Az orvosi egyetem?

Mármint… Kimondva ezt a két szót, sok minden eszembe jut, Steph. Többek között a pár évvel ezelőtti önmagam is, aki mikor csak meghallotta ezt a kifejezést, már jólesően beleborzongott a gondolatba, hogy „igen, ez az, amire vágyom.”
Eszembe jut még az átlag ember, kikben csodálkozással vegyes tiszteletet kelt a fogalom: orvos. Világ élemben furcsálltam ezt a megkülönböztető jelzést, amit a doktorok magukénak tudhatnak. Láttam az idősek szemében csillogó hálát, a gyerekek arcán tükröződő félelmet, és a néma, sokat mesélő elismerést, ami akkor mattítja elvalaki ábrázatát, ha úgy mutatkoznak be egyesek:
 – Dr. Kis Erika – ami persze kitalált és rettentően rosszul hangzó név, de mégis nagyot dobban a szívem, ha eljátszok a gondolattal: egyszer a saját nevem elé is odatűzhetem ezt a kis szócskát.

Ez után a kis elmerengés után tarkón is csap a tény: ennyire vágyok rá, nyilvánvalóan ez életem főcélja, és mégis csak ülök a szobámban, és nem teszek álmom megvalósítása felé egy lépést sem.

Az ablakomon gyenge fénnyel süt be a nap – csak engem frusztrál ennyire eszméletlenül, hogy már fél négykor esteledik? Nem fázok, mégis legszívesebben dideregve csücsülnék a takaróm alatt, kezemben egy jó nagy bögre forró itallal, és esküszöm, Steph,  másra sem vágyom, csak egy olyan nagyon-nyálas-romantikus film társaságára, amit amúgy utálok.

Ismersz, Steph, tudod, hogy szeretek a kedvelt barátaim körében lenni, de most annyira jó lenne egy kis… „Önkényeztető” időt eltölteni a magam társaságában. Mondjuk ehhez tetemes mennyiségű pénz, idő, és egy másik egyetem kéne, de még ha feltételezem is, hogy mindez megadatik nekem, akkor is tudom, hogy ugyanígy ülnék az asztalom mellett, kezem alatt a leveleddel, mégpedig egyetlen univerzális ok miatt.

Ami nem más, mint a lustaság.

Ha egyszer pokolra kerülök, az e miatt a fő bűn miatt lesz.. Keservesen nyögök fel, még a másik kezembe ejtem az állam, és csak nézek ki Debrecen azon szeletére, amelyet az ablakom kerete vágott ki a nagy egészből. Lusta, hosszú árnyékokat vetnek a fák és a társasházak, hallom a szél süvítését, a hátam mögött pedig a fekete bőrtáskámba pakolva biggyeszkedik a szerves kémia, csekély háromszáz oldalas könyve.
Steph, elszorul a torkom a puszta ténytől: hétfő este, negyed nyolckor megint demót írok.
Mondjuk, jobban állok, mint az évfolyam tetemes része, tekintve, hogy már mindent átolvastam, no de tanulni is kéne, ráadásul két hét múlva biofizika, és a két főtárgyas móka közé beékelődik egy könyvtárismeret és egy magatartástudományok demó, no meg aztán a bifiz után elém fog gördülni a biostatisztika is, és akkor még a holnap esedékes latinról nem is ejtettem egy szót se.

Aprócska gombócba gyűrődött minden egyes érzésem a puszta felsorolástól is, Stephanie! Levelem megint egy nagy nyűglődés, de tudd meg, mert legalább te tudd, ha már Bencének nem mondhatom – mert előtte én vagyok a példa, a követendő, okos barátnő, aki a tanulási nehézséget, mint fogalmat sem ismeri –, szóval halld meg szívem siralmát, Drága Barátném:

Szégyenletesen, bitang pusztulatosan, elviselhetetlenül LUSTA VAGYOK!
Beletörődő sóhajtás, és beleegyező vállvonás. Lusta. Valahogy rosszabb, mintha nem lenne meg az értelmi képességem.
Te is tudod, Steph, ahogyan én is, hogy csak a szorgalom hiányzik belőlem. Egyedül a fenekemre lenne szükségem, hogy a kémia könyv mellé üljek, aztán mást se csináljak csak lapogassam a fehér oldalakat, véssem magam elé a képleteket. Látom magam előtt, ahogy felvázolom az összes tudnivaló karotinoidot, sőt azt is tudom, hogy hétvégén Menyust azzal fogom sokkolni, hogy paradicsom evés közben lerajzolom neki a likopint, de mégis… de mégis…

Annyira jó csak úgy lenni!

Csak úgy belesüppedni az ágyikómba, érezni magam körül a szobám finom melegét. Puha párnát tenni a fejem alá, benyomni egy kedves kis filmet, vagy ha azt nem is, felhívni Bencét, és olyan blődségekről beszélgetni vele, amiknek az égvilágon semmi értelme… Hiszem, hogy el fognak jönni ezek a napok. Valamikor a vizsgaidőszak fele táján…

Mostanra pedig mi a jussom?
Még tíz perc pihi… És esküszöm, ez lesz az utolsó tíz perc!
Aztán két térdre állok, és el kezdek araszolni a céljaim felé.
Nevezetesen a felé a két betűcske felé, amelyet már annyiszor elképzeltem nevem elé, és már tíz éves koromba szignómba foglaltam.
Már akkor tudtam, hogy az a bizonyos „dr.” mit vonz magával, azt viszont nem, hogy mivel jár…

Innen viszont már nincs visszaút – a célegyenesből visszafordulni szégyen.
Szóval mély levegő, és… Kémia? :)

Kívánj nekem szerencsét, Stephanie!
Remélem elér Fortuna, még mielőtt eltévednék egy L és egy D izomer között!