Tudod, Steph, néhány tekintetben rettenetesen irigyellek. Számomra egyik nagyon bámulatos tulajdonságod a lazaságod. Nem igazán foglalkozol a kinézeteddel, nem vagy megszállottja a tökéletes megjelenésnek – mint egyesek –, legyintesz egyet, benyúlsz a szekrényedbe, és magadra kapod az első két kezedbe kerülő ruhát. Amíg én még mindig karba tett kézzel, pizsamában, fejem tetejére kontyolt kócos hajammal állok a kétajtós szekrényem előtt, azon tanakodva, hogy a fehér ingemet melyik árnyalatú farmeremmel párosítsam, addigra te már rég a szemed alá húzol egy fekete vonalat – hetykén, csuklóból, csak amolyan öt másodperces rutinnal, amilyenre én sose lennék képes.
Ilyenkor csak nézlek, nagy irigykedve, kezem pedig lemondó mozdulattal billen törzsem mellé.
Nézlek, ahogy legyintesz azokra a dolgokra, amik téged nem érdekelnek, és nézlek, milyen tökéletes vagy azok nélkül a berögződések nélkül, amik engem minimum fél órás készülődésre késztetnek. Ott állsz mellettem, hirtelenjében felkapott kinyúlt felsődben, és szoros farmerodban, és mindez a száznyolcvan centis, nyúlánk alakodon olyan lezserül tökéletesen áll, hogy a szívem fájdul bele. Álomkék szemed köré pár másodperc alatt fekete ködöt varázsolsz, és az egész arcodból kivilágít az a nagyonkék gyönyörűség, aprócska szeplőid pedig csak ráadásként csinosítanak az összképen.
Na, ilyenkor szoktál rám pillantani:
 – Te még mindig pizsiben?
Én pedig ilyenkor ocsúdok fel. A tiédhez képest aprócska testem megrázkódik a hirtelen hanghatástól, fejem búbján a kontyom búgócsiga módjára mozdul tengelye körül.
 – Ja, hogy én?  – suttogom magam elé, majd az ágyra nézek. Nem kevesebb, mint négy különböző árnyalatú farmer felé terítettem ki a fehér ingem, te pedig egy ideig csak néztél engem, a részletekbe belemerülő barátnődet, majd nagyot nevettél.
Kénytelen-kelletlen kacagtam veled én is. Jaj, de nő vagyok!
Tudod, Steph, tisztában voltam vele, hogy jól szórakozol rajtam, a tesze-tosza maximalizmusomon, a vágyaimon, amiknek tárgya a tökéletes megjelenés. Közben pedig a nevetésedből hallottam kicsengeni valami nagyon furcsát, ami végtelenül elszomorított. Hallottam, ahogy a kacajodba, a mulatság mellett lemondás is vegyült:
"– Én ilyen körülményességre sose lennél képes. Talán ezért nem is leszek soha igazán nő!"

Pedig Nő vagy, Steph, mégpedig milyen!
Amolyan számomra elérhetetlen.

Furcsa és egyszerre szívmelengető, hogy ahányan vagyunk ezen a Földön, annyian képviseljük a szépséget – mindannyian más és más formában. Akad olyan szépség, ami minket megbotránkoztat, és van, hogy két szépség egymáshoz vonzódik, mint a mágnes két ellentétes pólusa.
Akadnak olyan szép lányok, akiket irigykedve bámulok, és sétálnak el mellettem olyanok, akik minden bizonnyal gyönyörűnek képzelik magukat, de nekem vonulásuk láttán csak a szám széle remeg meg a visszafojtott nevetéstől.
Jaj, Steph! Ha tudnád, hogy hiányzik, hogy leüljünk egy nagy üvegablakos kávézóba és kibeszéljük az embereket. Pletykákra éhezem, vigyorgós-vihogós barátnős forró csokizásra, és nagy-nagy bámulásokra. Erre a jussom mi? A terpének, a konjugált kettős kötés, meg a szerves kémia…
Na, de vissza egy picit az álmodozásba!
Látom magam előtt a kényelmes, modern berendezésű kávézót, a számban érzem a forró csoki krémes sűrűségét, és arcomat kellemes mosoly húzza szélesre.

