Édes vagy, és drága nekem, de ezt úgyis tudod, meg hát… Amúgy sem kenyerem a hízelgés. Mesélek inkább a hétvégémről!

Steph, te is ismered azokat a napokat, mikor valami hatalmas esemény árnyékot vet minden percedre. Mint egy ormótlan magas sziklaomlás, amin muszáj átjutnod, mert egyszerűen azon keresztül vezet az utad, már akkor hideg árnyékba burkol, mikor még csak közeledsz felé. Hatalmasnak látszó sziklafal előttem a hétfőn megírandó szerves kémia demó, és kellemes meglepetésem – avagy tarisznyába pakolt hamuban sült pogácsám –, az, hogy fele annyira sem izgulok, mint az előző demonstráció előtt.
Üldögélek otthon nagy nyugodtan, laza léptekkel sétálgatok fel-s-alá a házunkban, hátra tett kezekkel, lustán nézelődve. Jól megnézek magamnak minden egyes tárgyat, nagyokat szippantok az illatokból, és teljes lelki békében várom a pillanatot, mikor egyszer csak a fejembe száll a nagy tudás. Ez mondjuk fél órát vesz igénybe, a napom maradék idejében pedig ülök a felett az öt kilós könyv felett, súlyzózok vele, úgy jegyzetelek, hogy a kezem szinte húzza maga után a kondenzcsíkot, és túrom, csak túrom a hajamat, mint ahogy szoktam, ha nagyon tanulok.
Békés hangulatomat egyszerű szavak zavarják meg: mondjuk az alma. Ránézek a pirosló gyümölcsre, hatalmasat dobban szívem, a fejemben pedig nem az éhségközpont ingerlődik, hanem egyetlen szó visszhangzik: almasav. Alfa-hidroxi-butándisav, a borostyánkősav hidroxi származéka, huh, oké, akkor L és D konfiguráció, csodás. És nehogy összekeverjem a borostyánkősavat a borkősavval, mert a borkősavon két hidroxi csoport van, aztán…
Tudod, Stephanie, csak egy furcsaság van mindebben: az, hogy a word pirossal aláhúzta nekem ezeket a csodás neveket.

Visszanézve a fentre levésett soraimat egyáltalán nem a béke kisugárzását kelthetem, de hidd el, így vasárnap, rég tekintettem vissza egy ilyen kiegyensúlyozott hétvégére. És azt hiszem, mindennek Bence az oka.

Az a fiú…
 Pszichológusok szerint egy, és másfél év között mozog a szerelemnek az időtartama, állítólag addig termelődnek a hormonok, addig igaziak a táplált érzelmek, de mint tudjuk, akadnak átlag feletti és alatt értékek. Mi azt hiszem jócskán az átlag felett produkáljuk magunkat, és olvasgatva ezeket a statisztikákat csak görcsös grimaszba torzul az arcom – mintha csak záptojást szagolnék – aztán jó erősen megrázom a fejemet.
Hogy lehet, egyáltalán ki volt az a nagyon beteg, aki a szerelmet átlagolni akarta emberek körében? A szerelem, mint érzelem egyszerűen még annyira se beszabályozható és leírható, mint egy számértékekkel lejegyezhető  hormonszint – ami maga is elég bonyolult, az egymásra hatások miatt, a meg persze az egyén személyre szabott anyagcseréje miatt… De most komolyan? A szerelmet?
Nem tudnám jellemezi olyanokkal, hogy mennyire, hogyan, miért nem, miért igen, és mégis meddig. Nem tudom. A másik oldalról pedig egyszerűen feleslegesnek is tartom.
Belemerülve a témába, rá kell jönnöm, vajmi kevés az, amit tényleg kézzel fogható tényként fel tudnék sorolni a szerelemről. Picikét pirongató tény, enyhe szégyenérzettel tölt el a tudatlanságom, de aztán rá kell jönnöm, nem is érdekes.
Pár dolgot azért tudok. Azt, hogy mikor meglátom Bencét furcsa egy érzés fog el. Amolyan nemtelen, behatározhatatlan, valami olyan, amit semmi máshoz nem tudok kötni, csak hozzá. Érzek valami meleget a szívem táján. Valami sűrűn folyós, tömény boldogságot, amiben mintha megállna mocorogni minden izmom. A fejem búbjától a kislábujjaimig beledermedek, aztán a Bence szemében megvillanó, mélyen ismerős fény látványa elég ahhoz, hogy löketet kapjak, és a nyakába ugorjak.
Azt hiszem, jót tesz nekünk a távolság, Stephanie.
Kevesebbel is beérjük, pusztán azért, mert ahhoz a kevéshez olyannyira hozzátesszük magunkat, hogy legendás szintűvé lépnek elő azok a hétvégi, héba-hóba összekapart közös órák.
Mikor ment volna el, még lekísértem a kocsiba, és nem is tudom… Még fél órát maradtuk. Érdekes kis semmiségekről beszélgettünk, az emberről, a történelemről – kettőnk végtelenül különböző megszállottságáról. Bence a légzésről kezdett el elmélkedni, én pedig kapva kaptam az alkalmon, és meséltem az egyik olyan dologról, amit csodálatosnak tartok. Tudod, Steph, a légzés, gimiben leadott, lebutított mechanizmusa volt az, ami végképp eldöntötte, hogy orvos szeretnék lenni. Első olvasásra megjegyeztem, és nagy vonalakban vázoltam Bencének.
Nézett nagyokat, életében nem hallott még olyanról hogy: híd. Pislogott rám megdöbbenéstől hatalmasra kerekedett szemekkel, én pedig beledöntöttem a fejemet az ölébe, felemeltem a kezemet, és a tarkóján beletúrtam a hajába. Picit törte a hátamat a kézifék, de azt hiszem, nem nagyon érdekelt.
Magyaráztam. Láttam rajta, hogy érteni próbálja, úgy igazán. Édesnek találtam. Amolyan lehetetlenül édesnek.
Tudod, Steph, ha mástól hallottam volna olyan butaságokat, mint amilyet Bence mondott:
 – Általános iskolában volt kisagy meg nagyagy, oszt cső! – összeráncoltam volna  szemöldökömet, és tovább álltam volna a társaságból.
Viszont Bencével kapcsolatban…

