Judit kevesebb, mint egy hét gondozás után került ki a kórházból, onnan pedig egyenesen haza, én pedig nagy magányomban maradtam az albérletben. Én meg az anatómiám. Tulajdonképpen még jól is jött ez a nagy egyedüllét, mert bár a kezdetekben még hol a telefonomon lógtam, hol a tálca süteményemen, azért hamar rájöttem, hogyha nem akarok a magány miatt depresszióba esni, akkor igenis neki kell kezdenem tanulni. Hát… Úgy tanultam, hogy olyan rekordsebességet  se az előtt, se azóta nem tudtam produkálni. Úgy átsuhantam az egész alsó végtag felett, hogy csak úgy virult a fejem.

A legnagyobb meglepetés nem is a 10 pontos alsó végtag demómkor ért, hanem Judit érkezésével. Kedves lakótársam, ha nem is tárt karokkal, de olyan nagy mosollyal fogadott, amire rendkívül hálásan dobbant a szívem. Ebben tudom, nagyrészt közre játszott az, hogy minden nap meglátogattam, és az is, hogy a szülei Debrecenben tartózkodása során nem csak az apukájára, de az anyukájára is jó hatást gyakoroltam, mivel tényleg a lehető legkörültekintőbben viselkedtem, még egy albérletben laktunk.

Szóval Judit nyitott felém, és végre úgy beszélgettünk, hogy azt úgy éreztem, nem a mindennapi nehézségek része, hanem a mindennapi nehézségeken átlendítő kis időtöltés. Nagyon örültem mindennek, ám ahogy teltek a hetek újra kezdtem hallani a fojtott zokogásokat a szobám falán át. Számat rágva gondolkodtam, hogy ugyan mivel segíthetnék ezen a királylányon, mikor egyszer csak a járkálás zöreje mellett halkan átosont a szobám falán a szinte esengő kérdés-kérés:
 – Nem jönnél ki velem a konyhába megenni egy joghurtot?

Hát persze, hogy kimentem. Heteken át, minden nap. Kezdetben még nagy feminista vadállatként próbáltam védeni Judit érzékeny női lelkét. Álljál két térdre, járj nyitott szemmel, aztán minden ujjadra találsz minimum két férfit. Mindezeken jót somolygott, és láttam is rajta, hogy talán addig hat is valamit a szavam, amíg beszélek… Na igen. De mikor a bohóc elmegy pihenni, akkor a királylány megint csak magára marad a toronyban, nem kevesebbel, mint a saját gondolataival.

Hamar elértünk odáig, hogy Judit azt kérdezte:
 – Szerinted újra találkozzak vele?
Mély levegőt vettem:
 – Úgy érzed, ettől jobban éreznéd magadat? – Félszegen, és nagyon szégyellősen nézett bele a joghurtjába. Sóhajtottam, és belekezdtem szokásos, hatalmas gesztikulációkkal színesített, hosszan tartó monológomba.
 – Hetek, hónapok teltek el, és te még mindig nem érzed jobban magadat… Ezért azt kell mondanom, bár minden meggyőződésem ellenére, hogy szedd össze minden tartásodat, és találkozz vele. Viszont légy azzal tisztában, hogy a férfi esendő lény, és neked már a találkozás előtt tudnod kell, hogyan fog az végződni. Ha kérhetem, hogy egyetlen tanácsomat fogadd meg, akkor légyszi-légyszi-légyszi, már most, azaz most döntsd el, hogy mit akarsz ettől a férfitól. Ha újra szeretnéd kezdeni, akkor kismacskává kell válnod. Fesd ki magad esendő kislánynak, mindehhez pedig járd jól körbe – de szigorúan ugyanazon a sugarú íven haladva. Bájologj, tekergesd az ujjad körül a hajadat, légy ellenállhatatlan. Légy az a nő, akinek az elvesztésébe bele kell, hogy haljon, így most újra vissza kell, hogy szerezzen. Viszont, ha az a célod, hogy megválaszold azt a hatalmas miértet, amit benned hagyott, akkor vedd fel a páncélodat, találkozzatok egy közömbös helyen, és egyenes, szikár kérdésekkel szedd ki belőle a kérdéseidre a választ. Addig úgysem nyugszol meg.

Ezek után néztem rá egy darabig. Az ő joghurtja sem fogyott, az enyém sem.

