Folyamatosan rá kell döbbennem:  aktuális lelki állapotom nagyban függ Édesanyám hangulatingadozásaitól...

Steph, jól tudod milyen az Anyával való viszonyom. Kezdve attól, hogy leginkább Menyusnak hívom, a vele ápolt kapcsolatom attól eltekintve, hogy vérből fakad, így egész életen át tartó, és megszakíthatatlan olyan nyakatekert, kifordított és groteszk, hogy az csak… Regénybe illő?
Persze teljesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem csak én élek ezen a földön mellettem egy furcsa Anya-Menyussal, de mivel az én életemet én élem – rosszabb esetben Menyussal együtt –, ezért nekem most erről az egy kapcsolatról kell egy picit szófosást tartanom. Mert úgy érzem, ha nem beszélek róla, kicsit belerokkanok.

Tudod, hogy jórészt Nagyim nevelt, mivel Menyusra a szülés után csak úgy záporoztak a betegségek. Kijutott neki a melle begyulladásától a vírusos agyhártyagyulladásig – nem csoda, hogy az első lépéseimet Mama felé tettem meg, és hozzá gagyogtam először. Furcsa hatást gyakorolt ez a pár év hármunk kapcsolatára. Mama számára mi ketten Menyussal vagyunk a „lányok”, de Menyus és én…
Tökéletes példákén szolgálunk a testvéri érzésekkel megkevert anya-lánya groteszk kapcsolatra.

Mindezen túl, természetesen félre ne értsd, Stephanie. Tudom, hogy Menyus az életét adná értem, meg úgy amúgy is – már odaadta. Kilenc hónapig szívhattam az energiáit, gömbölyíthettem pici babatestemmel a pocakját, mellesleg jócskán meg is szenvedett velem. Persze, hogy szeretem, milyen ember lennék, hogy nem szeretném azt az embert, akinek köszönhetem, hogy most írhatok neked, de! DE!

Kicsavart kapcsolatunk, kilenc hónap várandósság, elkényeztetés, és kiskirálylány-kor ide vagy oda, semmi nem indokolja azt, ahogy Mennyus mostanában viselkedik. Komolyan, az arcomat csikarom, pedig ismersz, Steph, türelmes, kedves leányzó hírében állok, aki bár makacs, akad a zsebében némi önkritika, így saját hibáit is képes belátni.

De a hétvégén történtekben semmi, de semmi olyan hiba nem volt fellelhető, amit esetleg be kéne látnom!

Lazán vázolom a történteteket. Szombat este nagy baráti filmnézését tartottunk a Hangonyiakkal. Csak így, nagy betűvel, mert tudod mennyire fontosak nekem a gyerekkori barátaim – akik azoknak az embereknek a gyerekei, akik Menyusnak voltak a gyerekkori barátai, tehát egy több generációs baráti kapcsolat kering körülöttünk. Ezt már csak az elkövetkezők miatt is fontos megjegyeznem.

Langyos őszi szombat este ereszkedett alá, Bence jött értem, Menyus pedig nagy kegyesen este 10 óráig engedett. Erre csak összesomolyogtunk barátommal, hogy na igen, tízig enged el, este hétkor. És még filmet is nézünk. Naná.
De gondoltam, nem lesz belőle probléma, hiszen már tizennyolc jócskán elmúltam, nem mellesleg azon az utcán fogok cirkálni, amit még Menyus is gyerekkorából ismer, azoknak az embereknek a házában leszek, ahol már ő is megannyiszor megfordult, csak még akkor, mikor a nagyszülők főztek.
Szóval mentünk és fergetegeset Mortal Combatoztunk, míg megjött a pizza, majd adtunk a kurinális élvezeteknek, és betoltuk a Grave Encounters kettőt, amiről normális viszonylatokban írnék neked, de sajnos nem a tök jól kivitelezetett szörnyecskék léptek az esténk dobogójára.

Hanem Menyus…

Még most is mély lélegzetet kell vennem, hogy nyugtassam magam. Egyedüli szülőként, körülbelül tizenötször hívott a film alatt, ami először csak szimplán viccesnek hatott, hiszen hadd aggódjon, de mikor már ötödszörre hívott, és magából kikelve szidott, na az már nem tűnt se viccesnek, se megmagyarázhatónak. A barátaim kedves, jól nevelt falusi gyerekek. Így, mikor Menyus hívott a filmet leállították, és az egész szobát betöltötte édes szülém hangja, akit már nem is az érdekelt, hogy eljöttem filmet nézni, hanem hogy haza jövök Debrecenből azért, hogy:

 „ – Bence farkán üljek…”

Stephanie… Miközben mindenki egyik kezével a  száját takarva, másik kacsójával a hasát fogva röhögött én égtem, mint a rongy.

