Márványvágy
- Nyilván sírkő
Előtte ki nem mondott
Belső gőgök
Öklök,
Illendőn törött bordák
Ízes borok,
Fekete haj,
Kutyaugatás
És hegyre futó akarat
Mára: bronz betűk
Feketére vert grániton,
Három lánynyi vesződés
Békén, fekete arany
//
Hátat vetve a napvilágnak
Kormosra barnult tagokkal
Emberszagú kiscsébét
Archoz tartva
Könyökhajlatomba raktad illatodat
Leszakadt éggel a nyakunkban
Másikra tartott félszeg tekintettel
Felfelé kajtató léptekbe feszülve
Rád mért érintésem mély árnyékot vetett
Már a te zsebedre vágyva
Mocskos kézzel felhőt hegynek nézve
Még egyszer letekintve az otthon-völgybe
Soha többet nem kívántam már csúcsot
//
Két pók halt meg ma a zuhanytálcán
A splaetták közt zúgó széllel jártak
Amikor csend ült rá a macskakőre.
Az illatuk Gyermekemre emlékeztetett
és nekem egy pillanatra
Csókra lüktetett az ajkam
Összeverődő testek hangjára
Nyári szél billentette szoknyám
Egy ideig a napot néztem
Aztán kéken izzott az egész táj
Sülő hús és hazugság szagával az orromban
Cukorral és virággal gondoltam
Mégis hogyan ébredtünk valami másra
Tört aligvízben csúszó
nyolc lábnak
//
Szem
Üveggolyó olvadásba
Zárt
Érteni vágyott
Hetven év.
Öt testvérnyi rettegés
Veled.
Így.
És úgy, ahogy nem lehetett.
//
hetedikére
alig-álomban
jöttél
semmit sem
szóltál.
kölcsön kapott karok
napba hajlott
holdat vágyók
- ezekkel
nyakamba akasztottad
magunk;
én patyolatkormosra
kötöttem a vízpöttyöket
bőrödön
mélyülő ráncokkal tenyeremben
gondoltam
prím maradnék
örökre
a kád kopott medrében
bokáig
pontkötéssel fakasztva
hangot
ahol a takaró súlyába fáradt bele nyakam
ahol a kopott faszekrény kába
szagába szédültem
ahol emberek lehelt zsirja
víz-levegő násza közt húzott
Ahol Igazából játszol velem
És örökbe akarsz
//
Befőtt
És még cukrot
És szeretetet
Amolyat, amilyet
Mesemondó
Éjfélbe hajló
Könyveket
Polcokra tett
Emlékbe zárt
Örök arcokat,
Megváltva változott
Szobát,
Cserélt,
Hímzett képeket
A fénykopott tapétán.
|