  – De hát mikor bejött hozzám a kórházba, annyira látszott rajta, hogy…
 – Sajnál? Ugyan már, Judit, hiszen kétségbeesett! Ott vagy te, mint élete egyik nagy szerelme, és csörög a telefon, hogy a szakítás után pár héttel légmellel fekszel kórházban, ami a nyilvánvalóan a sok sírás eredménye. Hát persze, hogy olyan bűntudattal küszködik, mint soha máskor. – Beleharaptam az ajkamba. – Ugye tudod, hogy kilencven százalékban csak azért ment be, hogy megnyugtassa magát? Tíz százalékban pedig a feloldozásodra várt.

Judit nézett rám egy ideig azzal a kristályosodó, mélybarna virágméz tekintetével, és megköszönte, hogy beszéltem vele. Én meg reméltem, hogy segíthettem. És reméltem-reméltem heteken keresztül.

Judit tényleg megint találkozgatni kezdett a barátjával, aztán ez úgy dobta meg a hangulatát, mint egy szédítő hullámvasút. Fel-és leejtők követték egymást, aztán egy lefelé zuhanás túl meredekre sikerült.
Nem is tudom milyen napot jegyeztünk, de alig értem még haza, és a leányzó azzal fogadott, hogy nagyon szúr az oldala. A bal. Mindezt olyan kétségbeesetten, és esengően, hogy csak pislogni tudtam. Kérdeztem, hogy mióta? Reggel óta. Mennyire, és mikor? Nagyon, és ha levegőt vesz.

Végül anyukája és az én tanácsomra is visszaevickéltünk a mellkas-sebészetre, ahol egy villámgyors röntgen után jött a hír: megint elkezdett leválni a bal oldali tüdeje. Mindez miért? Tulajdonképpen azért, mert a barátja hétvégén a tenyerén hordozta, majd hétfőn nem tudott egyenes választ adni a következő találkozásuk idejét illetően. Mindezen felül persze volt még egy kis hajcihő a családban a nagypapa betegeskedése miatt, de azért éreztem, a fő indok a herceg körül forog.

Steph –  és lányok, akik véletlenül a leveleimet olvassátok. Ne merjétek légmellesre sírni magatokat egy buta fiú miatt! Nemhogy kétszer. Egyszer sem! Mert odamegyek…, aztán lesz ne mulass! Komolyan Steph, lassan már indítok egy levélsorozatot, hogy mi nők milyen fasza egy teremtnények is vagyunk, és mennyire is a mi kezünkben pihen a gyeplő… Na mindegy.

Szóval igazából nem is ez volt a nagyobb gond, hogy a sok sírás miatt megint a légmell, hanem az eljárás, amivel a második alkalmat kezelni szokás. Az már nem a csövi be a mellhártyák közé történet, hanem egy komplett altatással járó műtét, amikor is a tüdő csücskéből eltávolítják a megváltozott, leválásra hajlamos morfológiával rendelkező szövetrészt, így kb. 2-3%-ra csökkentve a légmell újbóli kialakulásának kockázatát, és persze elvéve a légzőfelületből is, ami már nem nő vissza. Mindez 3 apró ki lyukat hagy a mellkas oldalsó részén, mivel száloptikás eljárás, ami szerintem tök menő, amazonos.

Mindezt a kezelőorvosa nagyon szépen, minden etikai kritiériumnak megfelelően közölte Judittal, viszont mihelyst felállt a kis asztaltól, ahol ezt megbeszéltük, Judit csak nézett rám, hogy ő ebbe bele fog halni.
 – Ne hülyéskedj már.
 – De hát mélyaltatás! Abból nem mindenki ébred fel.
 – Ja ezelőtt tíz évvel. Azóta van külön aneszteziológus.
 – De mennyire fog fájni És a sebek! – A fájdalom részéről természetesen nem tudtam nyilatkozni, de azért azt elmondtam, hogy én már gyerekkorom óta szeretnék magamra egy-két harci heget, de sehogy sem tudtam összeszedni. A fájdalom meg.. Néztem rá összeráncolt homlokkal, ő pedig csak annyit mondott:
 – Soha többet nem fogok sírni.

