Judit… Érdekes lány. És akkor ebben a mondatomban benne van minden negatív és minden pozitív gondolatom is. Készülj, hosszas mesélés következik!
Adott nekem az én lakótársam, Judit, akivel úgy hozott össze a szeptember eleji szellő, mint valami isteni sugallat. Komolyan, valaki négy év alatt nem talál olyan jó elhelyezkedésű, és megfizethető árú albérletet, mint amilyenre én egy fél nap alatt szert tettem. Az első kézfogásunknál, amikor olyan haloványan érintette meg a kezemet, mint egy pillangó szárnya, azt is olyan jéghidegen, mint a februári olvadt hó… Nem mondhatom, hogy már akkor szeget ütött a fejembe valami. Elvégre nem mindenki olyan nyomi, mint én, hogy rögtön, emberesen kezet fog, és villant egy kajla mosolyt. Lehet, hogy ő az a csendesebb, tartózkodóbb, bizalmatlanabb fajta, aminek biztos meg van a maga oka.

Az első félév mondhatni eseménytelenül telt. Bár nagyon zárkózottan nyitott, azért karácsonyra csak elértünk szépen lassan elértünk arra a szintre, hogy együtt ettünk, utána beszélgettünk, és olyan jól esett: mindig nevetett a sztorijaimon.

Második félév kezdetével picit úgy éreztem, mintha elölről kellett volna kezdenem ezt az egész kapcsolatépítősdit, de hamar – szinte fájdalmasan hamar történt valami, ami nagyon is előre lendítette a lakótársi viszonyunkat. Amúgy én szeretem Juditot a barátnőmnek hívni… Csak mikor így nevezem, rögtön eszembe jut az, hogy ő még nem így gondol rám, és ezért nem is érzem igaznak az egész állítást, hazudni meg nem szeretek.

Szóval még február felénél sem tartottunk, Judit elment egy kis esti sétára, és hallottam, hogy nagyon zaklatottan, telefonálva robban be a lakásba. Nem sokkal rá már a szobám falán keresztül is átszivárgott a zokogásának a hangja… Én szép szolidan egyik kezemmel lapozgattam a facebookomat, másik kezemmel valamelyik tankönyvemet, de persze hogy az fogta meg a szememet, hogy egyik barátnőmet eljegyezték, és ennek bizonyítékaként ki is tette a gyémántgyűrűs fotót, hogy csak úgy csillant a fény a szememben.

Amikor a konyha és fürdőszoba között kereszteződött az utam Judittal, nagy örömködve el is meséltem neki a jó hírt, ő pedig rám vetette mérhetetlenül elkeseredett tekintetét, és csak annyit rebegett, valami hihetetlen reszketeg hangon:
 – Most szakítottam a barátommal, úgyhogy jelenleg senki boldogságát nem szeretném hallani – majd ezzel be is viharzott a szobájába, én meg álltam ott leforrázva, mint a kis, eszméletlen rosszul időzítő, nyomorék önmagam hell yeah!

Bence még jól ki is nevetett, hogy szokás szerint hoztam a formámat. Úgy voltam ezek után, hogy minimum hímes tojásként kéne bánnom Judittal. A lehető legminimálisabbra vettem a sztorikat, amik Bencéről és rólam szóltak – ami amúgy nehezemre esett, tekintve hogy szabadidőm zömét az én saját barnamedvémmel töltöm –, és igyekeztem más vicces történetekkel szórakoztatni… Nem egészen osztatlan sikerrel.
Ha azt gondoltam, hogy Judit második félév kezdetével picikét visszább zárt, akkor ez az eset ráfordította a kulcsot arra a képzeletbeli ajtóra. Rezignált arc, erőltetett mosolyok… Viszont egyet nagyon éreztem: azt, hogy Judit nagyon szomjúhozta az emberek társaságát. Mert érezhette magát akármilyen pocsékul a társaságomban, azért mindig megkért, hogy menjek ki hozzá enni. Egyszóval nyilvánvaló jelét adta annak, hogy nem szeretne egyedül maradni. Én pedig hozhattam a tőlem telhető legjobb formámat, tudtam, nem érek el vele semmit. Az egész mosolygás és sztorik mellékzöngeként szolgáltak, afféle duruzsolásnak, ami talán tompít az ember érzékein, de attól a fájdalom a helyén marad. Tudtam, ha Judit nem hajlandó beszélni nekem az igazi problémáiról képtelen leszek igazán segíteni rajta, mindenféle gyermekkori történeteimmel. Viszont azzal is 100%-osan tisztában voltam, hogyha ajtóstól rontok a házba, és mondjuk mint egy normális embertől, megkérdezem:

