Emlékszem a táncra.

Akkor még fedetlen balkonként állt a verandám, és így, tető nélkül nézte a telek végét, ahol meredek hegyoldalra kaptatott fel a tölgyerdő. Az udvart még nem fűvel, hanem betonkeverőkkel, építkezési törmelékkel, és égig érő létrákkal vetették be – persze ez senkit nem érdekelt. Aznap, a tánc napján ülte a falu Borsod megye első KISZ esküvőjét.

A Papa – a járáson túl is keze munkájáról híres maszek kisiparos –, világszép menyecskét hozott a Sajón túlról, olyat, amilyet már rég nem láttak. Mindenki a fehér ruhába bújtatott karcsú testet akarta táncba vinni, és mert a Mama – az újasszony –, tudta a dolgát, táncolt is, amíg a társaság java része félig bele nem fulladt a házi pálinkába.

Aznap sok mindent hallottam, leginkább olyat, mint mások. A részeg kurjongatásokat, a hol szívből jövő, hol rossz szájízzel elmormolt félmondatokat, amik egy boldog jövőt kívántak az ifjú párnak. Hallottam a falu vénasszonyainak rosszalló kárálását:

– Nézd csak a csípejét, milyen vékony! Biz’ nem fog az életrevaló fiút kihordani!
Ezen kívül gyerekek nevetése, és még sok minden más is eljutott hozzám.

Ám, mikor a májusi langymeleg este kékes sötétje aranyló pirkadatba fordult, és ezzel együtt a legtovább időző vendégek is álomra szenderültek, akkor… Akkor olyat hallottam, amit senki más nem neszelhetett meg.

A menyasszony, a Mama, egészen az udvar végéig sétált, háta mögött hagyva a nyitott verandát, és csak bámult, bámult felfelé, a hajnali derengésben sejtelmes sötétséggel kongó tölgyesre. A félelemtől küszködve vergődő csomóvá szorult a Mama szíve, és nem bírt másra gondolni, csak arra, odaveszne, ha az a rengeteg erdő reáborulna. Más tudta volna, hogy ez lehetetlen. A falu határában húzódó tölgyes egy leomlásra bármelyik pillanatban készen álló meredek partra felfutott facsoportként állt a helyén, már jóval azelőtt, hogy ember keze nyoma látszott volna a vidéken. Úgy is marad az, míg világ a világ. De a Mama ezt nem is sejthette, hiszen teljesen más tájról jött – egy kies mederré vájt, völgyben fekvő bányásztelepülésről – így abban a sűrűségben, ami felé hajolt, és elnyelte a hajnal fényeit, nem látott semmi mást, csak saját kétségbeesését.

Hívogató síkságként élt a Mama emlékében a lepusztult, emberekkel zsúfolásig telt bányásztelep, míg előtte az érintetlen, vad természet tornyosult. A fák között időző dermesztő koromsötét magában hordozta annak a komor tekintetű, hideg érintésű, ám kétségkívül tehetős idegennek a képét, akit aznap a férjének fogadott. A háta mögött, lágy színekkel kibomló pirkadat pedig elhozta egy olyan nincstelen, ám Amerikáig szökött, kesehajú, meleg mosolyú fiú szeretetét, ami mindig is a Mama szívében időzött, és amely érzelem a jövő dobbanásaival szaggatott relikviává fakult, de akkor, ott, azon a hajnalon, még fájón éles képként nyílalt a menyasszonyba a felismerés:

Elveszített valamit.

Szívszorító volt a hördülő hortyogások között meghallani a visszafogott zokogást. Látni az asztalra boruló testek egyenletes szuszogása mellett az udvar derengésébe vesző, hófehér menyasszonyi ruha reszketeg rázkódását.

Mama sok mindent nem tudott még akkor, viszont azzal tisztában volt, hogy a fiú miatt utoljára sírt. Hiszen jól emlékezett, arra, amikor hét évvel azelőtt a fiú tétován meg akarta őt csókolni, ő pedig nagy önérzetes tizenévesként úgy pofonvágta, hogy a fiú alkalomadtán – és az alkalmat ötvenhat készséggel megadta – meg sem állt az óceán másik partjáig. Sokáig gondolkodott ezen. Egészen addig, amíg a hajnal reggelbe nem fordult, és az aranyló színek pedig olyan erős fénybe hajlottak át, amik még a tölgyes ébenzöld leveleit is langyos árnyalatokba burkolták.

Keserédes mosoly húzta szélesre a Mama könnyektől nyirkossá vált ajkát. Miközben nézte a rengetet, arra a sajgón fájó döntésre jutott, hogy mehet a fiú, és maradhat a férje, mivel választása amúgy sincsen. Hová való is lenne a többi gondolat?

Mindezért viszont egyre kérte a Jóistent: hogyha már ő marad, legalább az a hegyomlásnyi fa, az a rengeteg az udvar végében… Csak az tűnjön el úgy, mintha sose lett volna.