Viszont a levelekkel már nem szeretnék csúszni, így úgy gondolom, egy szálat fogok meg az elmúlt három hónap csomójából, és végigvezetem azt. Ismerhetsz milyen feledékeny vagyok – naptár nélkül tisztán számokra, és történésekre alig tudok magamtól emlékezni, így sejtheted, az amiről most írok Neked, azaz elmúlt időszak egyik legdrasztikusabb történés-folyamaként él bennem.

Első lépésként szeretnék mesélni Liziről, magáról a lányról, aki révén valahogy én is belefolytam az eseményekbe, több-kevésbé jobban, mint a csoportunk többi tagja. Lizivel a gólyatáborban ismerkedtem meg, ott álldogált a csapatunkban, hasonló magassági adottságokkal, mint jómagam – és aki 170 centi alatt éli életét, az már számomra rossz ember nem lehet. A tábor során került sínre a kapcsolatunk, és bár eleinte nagyon úgy tűnt, hogy a különböző személyiségünk miatt vakvágányt fog követni ez az egész barátságosdi, valahogy mindig megfelelően vettük be a kanyarokat, olyannyira hogy a vizsgaidőszak közben már közösen tartottuk egymásban a lelket, én segítettem őt bifizből, ő meg engem kémiából. Hah, azok a csodás napok! Még most is derékszögben áll minden szál szőröm, ha csak elmerengek felettük.

Szóval nagyon jól esett Lizit újra látni a második félév kezdetén,  és mind a ketten tágra nyílt tekintettel kapkodtuk a fejünket, hogy hát… Igen-igen ez a félév aztán… Ha jobban belegondolok, azért kedveltem meg igazán Lizit, mert egyrészt nagyon okos, és  főként: hasonló elvárásokat támaszt magával szemben, mint én magammal szemben. Ezen kívül dolgozatok előtt mindig hót ideg, így mikor őt nyugtatom, valahogy még a bennem feszülő indulatok is csitulnak. Talán túl kevés is volt az a 3 közös méltatlankodással eltöltött hét, mikor elérkeztünk első demonstrációnkig, ami egy kis ízelítőként genetika képében érkezett, majd még ki sem fújhattuk magunkat, mert bár hétfőn reggel körmöltük a genetikát, de rákövetkező hét kedd reggelje az anatómia, felső végtag demonstráció felvirradásával fenyegetett.

A genetika demó hetét csak azzal töltöttük, hogy minden nyomi kis izmot – tudtad, tudtad, hogy csak az alkarodban van vagy 15 izom? Könyöktől felfelé, tudod mennyi van? 4 darab… - Egyszóval akadt dolgunk bőven, és mily hálás is az élet, pont akkor sodorja eléd a délután 13 órától 18 (!!) óráig tartandó sejtbiológia gyakorlatot, mikor éppen a tenyér ízületei és szalagjai lennének terítéken. Mivel ez egy afféle: „ha ügyesek vagytok, akár két óra alatt is le lehet zavarni” gyakorlat, így hatalmas erőbedobással robbantam be a terembe, ám mikor a gyakorlatvezetőnk látványa rávetült a retinámra szinte azonnal felharsant a fülemben az a zsigerborzolóan kellemetlen hang, amit öt darab köröm ad ki, ha fínom művésziséggel végigszántanak általuk egy fekete táblát…

Goda Katalin – és, Steph, jegyezd meg ennek az asszonynak a nevét, mert ha egyszer végre találkozunk, tuti hallani fogsz egy szidalmazó szonettet róla. Szóval ez az asszony… A feladatunk sejt-életképesség vizsgálat lett volna, szóval lötyit rá a petricsészére, jégen 20 perc, kenetvétel, festés, fluoreszcens mikroszkóp, hagyományos mikroszkóp, aztán „Mennyi halt meg”? Számolás, százalékolás, nagy mosoly, oszt Isten áldjon, eredj anatómiázni… De ez az asszony. Mindez amúgy vagy két és fél hónapja történt, de még mindig remeg a kezem az idegtől, ahogy ezeket a sorokat rovom… Szóval.

Bementünk. Tudni kell erről az alantas lélekről, hogy mosolyog. De nem úgy, mint akinek jó kedve van, hanem mint akinek a botox megmerevítette a mimikai izmait… Vagy mint akinek egy gyilkolás heve ráfagyasztotta az arcára azt a kéjelgő vicsorgást. Én az utóbbira szavazok. Tehát bementünk, és kérdezgetett, azzal a szinte negatív sebességgel terjedő hangján, mi meg csak záporoztattuk rá a feleleteinket, szinte már az egész anyagot felmondtuk, de nekem már az elején szeget ütött a fejembe a gondolat:
Ott a protokoll a szemünk előtt, rajta az első pont: 20 perc centrifugálás… Mégis… Abban a harminc perces kérdezz-felelekben ugyan mi az anyja kínjáért nem lehetett beindítani azt a kib@szott cenrtit? Fú, Steph ne haragudj! Tudnod kell, hogy abban a napokban nagyon el voltam maradva a tanulnivalómmal, várt rám a tenyér, a kézhát, meg persze az artétiák lefutása, mert valahogy nehezen állnak össze a fejemben az erek, erre ott állt előttem az az asszony, és úgy tűnt, direkt úgy húzza az időt, hogy még este kilencig a sejtecskéink felett hajoljunk.