 – Miért szakítottatok?

Akkor végső elzárkózást kapok, és ehetek egyedül az egyetem végéig.

Véletlenül tört meg a jég. Egyszerűen nem figyeltem oda, és Bencéig futott a történetem fonala, és valahogy Bence bátyjáig, akivel egész falura jár a híre mennyire viharos kapcsolatot is folyatok. Dáviddal – Bence bátyjával –, a kezdetektől fogva súrlódunk egymás mellett a szinte megegyezően dacos és karakán személyiségünk, és a meredeken eltérő életfelfogásunk miatt. Amíg én kemény munkában látom az életem boldogulását, addig ő megvan győződve arról, hogy a következő milliárdos lottó ötöst ő fogja zsebre tenni. Minderről persze bármikor készséggel kioktat, hogy ő otthon, szobája kényelmében sokkalta jobban fog keresni a főnyeremény kamataiból, mint én, aki éjszakákba nyúlóan görnyedek majdan egy rendelői asztal felett…
Természetesen ebből az a szomorú igazság, hogyha Bencével maradok, és egyszer csak Bence szülei majd nem lesznek, akkor Dávid ellátása Bencére, és mondjuk rám fog maradni.

Judit arca minderre úgy felderült, ahogy addig régen láttam. Amolyan igazán, mintha fény gyúlt volna az éjszakában. Elmondta, hogy az ő volt barátjának is van két ilyen lehetetlen testvére, akikre a legjobb kilátások szerint is az vár, hogy majd a bátyjuk, és életük végéig a szüleik tartják el, és belegondolva, ő ebből tényleg nem kérne, még akkor se, ha a szíve szakad bele a barátja, az első szerelme elvesztésébe.

Én meg ültem ott, nagy mosollyal, végtelenül büszkén magamra, és nagy naivan azt is hittem, hogy kész, ennyi, meg is oldottam Judit minden problémáját.

Nem egészen így történt, sőt az igazán kemény problémák csak ezek után kezdődtek.

Keddi nap volt, egész nap rohantam, és mikor végre elértem az albérletig, arra gondoltam, megvárom Juditot a vacsorával. Várok-várok, hat óra. Keresem, nem veszi fel. Várok tovább, már rendesen dalolt a pocakom az éhségtől, képtelen voltam tovább várni, betoltam a jól megérdemelt mozzarella sajtomat egy jó nagy fej paradicsommal. Ekkor csörgött a telefonom, Judit hívott, én szinte egy lélegzetvételre ledaráltam, hogy bocsi, hogy nem vártalak meg, de már olyan éhes voltam, hogy nem bírtam tovább, és amúgy is, ne haragudjon hogy egész nap zargattam, erre pedig visszaszólt egy hang:
 – Nem Judit vagyok, hanem az anyukája. Judit kórházban van, összeesett a tüdeje, mert légmelle lett.

Én meg így pislogtam, hogy mi a… A légmell az általában akkor történik, ha valaki esik egy hatalmasat, vagy egy éles tárgy pont úgy fúródik a mellkasába, hogy a vákuum megszűnik a mellhártya két lemeze között, ezért a tüdőt nincs mi odafogná a hártyához, így összeesik. A spontán légmell meg negyvenes, erősen dohányzó férfiak jellemvonása. Na most  Judit se nem nagyon zakózott sportoló, se nem láncdohányos, koravén fószer…De egy hihetetlenül sokat síró… Sőt néha már mániákusan, hisztérikusan rázkódó, szerelmét vesztett kislány, mint ahogy azt az apukájától megtudtam.