Ülünk ott, mint két darab, végtelenül különböző fiatal nő, olyanok, akik a világ két végletén egyensúlyoznak, és valahogy mégis megtalálták egymást. Rengeteg mindenről különbözik a véleményünk, mégis ha problémák adódnak olyan mélyen meg tudjuk érteni egymást, hogy ilyen partnert, mint te keresve se találnék.
Szerencsére képzeletbeli beszélgetésünk tárgya most semmi komoly, csak éppen az üvegből illesztett fal előtt elvonuló leányzók hada.
Akad ott mindenféle, mosoly is jócskán kerül az arcunkra.
Amíg engem egy-egy kivételesen jó kombináció ejt ámulatba, addig te jót mulatsz játékos megszállottságomon, szemedben pedig olyan merengős, álombéli keserűség csillan, amit jól ismerek.
A bögrék között átnyúlva fogom meg a kezed.
 – Steph! – nézek mélyen a szemedbe. – Nincs miért szomorúnak lenned! – Aprót szorítok az ujjaidon, majd közéjük fűzöm sajátjaimat.

 – Nézz rám, és jól jegyezd meg, amit mondok! Láthatom én a világ legjobban öltözködő lányait, időzhet el a tekintetem a tökéletesre kondizott fenekükön, mardoshat az irigység, de mindez nem jelent semmit. Az igazi probléma nem az ő tökéletes segge, hanem az én bizonytalanságom. Te nem így állsz a dolgokhoz – keserű mosolyba görbül a szám. – Irigylem a lazaságod, azt, hogy te ezekre a lányokra csak vállat vonsz, és valami értékesebb felé fordítod a fejed, mintha nem is lenne benned egy csipetnyi bizonytalanság se. Elfordulsz, és az sugárzódik rólad: "Riszáld csak, amid van, engem ez hol érint?" Amíg nekem az összes hajam szála az égnek áll az idegességtől, addig te csak egy mozdulattal végigsimítod a sörényedet, lerázod magadról az inzultust aztán már mész is tovább az utcán.
 – Elmegy előttünk egy ilyen lány, és én jól ledünnyögöm a magam dünnyögnivalóját, miközben torz kis grimaszba rándul az arcom, te pedig egyszerűen csak tovalibbensz. Viszont jól tudom, hogy belül, pici kis kőszíved mélyén az ilyen pillanatnyi találkozások csak gyűlnek, gravírozódnak a gránit falakba, és egyszer csak a vésések lyukat repesztenek a kőben. Hiszen, bár titkolod benned is lakik önbizalomhiány. Mégpedig nem is akármilyen, csak hihetetlen képességeid adódnak a palástolásra.
 – Egy tökéletes lény megjelenése, ha csak pillanatnyi is életükben, hihetetlen kétségeket képes ébreszteni. Mindenki érzi ezt, mindenki ismeri a kérdéseket. Én sose lehetek ilyen szép? Ezért nem fog megtalálni sose a boldogság? Ezért leszek egész életemben magányos?  Vicces teremtés a női lény. Egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy az évekig épített magabiztosság, mint egy kártyavár dőljön össze. Pusztán egy szépen illesztett nadrág és előnyös tulajdonságokat villantó felső miatt – hitetlenkedve rázom meg a fejem, közben te is beleegyezően bólintasz. Tudom, jól, hogy ez nálam is így van, mégsem vagyok képes ellene mit tenni.

 –  Az oka az én pillanatnyi idegeskedésemnek, és a te raktározódó neheztelésednek ugyanaz: a vágyunk arra, hogy szépek legyünk. És ez egyszeri, női gondolat, amolyan egyetemes igazság, amire Éva minden egyes rokona áhítozik.  A szépet szeretnénk, és ezen keresztül valami jobb, meghittebb, tökéletesebb egészet. Ez természetes. Te ettől nem vagy sem jobb, sem rosszabb – szorítom meg ujjaim között a tiéidet. A mosolyom kedves és merengő, a tiéd lemondó, picit szarkasztikus.

 – Szeretlek, leányzó! És megingathatatlan meggyőződésem, hogy bár mi ketten a végletekig különbözünk, az öltözködésünktől elindulva a szemünk színéig, mi ketten együtt mutatunk igazán nagyot. És nem csak azért, mert eszméletlen kontrasztot hozunk, á, dehogy! Magabiztossá teszel. Ha veled vagyok, elsétálhat előttem akár Marilyn Monroe is, mégsem fog nehezemre esni a kezedbe kapaszkodva vigyorogni egy hatalmasat. Amíg mellettem vagy, nincs, aki nálunk jobb lenne. Tudod, te lány, a te hatásod a legnagyobb, amit valaha engem ért. Erősnek érzem magam, az önbizalmamnak keresztelt kártyavár pedig beton keretet kap. Mindezt azért mert tudom, hogy csak annyit kapok tőled, amint amennyit én is adok neked – egy centtel sem többet.

 – Azt hiszem ez az alapja az igazi barátságnak. Ami az igazi szépséget hordozza. Hiszen igazán akkor ragyoghatunk, ha fényünket valaki visszatükrözi. Tökéletes tükör vagy te nekem, Stephanie! És ettől jobb érzés, nem is igazán létezik.