Félve kerestem fel Bence tekintetét, aki csak szomorúan pillantott rám. Valahogy sejtettem, hogy innen fúj a szél. Bencével mind a ketten tudtuk, hogy Menyus problémája igazából nem az, hogy a bárátokhoz jöttem filmet nézni – hiszen ha megkérdezi: meddig voltál bulizni Debrecenben, én pedig azt mondom:
 – Fél kettőkor keveredtem haza –, akkor erre a válasz:
 – Na, örülök, hogy ilyen jól érezted magad!
Erre mikor tizenöt kilométerre az otthonomtól, alkohol nélkül szórakozok, valami mégse klappol… És ez a valami nagyon jól tudjuk, hogy mi: Bence.

Nem mintha annyira sok időt töltöttem volna Bencével, mint amennyit szerettem volna. Egy éjszakát alhattam náluk – amire a júliusi évfordulónk óta nem került sor – és körülbelül ennyi idő állt rendelkezésünkre, amit tényleg kettesben tölthettünk. Szóval visszakanyarodva Menyus hihetetlen pontos megfogalmazásához, bár tényleg szerettem volna minél több időt… effektíven (?) eltölteni a kedvesemmel, ez mégsem jött össze, mert akadnak barátaink is, meg ott a rég nem látott családom, akikre mind-mind csíptem egy kis időt a szünetemből.

A probléma forrása az, hogy Menyus idealizált világképében Bencének, mint az ózdi SZIKSZI diákjának, nincs helye mellettem. Bence, mint fiú, akinek nem ambíciója az orvossá válás – csak a vendéglátói főiskola avagy egyetem elvégzése, és ez által szállodaigazgatóvá válni –, már nem lehet kielégítő képességű partnere az ő orvos-tanonc lányának.

És mindez sajnos egyáltalán nem új keletű dolog.

Menyus mindig is hangoztatta a Bencéről alkotott, negatív árnyalatú véleményét, bármilyen családi összejövetelen elejti, hogy reméli, hamarosan más partnerrel térek vissza Debrecen az tudományos városából. Ez oké lenne, ha pár hónapja tartana a kapcsolatunk, de tekintve, hogy Bence hosszú évek óta, a legjobb férfi barátomként, és első szerelmemként teljes mellszélességgel áll mögöttem, szívét-lelkét elém tárta, a csillagokat nemhogy lehozná, leharapná nekem az égről, minden ötletemben támogat, és… Ha rá nézek, nem az történik, hogy a torkomba ugrik a szívem – nem, ezen a szakaszon már átléptem. Rá nézek, és a kezem önkéntelenül keresi fel az övét, a tekintve pedig magától találja meg az enyémet. A szívem a helyén marad – és átáramlik rajta egy olyan nemtelen meleg érzés, amiben az egész elkövetkezendő életemet el szeretném tölteni.

Bencével sose gondolunk a jövőre. A jövőbeli felesége, és az én jövőbeli férjem sosem kerül megnevezésre – csak valahol, elhallgatva merészeljük azt gondolni, hogy talán, ha minden így halad, akár a másik is lehetne az a bizonyos nagy Ő.
Ez mind olyan nagyon szép, hogy a szívem szakad belé, hogy Menyus nem érti, vagyis inkább nem akarja érteni. Mert ítélt Bence koránt sem tökéletes külsejéből, az enyémtől különböző ambícióiból és lelkületéből.
Való igaz, Bencével ég és föld, tűz és víz vagyunk, és ez a határtalan különbözőség az elején rengeteg dologban gátolt minket. De az évek alatt számtalanszor összefeszültünk, és így csiszolódtunk egymáson.

A különbségekből kiegészítő tényezők lettek.

Bármi is történik, Bence meghatározó szerepet fog játszani az életemben – mert ha mint szerelem meg is szűnne, egy ilyen barátot bolond lennék elengedni a közelemből.

Épp elég az Nekem, hogy Te távol élsz tőlem.

Ne haragudj a nyavalygásért. Nagy szükségem volt rá!