Judit szülei gondoskodásból jelesek. Felváltva ültek a lányuk ágyánál, főleg az anyukája tanúsított emberfeletti állóképességet. Reggel hatkor már ott volt Judit ágyánál az ébredéskor, és csak este tízkor tágított a betegágy mellől. Mindehhez persze az is kellett, hogy ő maga is orvos legyen, így tudjon egy kis ráhatással nyújtani a látogatási időn.

Én is mindennap bementem meglátogatni, főleg, mivel bekerülése másnapján ünnepelte 21. születésnapját. Sokat törtem a fejemet, milyen könyvet vegyek neki, végül egy nagyon egyszerű, nagyon szívhez szóló, és a végtelenségig lélekápoló, kortárs írónő, Shäffer Erzsébet könyve mellett döntöttem. Picit nagyon le volt szedálva a fájdalomcsillapítóktól, mikor átadtam neki, meg persze az oldalából is ott lógott ki az a kis cső, ami a feles folyadékot vezette el a mellhártyái közül, de azért valami hálás villanást láttam megcsillanni a szemében.

Azt írtam bele: "Megy az idő, forog a világ, kopik az ember." A kedvenc Mikszáth idézetemet.

Amúgy a kórházban töltött napok nagyon megviselték. Egy hat ágyas kórteremben helyezték el, nagybeteg nyolcan éven felüli nénikkel, valahol a fulladásos köhögés, és a betonszerkezetet rázó horkolás között. Nos, Judit, még szeptember elején megkért arra, hogy este, ha ki megyek a mosdóba, ne zárjam magam után az ajtót, mert felkel a zajra… Szóval… Érted, Steph. Az ajtózáródás meg a nyanyák horkolása.

Tehát a kórházban töltött napjai nem igazán a pihenésről szóltak, én viszont rengeteget beszélgettem Judit apukájával, aki, lévén női kórterem, már csak az illendőség kedvéért is perifériára szorult, így sokat volt benn az albérletben. Hasonló kommunikatív tulajdonsággal megáldott jóember, mint én – értsd: bármikor képesek vagyunk lyukat beszélni bárki hasába. Az már az első találkozásunkkor kiderült, hogy egy hullámhosszon működünk, viszont azokban a napokban én voltam az, akivel a legtöbbet beszélt, így óhatatlanul is bizalmas dolgokat osztott meg velem, én meg csak irultam-pirultam, hogy ennyire úgy gondolja, rászolgáltam a bizalmára.

Judit barátjáról sok minden furcsaság kiderült számomra. Például az, hogy a fiú…Nem is, 30 év felé azért már csak férfinek szokás nevezni az embert, szóval ennek a férfinek az életében az első helyet Isten foglalja el. Innentől kezdve lehet szép dolog a hit - mindenkinek szíve joga, milyen bizalmakkal hajtja álomra a fejét. Ezen kívül a férfi jellemvoása volt még a tökéletes gavallérság, de adott egy hosszú, több éves kapcsolat, egy lány, akinek a lába szinte a nyakáig ér, hihetetlen vékony, mindehhez olyan meglepően telt keblek, hogy b@zd meg Judit, ezek tetejében az arcán még egy körömhegynyi miteszer se, és még sorolhatnám. Még a világosbarna haját is szőkére melíroztatta! Mégis hogy a… Tehát semmi nem történt közöttük, sőt, ahogy visszagondolok, már a csókban sem igazán vagyok biztos. Én erre csak ültem a Judit apukájával szemben, pislogtam nagy csendben, meglepetten, mint az akváriumból kikapott halacska, és közben menthetetlenül megrontott léleknek kezdtem el érezni magam… Aztán valahol mégiscsak szerencsésnek.