Olyannyira messze ment, hogy már mindenki végzett… Még a vérszeparálók is – ami amúgy a leghosszabb gyakorlat –, mi meg vittük a tárgylemezt, hogy:
 – Minden sejt halott.
 – Hát az meg hogy lehet? – vetette reánk bájolgónak szánt ábrázatát, mire én, komolyan küszködve az ellen, hogy kitépjem a hajam, csak annyit szűrtem a fogaim között:
 – Biztos kiszáradt a minta – erre Goda Katalin:
 – Biztos kiszáradtak a sejtek,,,

Végül fél öt-öt óra között szabadultunk – miután milliméterpapíron, koordinátarendszerben ábrázoltuk a lehető összes módon a halálozási rátát –, fél hatra haza is értem, de olyan de olyan idegállapotba kerültem, hogy semmit nem tudtam beletuszkolni az agyamba, ezért feküdtem az ágyon, szétvetett tagokkal, mint egy nyomorék, bámultam a plafont, és egyszerűen azt sem tudtam, mihez kezdjek az életemmel. - tipikus teenager-feeling, yeah?

Egyszer csak csörgött a telefon, Lizi hívott, hogy ugyan mondjam már el az arteria radialis lefutását, én meg szembesülhettem azzal, hogy kész, csütörtök van, de én kedden megbukok… Lizi meg ott vígasztalt, hogy ugyan már, ez csak a Goda Katalin – aka. a mosolygó halál –, miatt érzem magamat életképtelennek, meg sejthalottnak… Szóval inkább lefeküdtem aludni.

Másnap, szokásomhoz híven utoljára értem be a csoporttársaim közül, tulajdonképpen annyi időm volt, hogy beüljek a padba. Szétnézek:
 – Hol van Lizi? – ez az egyetlen óra, mikor nem mellette, hanem egy másik csoporttársam mellett ülök.
 – Hát te nem is tudod? – nézett rám a mellettem ülő leányzó hitetlenkedve kikerekedett tekintettel.
 – Micsodát?
 – Tegnap este meghalt az apukája.

Háromnegyed kilenckor beszéltem vele. Akkor még ő vígasztalt, közben Érdpatakon, ahol laknak, az apukája életéért éppen küzdöttek a mentősök. Lizi felszívódott, egy egész hétre. Amit persze a legnagyobb alázattal vettünk tudomásul. El szerettünk volna menni a temetésre is, csak hát, milyen az élet. A temetés kedden egy órától kezdődött, pontosan akkor, mikor a csoportból az első ember a csoportunkból belépett a boncterembe, hogy számot adjon tudásáról. Valahogy az egész csoportot megszállta egyfajta mélabús szomorúság. Amíg kinn vártunk a sorunkra, végig Lizire gondoltunk, meg a testvéreire. A már mesterszakot végző nővérére, és leginkább a még alsó tagozatos öccsére…

Egyik csoporttársunktól, aki már általános iskola óta ismeri, és egy falunyi távra laknak egymástól Lizivel persze folyamatosan kaptuk a híreket. Hogy az egész családot nyugtatózzák, maguktól kikelve ordítanak, meg hogy nem tudják kontrollálni magukat… Az egésznek annyira gyomorforgatóan falusi pletyka szaga volt, hogy majd’ beleszédültem.
Még a hétvégén többször próbáltam hívni Lizit. Nem sokszor, mert igazából szavak nélkül maradtam. Nem tudtam volna olyat mondani, ami könnyíthetett volna a lelkén, nem tudtam volna megölelni sem, hiszen Ózd-Érdpatak nem igazán karnyújtásnyi táv…

Így addig vártam, vártunk, míg végül egy hét múlva újra jött iskolába. Én mindig kedden reggelre megyek be először, szövettanra, ott láttam meg először. Tetőtől talpig feketében, a vállán egy méregzöld kötött felsővel. Olyan volt, Steph…

Mintha az összes aranyszín árnyalat kifakult volna a hajából, mintha évek óta nem látott volna napfényt az bőre, mintha valami csúnya allergia öklömnyi méretűre dagasztotta volna amúgy mélyen ülő, hálás kispeléére emlékeztető szemeit. Ült ott a számítógép előtt, fél kezét az egéren pihentetve, és közben tudtam, hogy nem csak úgy tűnik: nincs helye ebben a világban – igazán ezt is érzi.

Nagyon nehéz volt úgy köszönni neki, mintha mi sem történt volna. Megdicsérni a kardigánját, és arra várni, hogy már ettől sírásra görbül a szája, és e helyett csak annyit kapni, hogy nagyon, nagyon kábán felém fordította az arcát.

Annyira szerettem volna… Mondani valamit. De ugyan mit? Kérdetem volna rá, ott mindenki előtt, hogy van? Hiszen szinte az ábrázatába vésődött: sehogy, és még annál is rosszabbul. Öleltem volna meg? Azért, hogy elsírja magát? Vagy esetleg: tudtál valami tanulni?... Óh, na igen, ez még tőlem is szánalmas lett volna.
Azért nagy óvatoskodva megkérdeztem, hogy ugyan el ment-e a javító demonstrációra anatómiából, mert tudtam, hogy mennyit készült rá. (10 pont a maximum, amiért felelünk, 6 ponttól van meg a kettes. Aki 4-5 pontot ér el, azt javító demonstrációra küldik, és ez lett volna egy alternatíva Lizinek, feltéve – mert ez volna azoknak a … nem is tudom a megfelelő jelzővel illetni milyen anatómia intézetes embereknek a feltétele – , hogy bemutatja a halotti bizonyítványt)

Lizi elment felelni – nem a magyaroknak a javítódemonstrációjára, azt nem engedték, hanem a temetés másnapján, azaz szerdán, külföldieknek tartott demóra, és nyolc (!!) pontra lefelelt. Sírva, zokogva, de lefelelt.

Néztem ott rá, hatalmasra nyílt szemekkel, hogy: az oszt igen, anyukám!

Aznap viszont hatalmas megpróbáltatás várt rá: a temetés utáni első anatómia gyakorlat. Addig mindig az első sorba ült, figyelt, ahogy az a csoport egyik legjobbjának posztja is… Akkor pedig… A legtávolabb húzódott, és bár csak csontoztunk, egész órán látszott rajta az a mérhetetlen keserűség, amiben én akárhogyan is próbálok, azóta sem tudok vele osztozni.

A gyakorlatvezetőnk egy elég megosztó, nagyon fiatal, és vitathatatlanul okos fiú. A medencét vettük, ezzel együtt a gyermek születés közbeni pozícióváltásait, és ezért Tibi direkt garbóban jött be, majd az adott résznél jól elbújt, és úgy reprezentálta az egész születési pörgést-forgást, hogy csak úgy dőltünk a nevetéstől, és persze egy életre megjegyeztük, hogy születésünk pillanatában éppen jó anyánk nemesebbik hátsó felét pillantjuk meg.

Lizi arcán viszont... Nem hogy mosoly nem mutatkozott, de olyan kétségbeesett, és valahol mélyen megvető pillantással nézett Tibire, amitől hatalmasat dobbant a szívem. Láttam a lányon, hogy ez nem csak amolyan múló világfájdalom. Lizi akkor mindenkit, akinek bármi köze volt az orvosláshoz mélyen megvetett és elátkozott, mert az édesapján nem tudtak segíteni.

Egy ember nem csak úgy van ezzel, hogy csettint egyet: Na akkor most én orvos leszek! Nem… Ez hosszú évek formálódásának eredménye. Amíg rájössz, miben vagy jó, ameddig eldöntöd, hogy te ezt szeretnéd, hogy igen, te embereken szeretnél segíteni, látni szeretnéd a hálától párás tekinteteket, és ezért képes vagy nem csak a szabadidődet, az eszedet, de a jövőbéli gyermekeiddel töltendő időt is beáldozni.

Az, hogy mi most ott vagyunk azon az egyetemen, az egy álom, egy életcél beteljesítésének első lépcsője. Amikor a legsötétebb, és legsűrűbb az elvárás, valahol akkor is csillan valami: nekem speciel egy hálás tekintet képe, és úgy érzem, képes leszek még azt az oldalt átnézni, mert azt gondolom, majd ezzel lehet megmentek valakit – lábjegyzet: nem. Senkit nem fogok tudni megmenti, csak mert tudom a Tay-Sach betegséget melyik kromoszóma melyik karjának mutációja okozza…

Amikor ott harsogott a nevetéstől az egész terem, én pedig meddőn megpróbáltam felkeresni Lizi tekintetét, ami valami olyan távolságban időzött, ahonnan én sose tudtam volna elvonni, azt éreztem: bármit megtennék, hogy máshogy gondolja. Hogy újra úgy gondolja, mint régen.

Másrészről viszont tudtam: Igaza van. Bármennyit tanuljunk is, nem leszünk mindenhatóak. És ebbe nem az hal bele igazán, aki megy, hanem az, aki marad.