Furcsa és végletekig elképesztő az, mit ki nem présel az emberből a szeretet. Rosszallóan összeszoruló vonásaim meg sem keményedtek – első gondolatra lágyan elnyúltam, és segítettem úgy, ahogy sajnos másnak nem tettem volna.
Én utánam ő következett, és olyan érdekes dolgokat mondott Nagy Sándorról, amin amúgy nagy érdektelenségemben biztos bealudtam volna történelem órán, de úgy, hogy ő mondta, még hatalmasakat nevettem is rajta. El sem tudnád képzelmi ilyen szerencse fattya volt az az ember.

Jól esett ott feküdni az ölében, és érdekes dolgokról beszélgetni. Simogattam a rövidre vágott hajat a tarkóján, és néztem a szemét.
Arra gondoltam, hogy bár olyan dolgokról mesél, amik engem nem igazán érdekelnek, mégis; úgy el tudnám így tölteni az életemet, hogy észre se venném, ahogy megöregszem.
Tudom, hogy Bence az az ember, aki a ráncos kezemet is úgy fogná meg, hogy összefűzi az ujjaimmal a sajátját. Tudom, hogy az érdeklődésünk kétfelé halad, és ebből az ellenkező érdekeltségből valami olyan intelligenciai massza keveredhetne, amiben békés, okos gyerekeket lehetne nevelni….

Annyira nyomnék egy skip-et. Csak hogy lássam mi hogy következik.
Közben pedig maradnék egy rövid pillanatban, és legszívesebben még mindig éjnek évadján, a garázsban álló kocsiban, fejemet Bence ölébe hajtva beszélgetnék olyan kis semmiségekről, amik előre hajtják az éltemet.

Szeretem azt a Fiút, Steph!
És azt kívánom, hogy te is szeress így valakit.