Mert akárhogyan is nézzük ezt a dolgot, Steph, viseltethetnék én a világ legnagyobb szerelméval is Bence iránt, aztán mondanám neki: ácsi bácsi, előbb a lagzi! Oké, leizzadom magamról a harisnyakötőt, aztán.. Na bumm? Kiderül, hogy hatalmasat csalódok? Mert orbitális elvárásokat halmoztam fel magamban az évek vágyakozása során? Mert igazából már inkább az együttlétre vágynék, mint újdonsült férjemre? És ha egyszerűen nem működik közöttünk? Akkor az egész nagy első szerelem vége a megcsalás – mert ugye a vágy hajtotta boldogságot az ember (fia) addig koslatja, még meg nem találja –, rosszabb esetben beköszön a sztoriba két gyerek, és akkor ott állok mindez végén a kölkeimmel, miközben azt sem tudom, hogy állok az élettel meg a férfiakkal?

Judit apukája osztotta a véleményemet, én meg még mondtam is neki, hogy:

 – Ne tessék izgulni, Juditnak jön talán egy kevésbé nagyobb szerelem, de egy bevállalósabb fiúcska, aztán már hírből sem fogja megismerni a volt barátját! – Mert ugye azt mind tudjuk, hogy minden hercegnő csak arra vár, hogy az embertelenül szexi sötét lovag egyszer csak megszöktesse…

Viszont, ahogy haladtak tovább az események és a beszélgetések, rá kellett jönnöm, hogy Judit nem az az szimpla, nép hercegnője, hanem az a típus, akit toronyba zártak, és mindenből csak a legjobbat és a legkiválóbbat juttatták fel neki a szülei… Az első ablakon kinézés hamar reá köszöntött. Az igazi édesapja korán elhagyta őt, és azóta sem tudta ezt feldolgozni. Benne maradt a hatalmas kérdés: Miért? Aztán most itt ez a férfi, és látszólag minden ok nélkül azt mondja: Nem kellesz többet, királylány! 

Hát persze hogy a kötelet keresi meg a toronyszoba gerendáját, mert nem tudja elhallgattatni a fejében visongó kérdést: Miért? Onnantól kezdve visszaemlékeztem a szobám falán átszűrődő zokogásokra, amiket úgy gondoltam, rossz jegyek iniciáltak. Vagy egy hálátlan udvarhölgy. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a fojtott zokogások ennél sokkal de sokkal többet jelentettek.

Még csak nem is annyit, amit én produkálnék, ha Bencével véget érne a románcunk. Ugye ismerem már a sötét lovagot, meg a sötét fejét is, tudom, hogy jöhet nála akár sötétebb is, meg világosabb is, szebb és rútabb királysággal, meg csiricsárébb, vagy éppen  gebébb lóval. Egyszóval nincs új a nap alatt, meg ugye a férfiak között csak korkülönbség van. Egyrészt ebből fakadna az én térdre emelkedésem a nagy zuhanás után, de főleg abból, hogy tudnám, hamar össze kell szednem az én kis báli ruhácskámat, mert mikor hazaérek, akkor az én kis kastélyomban egy tomboló házisárkány fogadna – lő Menyus –, aki nemhogy az egész estéket átívelő, hisztérikus sírógörcsökkel kivívott légmellem betegágyánál öntené belém a lelket, de fellocsolna egy pohár vízzel, meg egy pofonnal:

 – Nem megmondtam, te buta, hogy ez lesz?

Melankolikus mosollyal az arcomon néztem az én lakótársamat, és a szüleit. Az ő végtelenül gondoskodó anyukáját, aki azt sem tudta, hogyan fogja érintésébe kislánya fáradt ujjait. Az apukát, aki legszívesebben a földbe döngölte volna az udvarlót, aki tulajdonképpen semmit és minden rosszat tett a lányával. És néztem a lakótársamat, azt a királylányt, akiről úgy gondoltam, hogy a igazándiból a szerelembe szeretett bele, és félig belehalt élete második, indokolatlan visszautasításába. A lányt, akinek  nagyon dekoratív módon lógott ki egy cső az oldalából, hogy helyre pofozza a tüdejét, de tudtam, az a cső kevés ahhoz, hogy a lelkét megfoltozza..

És igazam volt. Óh, Steph, de még mennyire fájón igazam volt!