Véletlen választással került terítékre az If I stay. A vizsgaidőszak végével elképzelhetetlenül sok szabadidő szakadt a nyakamba, amit először poszttraumatikus stresszként kezeltem, de aztán szépen lassan szállt meg az isteni érzés: itt a lehetőség, hogy a lassan egy éve gyűjtögetett filmjeimet mind megnézzem. A bőség zavarában hirtelen nem is tudtam hova kapjak, így, nagyon kászta felindulással böktem erre a filmre.

Akad nekem egy olyan csodaképességem, hogyha Bencével nézek filmet, akkor annyira rákészülök a választásra, hogy tízből kilenc alkalommal minden igyekezetem dacára sikerül, ha nem is pocsék, de nagy átlagban semmilyen filmeket választanom. Így ért az If I stay is. Semmilyenként. Végignéztük, majd mikor körülbelül tíz napon belül odáig jutottam, hogy kéne róla írnom egy értékelést, nem is tudtam hol, és hogyan kezdjek hozzá. Természetesen emlékeztem a főhősnőt alakító színész általam a játékidő teljes hossza alatt olvadozva csodált vörös hajára, de konkrétan nem éreztem lényegét az egész sztorinak, akárhol akartam belenyúlni, kicsúszott az ujjaim közül.

Így estem neki tegnap este a könyvnek. Mire ma délre végeztem vele a hátam mögött tudhattam egy kipipált olvasmányt, ami viszont úgy éreztem, semmi különösebb értéket nem hagyott maga után, csak a sikerélményt, hogy már megfordult egy olyan könyv ebben az évben a kezemben, ami nem  tankönyvnél.

A történet Mia szemszögéből, e/1-es narrációval tárul az olvasó és akár a néző szeme elé is. Mia a tucat ponyvaregények átlagosan különleges hősnője. Se nem szép, se nem okos, egy különleges skill lapul a tarsolyában – jelen esetben a csellózás iránt megrögzött szerelem és tehetség –, egyébként, és természetesen szerelmes, amely szerelemben nyilván akadnak habókos gubancok, de úgy általában: tökéletesen ugyanaz a vászonzsák húzható rá, mint Dunarekesztésre alkalmas mennyiségű ifjúsági regények főszereplőinek többségére.

A történet bonyodalma rögtön az ötödik oldalon, azt hiszem a film harmadik percében csúcsosodik ki. A tökéletes család: anyu, apu, öcsi és főhősnő elindul család-barátékat meglátogatni. Eleddig Mia megrögzött klasszikus zene imádatáról, és jelenkori szerelmével zajló csetlő-botló csete-patéiról kaphatunk enyhe elhintést, majd villámcsapásként jön a kisteherautó és hal meg rögtön anyu és apu, Mia pedig szürreális testen kívüli helyzetben találja magát, amely két világ között lebegő leképzete a továbbiakban átvezeti a cselekményen az olvasót. A túlvilág és a jelenkor között ragadva Mia egyetlen logikus gondolatként követi a mentőautóban elszáguldó humán formáját.

Ami engem megfogott mind a filmben, mind a könyvben, az, az, ahogyan a fő szálhoz, mint egy fűszál vastag élhez hozzáfonta az író a mellékszálakat, amelyek a fókuszba állított fűszál körül ringó rétként mosódnak el az objektív lencséjén. Még szépen lassan végigköveti tönkre zúzott testének megmentését, addig Miának emlékek milliói sorjáznak be a gondolataiba, ami során kibontakozik addigi élete, szerelmének története.

A történet főkérdése a Miát üldöző „maradni vagy menni?” Aztán mikor végül meghozza a választását, azt olyan indokolatlanul teszi, hogy csak így ültem, hogy: aha. Nyilván.

Véleményem szerint mind a történet, mind a könyv túl sokat frekventált Mia előtörténetére, és magát, a lány lelkében lezajló kérdésmegoldásra nem maradt elég hely. Nyilván az ifjúsági irodalom 160 oldalas berkein belül kellett tartani a művet. Maga a kibontott háttérsztori egyéb iránt szívet melengető, kedves nyári olvasmány, szívesen futnék át a sorain még egyszer a Balaton parton, még langymeleg szellő hűt napozás közben, de, mivel erre szakosodott már nem egy, nem kettő könyv, nem biztos, hogy ezt választanám.

Én személy szerint nagyon hiányoltam Mia belső vívódásának konkrét kifejtését, ami annyira laza ecsetvonalakkal, és olyan végtelenül vizes festékkel lett végül felhordva, hogy indokolatlannak tűnt miatta a végkifejlet.

Számomra sem a könyv, sem a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Összességében 2/5 csillagot adnék rá. De ebből fél csillagot a színésznő álomszép haja vett meg nekem.