Amíg a szülei oda nem értek, benn maradtam vele.
Tudod kell, Steph, hogy Debrecenben a Klinikák be vannak téve a nagyerdő közepére, és főleg az egy telepen lévő ideg-szív… És még mit tudom én milyen sebészet van egy olyan de olyan gyönyörű helyre telepítve, hogy csak ültünk kinn az erkély párkányán, a második emeleten, lábunkat végignyújtva a betonkönyöklőn, és beszélgettünk. A helyzetéről, és még novellát is olvastam fel neki. Ezt. Tessék elolvasni, nekem a szívemig ért a történet.

Próbáltam jobb kedvre deríteni, meg nagy tudományosan, azzal a hatalmas igazságérzetemmel boncolgatni a problematikáját a helyzetnek, és végül eljutottunk arra a szinte, hogy Judit egyenesen dühösen meredt a telefonjára, amint a barátja többszöri csörgetésre sem vette fel a vonalat.

Mindezen felül viszont Juditot hatalmas lelkiismeret-furdallás gyötörte. Tudta, hogy a szülei ismét óriási stressznek kitéve robognak a segítségére, és egyáltalán nem szerette volna őket megint ebbe a méltatlan helyzetbe hozni, de ugye tudunk is mi gyermekek bármit kezdeni a segítségnyújtáshoz foggal-körömmel ragaszkodó szülőkkel?

Azokban az órákban sok következtetésre jutottam, néhol nagyon elvont, és nagyon csúnyán fájó konklúziókra. Néztem azt az összezavarodott, irigyelnivalóan hosszú lábú lányt velem szemben, és az a csúnya gondolat jutott eszembe: ez a lány… Valahol nagyon szomjúhozza az odafigyelést.
Tiszta sor, hogy a sírás okozott neki egy lelki kielégülést. Hogy mikor sírt, akkor élvezhette a lehető legkétségbeesettebb, leggondoskodóbb szeretet a szülei részéről. Kétség kívül bizton állíthattam: igazából neki nem is szerelme személye, hanem a benne rögzült legjobb barátja hiányzott, ami már egy  jegygyűrű képében akár kilépés kis lehetett volna a felnőtt életre, így viszont most megint a anyukája óvó karjaiban találta magát. Ezen kívül pedig… Ott volt benne az a hatalmas, mindent felülmúló érzelem, amit szerelemnek nevezett, és többé már nem találta az érzelem tárgyát…

Értettem én a sírását, és valahogy mégis rosszalva tekintettem rá. Tudtam, hogy én még egyszer ugyan fel nem hívtam volna Menyust: szia, légmellem van, hanem kivártam volna a hétvégét, és akkor zúdítottam volna rá az információt… Viszont, mikor eddig jutottam, rájöttem, hogy én sose kerültem volna ilyen helyzetbe… Kezdetben nem értettem miért, aztán belémcsapott a hatalmas felismerés. Mert én az alapoktól építve más hercegnő vagyok. Olyan, aki a nép között nevelkedett.

Március közepe volt, és még jócskán fújdogált a szél. Fázósan húztuk össze magunkat a párkányon. Egyszeriben belém csapott a soha meg nem foganható felismerés: különbözünk. Ahányan vagyunk, annyian másfélén élünk, gondolkodunk, és hiába tudnánk áthidalni egy másik ember problémáját, a király megálmodhatja a hidat, de az építész viszi véghez a kivitelezést. És minden ember a saját maga életének az építésze.

Aznap sokszor megöleltem Juditot. Nem szokásom, és éreztem, ő is viszolyog kissé az érintéstől, de tudtam, szüksége van rá. Beláttam: nem segíthetek sokkal többet.

A toronyba zárt hercegnőhöz érkezhetnek a levelek, és  nézhetnek ki az ablakon, de végső soron, neki, és egyedül neki kell arra a döntésre jutnia, hogy megpróbál leereszkedni a torony magaslatából.

Ha döntenem kéne, azt mondanám, Judit kidobta a hágcsót az ablakon, és félútig ereszkedett. Most innen kémlel szerteszét. Én valahol lentről integetek neki, és biztatom:
 – Gyere!

Szóval így élünk mi, Steph. Két kis hercegnő, egy égbeszökő torony fele magasságával a koronáink között. És akármennyire is nehezemre esett, be kellett látnom: csak azon lehet segíteni, aki hagyja.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne állnék készen a joghurt evésre. Sőt, szinte minden nap eszünk joghurtot… És úgy érzem, lassan de biztosan Judit is megérkezik közénk.