Tudod, Steph, néhány tekintetben rettenetesen irigyellek. Számomra egyik nagyon bámulatos tulajdonságod a lazaságod. Nem igazán foglalkozol a kinézeteddel, nem vagy megszállottja a tökéletes megjelenésnek – mint egyesek –, legyintesz egyet, benyúlsz a szekrényedbe, és magadra kapod az első két kezedbe kerülő ruhát. Amíg én még mindig karba tett kézzel, pizsamában, fejem tetejére kontyolt kócos hajammal állok a kétajtós szekrényem előtt, azon tanakodva, hogy a fehér ingemet melyik árnyalatú farmeremmel párosítsam, addigra te már rég a szemed alá húzol egy fekete vonalat – hetykén, csuklóból, csak amolyan öt másodperces rutinnal, amilyenre én sose lennék képes.
Ilyenkor csak nézlek, nagy irigykedve, kezem pedig lemondó mozdulattal billen törzsem mellé.
Nézlek, ahogy legyintesz azokra a dolgokra, amik téged nem érdekelnek, és nézlek, milyen tökéletes vagy azok nélkül a berögződések nélkül, amik engem minimum fél órás készülődésre késztetnek. Ott állsz mellettem, hirtelenjében felkapott kinyúlt felsődben, és szoros farmerodban, és mindez a száznyolcvan centis, nyúlánk alakodon olyan lezserül tökéletesen áll, hogy a szívem fájdul bele. Álomkék szemed köré pár másodperc alatt fekete ködöt varázsolsz, és az egész arcodból kivilágít az a nagyonkék gyönyörűség, aprócska szeplőid pedig csak ráadásként csinosítanak az összképen.
Na, ilyenkor szoktál rám pillantani:
 – Te még mindig pizsiben?
Én pedig ilyenkor ocsúdok fel. A tiédhez képest aprócska testem megrázkódik a hirtelen hanghatástól, fejem búbján a kontyom búgócsiga módjára mozdul tengelye körül.
 – Ja, hogy én?  – suttogom magam elé, majd az ágyra nézek. Nem kevesebb, mint négy különböző árnyalatú farmer felé terítettem ki a fehér ingem, te pedig egy ideig csak néztél engem, a részletekbe belemerülő barátnődet, majd nagyot nevettél.
Kénytelen-kelletlen kacagtam veled én is. Jaj, de nő vagyok!
Tudod, Steph, tisztában voltam vele, hogy jól szórakozol rajtam, a tesze-tosza maximalizmusomon, a vágyaimon, amiknek tárgya a tökéletes megjelenés. Közben pedig a nevetésedből hallottam kicsengeni valami nagyon furcsát, ami végtelenül elszomorított. Hallottam, ahogy a kacajodba, a mulatság mellett lemondás is vegyült:
"– Én ilyen körülményességre sose lennél képes. Talán ezért nem is leszek soha igazán nő!"

Pedig Nő vagy, Steph, mégpedig milyen!
Amolyan számomra elérhetetlen.

Furcsa és egyszerre szívmelengető, hogy ahányan vagyunk ezen a Földön, annyian képviseljük a szépséget – mindannyian más és más formában. Akad olyan szépség, ami minket megbotránkoztat, és van, hogy két szépség egymáshoz vonzódik, mint a mágnes két ellentétes pólusa.
Akadnak olyan szép lányok, akiket irigykedve bámulok, és sétálnak el mellettem olyanok, akik minden bizonnyal gyönyörűnek képzelik magukat, de nekem vonulásuk láttán csak a szám széle remeg meg a visszafojtott nevetéstől.
Jaj, Steph! Ha tudnád, hogy hiányzik, hogy leüljünk egy nagy üvegablakos kávézóba és kibeszéljük az embereket. Pletykákra éhezem, vigyorgós-vihogós barátnős forró csokizásra, és nagy-nagy bámulásokra. Erre a jussom mi? A terpének, a konjugált kettős kötés, meg a szerves kémia…
Na, de vissza egy picit az álmodozásba!
Látom magam előtt a kényelmes, modern berendezésű kávézót, a számban érzem a forró csoki krémes sűrűségét, és arcomat kellemes mosoly húzza szélesre.

Ülünk ott, mint két darab, végtelenül különböző fiatal nő, olyanok, akik a világ két végletén egyensúlyoznak, és valahogy mégis megtalálták egymást. Rengeteg mindenről különbözik a véleményünk, mégis ha problémák adódnak olyan mélyen meg tudjuk érteni egymást, hogy ilyen partnert, mint te keresve se találnék.
Szerencsére képzeletbeli beszélgetésünk tárgya most semmi komoly, csak éppen az üvegből illesztett fal előtt elvonuló leányzók hada.
Akad ott mindenféle, mosoly is jócskán kerül az arcunkra.
Amíg engem egy-egy kivételesen jó kombináció ejt ámulatba, addig te jót mulatsz játékos megszállottságomon, szemedben pedig olyan merengős, álombéli keserűség csillan, amit jól ismerek.
A bögrék között átnyúlva fogom meg a kezed.
 – Steph! – nézek mélyen a szemedbe. – Nincs miért szomorúnak lenned! – Aprót szorítok az ujjaidon, majd közéjük fűzöm sajátjaimat.

