ad egy erősítő löketet az íráshoz, még ha az levél formájában is történik. Szóval azt gondoltam a lap meg fog halni.

Nem ez történt – és most itt egy nagyon giccses szívet tessenek elképzelni.

Nem volt még olyan lapom, amit mikor abbahagytam, ne esett volna le az átlaglátogatottsága valahol -10 köré… Ami persze matematikai képtelenség, de én valahogy így éltem meg. A letters.to.Stephanie viszont…

Még ha a legsötétebb időszakokat is nézem, akkor sem ment lejjebb a számláló átlaga 14-nél… És ezért.. Én nem is tudom, mit mondhatnék Nektek. Sőt, miután beharangoztam visszatértemet, a statisztikai görbe úgy ível felfelé, hogy ihaj, szóval… Nyah! Irulok-pirulok.

Ha esetleg egy a fent említett kategóriába tartozó látogató tévedne erre, és olvasná eme mély hálában elrebegett soraimat, vegyen magára egy tőlem érkező, és valóban szívből fakadó mosolyt, meg persze a szót: Köszönöm!

Éppen ezért – bár mikor belekezdtem a levélírásba, nagyon elhatároltam magamat ettől az iránytól, de ki szeretném valahogy fejezni a hálámat. –  Tehát, ha bármelyikőtökben, bármelyik levélolvasóban megfogalmazódna a vágy, hogy a napjaimon és agymenéseimen kívül olvasson valamiről a leveleimen keresztül, - tényleg bármiről, Bencével a kapcsolatom, Menyussal a kapcsolatom, hogy ismerkedtem meg Stephanie-val, orvosi egyetem, spenótfelfújt, pöttyös ruhák, teddy macik..  - az én szemszögömből és megvilágításomból, az innentől kezdve bátran nyomjon egy üzenetet vagy a Tell me-be, ami valahol a fejlécen,  az órák munkájával megszenvedett menüben található – hogy hogy ki lehet esni ebből a portálszerkesztésből, az valami rettenet –, vagy a chatbe, vagy csak dobjon nekem egy mail-t a guule1995@gmail.com-ra és én majd jövök a kifejtett, terjengő véleményemmel.

Tehát még egyszer: Köszönöm Nektek!
Adtatok még egy indokot, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam.