Egyrészt a terjedelem, másrészt az érzéseim miatt.
Szóval ott ültünk anat gyakorlaton, és mindenki hasát fogva röhögött, csak Lizi bámult maga elé, mint akiből kiveszett a lélek. Azóta sem tudom pontosan, hogy mire gondolt, viszont sejtem, hogy a kegyeletsértés járhatott a fejében.

Ahogy teltek a napok, Lizi kedélyállapota meglepő ütemben javult – tényleg, csak úgy pislogtunk, hogy hogyan lehet ennek a lánynak ilyen tartása – , bár a tekintetében még mindig ott időzött az a tompultság, amit az este, a nyugodt álmok végett bevett nyugtatók okoztak. 

A hét végére már képes volt a csoporttal együtt nevetni, de azt, hogy mi játszódik le a lelkében még mindig konok hallgatással védte. Egészen a soron következő sejtbiológia gyakorlatig, ahol egy alcsoportba vagyunk beosztva, és egy hosszúra nyúlt inkubációs idő során Lizi számot adott arról, hogy milyen mélyen a bizalmában érez. Azelőtt kételkedtem benne, hogy igazán kedvelne, sokszor láttam az ő arcán is azt a megfáradt és lezsibbasztott kifejezést, amivel azok az emberek szoktak rám nézni, akik túl sok időt töltenek a közelemben, és szinte csepeg a tekintetükből a lemondó sóhaj:
 – Jaj, te lány!

Ám akkor, mikor Lizi steril kesztyűn át is érezhetően jéghideg, remegő ujjait a tenyerembe zártam, és a combomra fektettem,  és ő az arcom felé nézett, de tudom, hogy igazából nem engem látott, én pedig próbáltam tudomást sem venni a csoporttársaink felénk irányuló, kíváncsi tekinteteiről, Lizi mesélt, én meg hallgattam, és nyugtattam, és bár igazán okosat ilyenkor szólni nem lehet, azért valahol mégis valami nagyon furcsa, keserűn-hálás érzés öntött el, mert tudtam, végre van egy igazi barátom a csoportból.  

Lizi akkor mesélt nekem arról először, hogy abba akarja hagyni az egyetemet. Hogy bárhol máshol szívesebben lenne, hogy igazából minden nap egy kínszenvedés bejönne egy olyan helyre, amitől nem hogy a boldog jövőjét remélné, de egyenesen megveti.
Próbáltam terelgetni. Rávilágítani, hogy talán ez a tragédia tehetné az egyik leglelkiismeretesebb kardiológussá - tekintve, hogy az apukája hirtelen infarktusba halt bele -, próbáltam a magam szinte megszállottan pozitív életfelfogását kupicás pohárral eldönteni a torkán, de olyan merev ellenállással találkoztam, ami a csökönyös, és teljesen összetört emberek sajátja. 

Lizi azóta meglepően jól viseli magát. Mindig talpig feketében jár, de ezen kívül nehezen lehet felfedezni rajta a valós érzelmeit. Néha van egy-két elejtett, felfoghatatlanul szomorú mondata, de ezen kívül minden tiszteletem az övé. Tekintve a történteket, még mindig úgy teljesít, ahogy azt senki se várta volna tőle - mindezt pedig szinte a felére csökkentett tanulóidővel, mivel bejárós lett, hogy otthon a legtöbbet tudjon segíteni az anyukájának és a kisöccsének.

Valahogy félvállról veszi ezt az egész egyetemesdit, és szerintem így, hogy felengedett abból a görcsös idegességből, ami amúgy jellemzi az évfolyamunkat, talán még a legjobban is teljesíthetne, ha gondolatai nem szállnának ezer felé

Azért akárhogyan is jól viseli magát, és fekete ruháján kívül semmiben nem látszik meg, hogy körbelengené a gyász sűrű fekete fellege, mégis akadnak olyan pillanatok, amikor nem tudja tartani magát. Ilyen volt pl. a múlt heti anatómia gyakorlat.

Ez volt az utolsó gyakorlatunk, hogy még benn voltak a tetemeink, a hátizmokat vettünk, és a női testünkön még éppen akadt elég boncolnivaló. De ugye már így május közeledtével  nincs az, akinek kedve lenne formalinszagot szívni,  a februári buzgó boncolási vágy már mindenkiből letűnt, így senki nem hozta magával a szikekészletét, sőt még kesztyűt se, nehogy valami kóbor lélek a kezébe nyomjon egy szikét. Így a gyakorlatvezetőnk állt neki szeparálni a hátizmokat, mi meg körbegyűltünk, és kezdetét vette egy olyan önfeledt beszélgetés, ami ugye mi másról is szólna, mint az orvosisok sanyarú sorsáról, és a ránk váró megpróbáltatásokról…

Ezekbe a beszélgetésekbe a hetek múlásával Lizi is aktívan bekapcsolódott, de múlt pénteken olyan ingoványos terepre tévedtünk, mint a harmadik évben tartandó patológia gyakorlat, ahol a másfél órás időben kapunk egy frissen hunytat, és a boncmester útmutatásával szépen megállapítjuk, hogy mi is a halál oka. Ez… Természetesen az egyetem velejáróra, és Tibi még poénkodott is, hogy is hatos csoportos volt,mint mi, és majd péntek reggel nyolcra fog esni a gyakorlatunk, és egy átbulizott csütörtök este után majd hogyan is fogjuk támasztani a falat, és hogy fogjuk türtőztetni magunkat, hogy egyrészről ne ürítsük ki az este termékét, másrészről bele ne boruljunk a nyitott hasüregbe.

Na ekkor már Lizi arcát úgy sütötte az indulat, hogy azt a sajét bőrömön éreztem. Hát még mikor Tibi belement a boncolás ecsetelésébe, ami… Nem túl kegyeletes módszereket is tartalmaz a koponya megnyitásánál. Láttam már boncolást, emlékszem mennyire meglepett, mikor előkapták a forgóplexit, de mindezt úgy elképzelni, hogy az édesapád arcbőrét húzzák a szemüregig, nem igazán… Mit nem igazán. Ez vérfagyasztó.

Lizi nagyon esengve próbálta megtudakolni, hogy mégis minden Debrecenbe beszállított halottal így történik-e mindez. Mármint a gyakorlatozó diákok előtt, akik ezt az egész bontást megélik egy hatalmas élményként, meg hű meg há, aztán mennek enni, de előtte még kedélyesen ellőnek egy-két poént a halál okáról a boncmesterekkel.

Tibi pedig… Elég kegyetlen tárgyilagossággal közölte a lánnyal, hogy igen, ez így történik. Lizi arcán homlokig kúszott a pír, majd olyan sietve somfordált ki sírva, hogy alig tudtam követni.

Próbáltam mondani neki, hogy mindez csak a család felajánlásával történhet  - ha ők nem járulnak hozzá, nem tehetik közszemlére a boncolást. De hogy ő nem akarta engedni… Igen, szívem de mindez igazából miattatok történik, tekintve hogy öröklődő betegségek után kutatnak, meg amúgy is hirtelen halál következtében kötelező prtokoll a boncolás, és ebből fakadóan a leszármazottak védelme is elsődleges cél. Persze mindez sovány vigasz, főleg úgy, hogy tudtam, engem is nagyon megviselt volna az egy éve elhunyt Papa boncolása, csak nekünk sikerült elintézni – szomszédunk a főorvos a patológián – hogy mi ezt nem kérjük, meg aztán… Nincs prosztatánk ami elrákosodhatna, így okafogyottá is vált a feltárás…

Lizi nagyon sokáig sírt. Kibukott belőle, hogy szerinte az orvosok hibája hogy, az édesapja halott. Hogy az ő apukája ösztönözte a legjobban az egyetem elvégzésére, és hogy mennyire de mennyire tisztelte az orvosokat, és a végén mégsem tudtak segíteni rajta... A halálával távozott Lizi élrtéből egy olyan pozitív, mindig előre néző ember vígasztaló, és magabiztos háttere, ami pótolhatatlan.

Gondolom, míg sírt, és én próbáltam csítatani, megint nem engem látott, hanem az édesapját. Nem csak, ahogy emlékezett rá korábbról, hanem ezerszer felvillant előtte az összefércelt férfitest látványa. Megint előjött, hogy mennyire gyűlöli ezt az egész egyetemet, az orvosokat, és a nyáron fog végül eldőlni, marad-e, vagy inkább újra érettségizik, és teljesen más irányba fordul.

Szeretném őt támogatni, Steph. De annyira hajthatatlan. Meghallja a szavaimat, reagál is rájuk, de látom, nem hajlandó változtatni a véleményén. Mintha már el is döntötte volna, hogy nem akar semmit ettől a szakiránytól.

Pedig tehetséges! Nagyon okos…

Annyira szeretném megtartani…. Nagyobb részt saját önzőségem miatt. Ő a legjobb barátom a csoportunkból… Viszont tudom, hogy csupán ennyiért nem szabad belé beszélnem valami olyat, ami lehet, hogy megmételyezné az életét.