 – Nézz rám, és jól jegyezd meg, amit mondok! Láthatom én a világ legjobban öltözködő lányait, időzhet el a tekintetem a tökéletesre kondizott fenekükön, mardoshat az irigység, de mindez nem jelent semmit. Az igazi probléma nem az ő tökéletes segge, hanem az én bizonytalanságom. Te nem így állsz a dolgokhoz – keserű mosolyba görbül a szám. – Irigylem a lazaságod, azt, hogy te ezekre a lányokra csak vállat vonsz, és valami értékesebb felé fordítod a fejed, mintha nem is lenne benned egy csipetnyi bizonytalanság se. Elfordulsz, és az sugárzódik rólad: "Riszáld csak, amid van, engem ez hol érint?" Amíg nekem az összes hajam szála az égnek áll az idegességtől, addig te csak egy mozdulattal végigsimítod a sörényedet, lerázod magadról az inzultust aztán már mész is tovább az utcán.
 – Elmegy előttünk egy ilyen lány, és én jól ledünnyögöm a magam dünnyögnivalóját, miközben torz kis grimaszba rándul az arcom, te pedig egyszerűen csak tovalibbensz. Viszont jól tudom, hogy belül, pici kis kőszíved mélyén az ilyen pillanatnyi találkozások csak gyűlnek, gravírozódnak a gránit falakba, és egyszer csak a vésések lyukat repesztenek a kőben. Hiszen, bár titkolod benned is lakik önbizalomhiány. Mégpedig nem is akármilyen, csak hihetetlen képességeid adódnak a palástolásra.
 – Egy tökéletes lény megjelenése, ha csak pillanatnyi is életükben, hihetetlen kétségeket képes ébreszteni. Mindenki érzi ezt, mindenki ismeri a kérdéseket. Én sose lehetek ilyen szép? Ezért nem fog megtalálni sose a boldogság? Ezért leszek egész életemben magányos?  Vicces teremtés a női lény. Egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy az évekig épített magabiztosság, mint egy kártyavár dőljön össze. Pusztán egy szépen illesztett nadrág és előnyös tulajdonságokat villantó felső miatt – hitetlenkedve rázom meg a fejem, közben te is beleegyezően bólintasz. Tudom, jól, hogy ez nálam is így van, mégsem vagyok képes ellene mit tenni.

 –  Az oka az én pillanatnyi idegeskedésemnek, és a te raktározódó neheztelésednek ugyanaz: a vágyunk arra, hogy szépek legyünk. És ez egyszeri, női gondolat, amolyan egyetemes igazság, amire Éva minden egyes rokona áhítozik.  A szépet szeretnénk, és ezen keresztül valami jobb, meghittebb, tökéletesebb egészet. Ez természetes. Te ettől nem vagy sem jobb, sem rosszabb – szorítom meg ujjaim között a tiéidet. A mosolyom kedves és merengő, a tiéd lemondó, picit szarkasztikus.

 – Szeretlek, leányzó! És megingathatatlan meggyőződésem, hogy bár mi ketten a végletekig különbözünk, az öltözködésünktől elindulva a szemünk színéig, mi ketten együtt mutatunk igazán nagyot. És nem csak azért, mert eszméletlen kontrasztot hozunk, á, dehogy! Magabiztossá teszel. Ha veled vagyok, elsétálhat előttem akár Marilyn Monroe is, mégsem fog nehezemre esni a kezedbe kapaszkodva vigyorogni egy hatalmasat. Amíg mellettem vagy, nincs, aki nálunk jobb lenne. Tudod, te lány, a te hatásod a legnagyobb, amit valaha engem ért. Erősnek érzem magam, az önbizalmamnak keresztelt kártyavár pedig beton keretet kap. Mindezt azért mert tudom, hogy csak annyit kapok tőled, amint amennyit én is adok neked – egy centtel sem többet.

 – Azt hiszem ez az alapja az igazi barátságnak. Ami az igazi szépséget hordozza. Hiszen igazán akkor ragyoghatunk, ha fényünket valaki visszatükrözi. Tökéletes tükör vagy te nekem, Stephanie! És ettől jobb érzés, nem is igazán létezik.

Azt hiszem, az én mai jelem már befogásra történt. Elvégre ha már tizenöt perce állsz a buszmegállóban, és a negyvenötös buszod egészre sem érkezik meg, az már egy elég nyilvánvaló jele annak, hogy neked ma nem kell benni előadásra, ugye? Hát persze!
Pedig Isten a tanúm, én ugyan be akartam menni! Még a tegnap vásárolt, régóta vágyott fekete nadrágomhoz is megkerestem a megfelelő párosítást, a hajamat is rendezett kontyba tűztem – szinte nyilvános megjelenésért kiáltott az egész megjelenésem, de mint tudjuk, az Univerzummal nem lehet packázni.

Szóval csak csendben fejet hajtottam az elkerülhetetlen előtt, és beslisszoltam a lépcsőházunkba. Végül is itthon is elolvashatom az előadási anyagot, nem? Aztán angolra majd bemegyek – de persze csak akkor, ha az indulásra felső erőktől engedélyt kapok.
Na jó, őszintén egy nagy rakás lustaság vagyok – most is tanulnom kéne, de egyszerűen a nyakamba ült a szájmenés, és muszáj elnyígnom neked a terhet, ami szívemet nyomja.

Az első és legfontosabb: a gólyabáli ruha!
Na igen, tudom, Steph, látom a lemondó szemlesütést, és a fejcsóválást, tudom! Neked édes mindegy, mert te az ilyeneket lazán veszed – és itt kell megjegyeznem: valahogy ezzel a lazasággal képes vagy mindig olyan elképesztően stílusosan kinézni, hogy akkorákat dobban a szívem, hogy az csak na! Részint az irigységtől, részint az örömtől. Mert hogyne lennék irigy! A nyakadig ér a lábad, a hajad önmagától olyan szőkés-barna, amilyenre mások órákig melíroztatják, a szemed meg olyan kék és kifejező, hogy abba a belefér az egész világ!
A másik oldaladon meg ott kullogok én: nagyon barna hajjal, nagyon barna őzikeszemmel, a magam összes 163 centijével, és igen-igen nagy fejtörést okoz nekem a gondolat: mégis mit vegyek fel?

Az univerzum ez ügyben kegyesnek viszonyult, és tegnap, mikor végre megejtettem szeptember óta tervezett bevásárlási túrámat rögtön kettő csodaruhát gördített elém, meg a problémát: képtelen vagyok a választásra!
Ha még a gyakorlatias végéről próbálnám megfogni a kérdést, az se működne, tekintve hogy mind a kettő ruha forintra pontosan ugyanannyit kóstál…
Elöljáróban csak annyit, hogy eredetileg fekete-fehér összeállítást képzeltem el, és a fehér ruhával már korábbról összefutottam az interneten, viszont a piros ruhacsoda – amiről persze ne adj’ Isten, hogy most találnék képet –, első pillantásra megfogott.

Az a piroskát, amit én néztem, kicsit máshogy varrták össze. A karjáról a fodrok lekerültek, és  egy, laza hullámokban ringó sávban díszíti az anyag legalját. Őszintén? Döntésképtelennek érzem magam. Folyamatosan sorolgatom magamban az észérveket, miszerint:

• A fehér ruha az eredeti elképzelésem, a gyöngyös díszítés a nyakán gyönyörű, viszont a felső anyag alá varrt bélés folyamatosan csúszkál, és sávokba hurkásodva gyűrődik fel a fedő anyag alatt. Így a mellem alatt, és a hasamnál rendetlenkedő kis gyűrődések keletkeznek minden egyes lépésemnél. Mellesleg rettenetesen testhez álló – valóban minden előnytelenségem látszódna benne, így lehetőségem nem nyílna egyetlen fáradt pillanatomban sem az összegörnyedésre, mert pici pocakom – ami minden egyes normális embernek van – láthatóvá válna. Nem is beszélve arról, hogy a ruha passzossága miatt jócskán le lennének korlátozva a táncolási lehetőségeim. Belegondolva abba, hogy mennyire mániám ugrálni és bolondozni egy olyan jeles eseményen, mint a gólyabál, már nem is tűnik olyan jó ötletnek ezt az állófogadásokra, és szolid egy helyben álldogálásra tervezett csodaruha. A végén még elszakítanám egy vadabb mozdulatomban.

• Piroska, avagy szívem csücske, ki elsőre megtaláltad retinám sárgafoltját, te, hogy egyem a húsodat! Minden olyan szép és jó – nem érzem azt, hogy feszélyezve lennék, nem gyűrődik az anyag, a hajam pont olyan barna, hogy az úgy harmonizál a színeddel, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, szabadon rophatnám benned hajnalig, sőt még a hátam is egy nagyon dekoratív, V alakú kivágásban lenne észveszejtő látvány, de. DE! Miért pont az a fekete nyaklánc illik hozzád a legesleginkább, amit már egyik barátnőm megvett magának? Végtelenül elszomorítasz ezzel a ténnyel…

Igazán kellene a véleményed, te lány! Bencét már kérdeztem, elküldtem neki a ruhákban rólam készült csodafotókat. Szerinte egyértelműen a piros, mert a fehérre gyúrnom kellene… Én nekem pedig erre egyértelmű válaszom volt, hogy jó, akkor te meg gyúrj az édes kurva nénikédre… :) Hej, de szeretem is, mikor realistán méregeti a testi adottságaimat a Kedves!
Nem mintha szégyenkezni valóm lenne. 163 centimhez egész jól passzol az 50 kilóm. Természetesen én is látom magamon a korrekcióra szoruló részeket, de egyem a lelked, húsom-galambom, Bencebú, ilyet akkor sem mondunk a Kedvesnek!
Na, de nem ez szívem gondja, ezt megszólalást játszi könnyedséggel áthidaltam – majd hétvégén leverem a fiún, ne aggódj, Steph!

A második problémám: A barátnők.

Lehet, hogy ez egy új levelet igényelne, mert olyan kusza érzéseket dédelgetek magamban ebben a témában, hogy még számomra is nehéz megtalálni egyáltalán azt a szálat, amivel elkezdhetném felgöngyölíteni a széthullott gomolyagot.
Úgy érzem magam, mintha egy szoba közepén állva nem is venne körül más csak össze-vissza gabázódott pamutgomolyag, én pedig, mint kétbalkezes önmagam, nem tudom hová nyúljak. Gomolyagszál körülöttem minden egyes szimpatikus arc, feltekerési elv pedig a Tehozzád fűződő barátságom.

Jól tudom, hogy mennyire extrém elvárás az, hogy egy új társaságban rögtön megtaláljam azt az embert, akivel igazán tökéletes kapcsolatot tudnék kialakítani. Jól tudom, hogy a barátság, a bizalom évekbe telik még igazán sziklaszilárd talajjá válik, amikre aztán rá lehet halmozni az élet nyűgjeit. Vegyük példának a mi kapcsolatunkat: életünk javán átívelt a barátságunk, miután odaléptem hozzád akkor nyolc évesen, és megkérdeztem:
 – Leszel a barátnőm?
Ott álltunk, mint két kis antiszoc pöcs, a sorakozó végén, egyikünknek se akadt párunk. Te, az osztály legmagasabb, gombahajú, kisfiúnak kinéző kislánya, és én, mint a kócos barnahajú, kis ugri-bugri mócsing. Hogy mégis miért fogtad meg a kezem, azt mai napig nem tudom, de azt igen, hogy azóta sose éreztem magamat magányosnak. Hihetetlen magabiztossá tetetted azt a tejfogak hullásától foghíjas mosolyú kislányt, és most nagyon hiányzol a szép vigyorú egyetemistának.
Arra készteted, hogy a tökéletes barátságot keresse, amit viszont még egyszer nem fedezhet fel.
Máig megtalálható bennem ez az abszurd választásai hajlam: csak azt az egyet, de azt nagyon – ezt viszont ennyi idősen már lehetetlen eljátszani.

Most már nem mehetek oda senkihez félszeg mosolyommal, amiben benne bujkál minden kétségbeesésem. Nem kérdezhetem meg a még mindig bennem lakó gyermeki őszinteséggel:
 – Lennél a barátnőm?
Pusztán azért, mert már ennyi idősen nem kapható rá őszinte válasz. Ennyi idősen már nincs meg hozzá a merészségem.

Várom a napokat, hogy teljenek.
Várom a pillanatot, mikor bepakolhatok a bőröndömbe, és Ózd felé vehetem az irányt.
Várom mindezt Bence miatt, Mama miatt, az isteni tepsis hús és krumpli miatt, az ágyam illata és puhasága miatt, az otthoni lusta percek miatt…

És mindezt addig várni is fogom, míg nem találok magamnak valakit, aki hasonló értékűvé válik az életemben, mint Te.
Biztos vagyok benne, hogy az idő az én malmomra hajtva a vizet. Tudom, hogy ahogy haladunk előre az időben, túlélünk még egy-két ZH-t, az egyik lánnyal úgy össze fogunk kovácsolódni, ahogy az kell. Talán ő is az egyik legjobb barátom lesz.

De olyat, mint Te, még egyet nem találok soha!