Dávid

Idegen ez a szó. Hamarabb jut eszembe róla már lassan hat éve nem látott általános iskolás osztálytársam kerek gyermekarca és sugárzó kék szeme, mint Bence bátyja, akivel legutoljára ha két napja ért a megtiszteltetés. Mindezt persze a legnagyobb szarkazmussal, és azzal a keserű ízzel, ami akkor ömlik el a számban, valahonnan a bal felső rágóim tájékáról, mikor róla gondolok.

Közelebb áll hozzám az a Dávid, akinek másodikban elcsivitelte plátói szerelmemet unokanővérem. Közelebb áll hozzám a focikapuból hátraforduló tétova tekintet, az összeszorított két térdem közé passzírozott ökölbe hajlított gyermekujjaim, mint az étkezőasztal remegése, mikor elvonult előttünk. Nyilván éhes volt. Akkor ért haza, de gondolom előbb ment volna el levágatni a fél karját, minthogy velem egy asztalhoz üljön. Ez pedig valahol mélyen megsértett. Legalább annyira, mint amennyire szórakoztatott.

Dávid Bence bátyja, négy évvel idősebb tőlünk. Viharosan indult a kapcsolatunk. Tornádóként folytatódott. Körülbelül hét éve léptünk Bencével mindennapi kapcsolatba, ami során először a legjobb barátom, majd mindenben az elsőm lett. Hogy az utolsóm is? Meg van rá az esély. Egy szó, mint száz, annyi ideje járok hozzájuk, hogy a frissen mosottakat, bár körülbelül egy méretet hordanak Dáviddal, emlékezetből hajtogatom a megfelelő két stócba. És – éljen a királyi többes – minden hozzánk nem tartozó ruhadarabba úgy akad bele a körmöm, hogy tudom: legszívesebben karomra szorítva ujjaimat tépném szét a felsőt.

Nehéz róla beszélnem, főleg így, hogy megszabtam magamnak, a továbbiakban már nem is kérdezek róla. Viszont úgy érzem, egy ilyen sehonnan sehová se tartó egymás mellett sodródás margójára még fel kell jegyeznem egysmást, hogy visszagondolva tudjam magam hová tenni. Miért is nem kérdezek én Dávidról?

Külső szemlélőként párhuzamot is alkothatna a jellemünk. Dávid valahol ugyanolyan ellentéte Bencének, mint én. Dacos, karakán, hetyke és zárkózott. Két ilyen érces jellem pedig elkerülhetetlenül köszörüli egymást. Így kezdtünk. Bencét a vitáink viselték meg, engem az, hogy mindig a bátyát védte, nyilvánvaló igazam és vaslogikám ellenére. Persze egyke vagyok, én ezt nem tudhatom, mi az, kiállni a véred mellett? Persze.

 Aztán Bence nyilvánvaló és látványos hatást gyakorolt rám. Olyan igazit. Lassan, erőlködés nélkül. Kicsit sem úgy, mint a rozsdás kések egymáson, inkább csak lemarta rólam az eloxidálódott, felesleges fémeket, hogy visszamaradjon valami fényesebb, élesebb, tisztább.

Dávid viszont… . Dacos, karakán, hetyke és zárkózott, mint fentebb mondtam, és itt véget is ér kettőnk fő hasonlatosságainak listája. Mint ki is lettem oktatva, mire én elvégzem az egyetemet, addigra ő milliárdos lesz, mindezt kezében egy érettségivel és a józan eszével. Meg különben is, ő hamarabb nyeri meg ötös lottót, minthogy én bármit is letegyek az asztalra.

Lassan de biztosan gyűlik tele az asztal egyik sarka. Természetesen ott még a maradék három sarok, de azért, ahogy elnézem alakul az én kis stócom.  Úgy érzem, és ez egy biztos érzés: tartok valahova.

Belefáradtam Dávid kommentárjaiba. Belefáradtam a nyegle jellemébe, a frusztráló hanghordozásába, abba, hogy mikor beszél, lassan de biztosan kiabálni kezd. Tudom, hogy mélyen belül önbizalom hiányos, és a magas hanggal csak biztosítani szeretné magának a figyelmet, mert talán nem is fél mástól jobban, minthogy egyszer figyelmen kívül hagyják, de… Úgy érzem nekem ebből elég volt.

Nem akarom többet firtatni. Töménytelen időbe telt, mire Bencével nem veszekedtünk, hanem közös, lesajnáló éllel hangunkban osztottuk a bátyát egy-egy beszélgetésünk során, és ez a sok Dávid ellen vesztett érzelmi perpatvarom után meleg zsír volt gyermeteg lelkemnek.

Viszont nekem erre többet nincs szükségem.

Bár kifogyhatatlan pletykálási téma, és mint tudjuk minden lány lételeme a pletyka, Bence nekem sosem Dáviddal együtt járt. Hiába maradnánk együtt, a gyerekek karácsonyfájával a háttérben nincs nagy közös ünnepi vacsora, nincs korai negyvenes éveinkben egy szálloda halljában újévbúcsúztatás, nincs unokatestvérestől ünnepelt szülinap. Illetve lehet. Az én oldalamról, az én családommal, a sok gyerkőccel, és egy üres székkel, egy minduntan érintetlen terítékkel, ami mindig várni fogja Bence bátyát, aki már az esküvőnkre se jön el, mert azt mondja, nincs megfelelő öltönye.

Holott a probléma szerinte az, hogy nem megfelelő a menyasszony.

Talán azért frusztrált eddig ennyire, mert Dávid nem akart engem soha elfogadni. Mit nem akart? Legszívesebben kizárna az otthonából. Gyűlöli, hogy a szülei a sajátjukként szeretnek, utálja Bence tekintetét, ami akkor lágyul el a legjobban, mikor rám néz.

Idegen, és megfagy a köztünk lévő különbségek legnagyobbikától: attól, hogy én kihordhatom Bence gyerekeit, ő viszont sosem. Eleinte még messzinek tűnt, de így, hét évvel előrébb, de még mindig tíz évvel előtte már kezd fenyegetőnek tűnni. Az idő telik.  Tudja, hogy ott lesz vége.

Én szeretném, hogy máshogy legyen. Segítenék.

De belefáradtam abba, hogy egy olyan embernek segítsek, egy olyan jövendőbéli sógornak mosolyogjak, aki annyira sem méltat, hogy leüljön velem egy vacsorára. Aki nem fogadja el a felé nyújtott kezet.

Aki mostmár a köszönésemet se viszonozza.