letters.to.stephanie

 

Dear Stephanie,

Nehéz lenne összefoglalnom.

Túl vagyok rajta. És ez a lényeg.

Nehéz lenne összefoglalnom. Ebben a félévben nem halt meg egyik barátnőm apja sem, sőt még a lakótársam sem szakított élete szerelmével, hogy aztán addig sírjon, míg ki nem vesznek egy darabot a tüdejéből. Még csak öngyilkos sem lett senki az írókörből sem. Nem.
Ez a félév egyáltalán nem tartozik azok közé a napok közé, amiket az „érdekes” szóval jelzett kalap alá veszünk. Ez a félév egy nagy massza, futóhomokszerű posvány, amiben összeragadni látszanak a délutánok, ha visszanézek rájuk.  Túl vagyok rajta. És ez a lényeg.

Itt ülök ennek az összemállt, homogén masszának a legalján, magzatpózba húzva magam, és kicsit olyan, mintha mindig csak aludnék. Szűrt a fény az égből. Az anatómia szigorlat után egy ideig nem az ezüstszín derengést, hanem a kikirics-sárga horizontot láttam, de ez is elmúlt, akár ötös, akár nem. Persze azért a család ugrált a boldogságtól. Meg én is. Amikor az intézetvezető elkezdte beírni a jelest olyan hang szakadt fel a torkom legmélyéről, amit egy retardált mókus örömmel örökbefogadott volna. Aztán mégsem jelentkezett érte egyetlen egy kettyent mókus sem, a hangom még mindig a sajátom, és csendben tartom.

Nekiestem a nyáron a születésnapomra, és a karácsonykor a karácsonyfa alá bezsebelt könyveimnek. Persze nem fogok a végükre érni, de földöntúli érzés fél év funkcionális anatómia után emberi szöveget szemrevételezni. Meglepően békés.

Az elmúlt öt hónap során egyre jobban bekebelezett egy eddig elnyomott ego. Ha eleddig valaki kérdezte hova is járok egyetemre, akkor kihúztam magam, és a klasszikus „van cicim, ha nem is jelentékenyebb, mint egy tizenkét éves kisfiúé” pozícióban mondtam: orvosira járok. Aztán egyszer, egy alkalommal, ami úgy tűnt fel a félévemben, mint a szakadt vásznon előkandikáló hóka bőrfelület, ott ültem egy írókörös műhelyen, és azon kaptam magam a bemutatkozó körben: torkomra forrt a szó. Jó, igen orvosi. Nem éreztem helyénvalónak, de azért mondtam. Félszegen, furcsán ízlelgetve a szót, mint aki akkor mondja először, és még csak barátkozna a gondolattal.

A kör fordult, és már egy végzett orvos írókörös került bemutatkozásra.

 – Egészségügy.

Laposakat, meglepetten pislogtam. Ennyi lenne az egész?  Talán.

Nyilván nehéz hónapokat tudhatok a hátam mögött, mégis, most valahogy úgy érzem, az elmúlt félév nem csak a territoriális szubkulturámat a külvilággal összekötő leharcolt lengőhidat égette fel, hanem valahol engem is, mélyen belül égetett ki. Ott álltam a tizenötödik hét végére egy fejjel, ami se nem üres, se nem tele, valahol félúton, és a tartalma is inkább szublimált, mint kézzel foghatóan „volt.” Persze a tömegmegmaradás törvénye értelmében a benne lévő tudásnak állandónak kellett maradnia, viszont a három naponta cserélődő demók miatt egy folyamatos átépítés zajlott bennem. Hétfőn még komplex keringési szabályozás, csütörtökre szövettan, keddre hasüreg kismedence… Mint egy farkába harapó kígyó, aki csak tömi-tömi magába a legvégső pontját, még egyszer csak átbukik a saját fején, nem is marad belőle semmi más, csak a porba belesodort búgócsiga-minta. Meg a méregfog. Mindig is úgy képzeltem ezt az egyre szűkülő, és közben spirálszerűen emelkedő gondolatkígyót, hogy a végén a méregfogai belesüppednek a homokba. Lágy puffanás, felkavart homokszemek, aztán annyi.

Szóval folyamatosan átépülő tudás felett sikló életemben biztos pontot még a BTK-sok iránt érzett pehely ellenérzés sem jelentett. Azt hiszem, valahol az ötödik hét környékén kaptam magamat azon, hogy nem érzek forrongó gyilkolási vágyat az „olvasó szünet”, mint honos kifejezés hallatán. Inkább csak egy poénná vált köztem és Gáborka között, hogy na, megyünk szünetet tartani Szentáhothaival meg Réthelyivel, aztán eltűntünk másfél órára a mikroszkópikus betűtengerben. Két sor olykor egymásra toluló hullámnak is tűnhet, főleg egy nappal demó előtt.

Tehát kifolyt belőlem a felsőbbségi érzés. Igaz, mikor olykor-olykor betévedtem a Roxfortba, hogy levadásszam a havi túléléshez szükséges diákbérletet, és a kiismerhetetlen folyosókon lejtett kalandos kanyargásaim során szemben találtam magam egy-két széplánnyal, ilyen meg amolyan szőrmebundákban, nagyon stílusos starbuck-os thermost szorongatva, akkor két dolgot tehettem.

  1. felmondtam magamban az a heti gyakorlathoz tartozó thermostat felépítését
  2. nyugtattam magam, hogy apuci által benyomott kislányok mindenhol vannak, és mindenhol idegesítőek. Nálunk például biofizikán kihúzzák a víz felépítését… A vízét… Biofizikán.

    Na persze ilyen anatómiából már nem lehetséges. Oda azért kevés anyuci-apuci. Legalább ez. Legalább.

Világmegváltó gondolataim, mint tengermélyre ejtett vasmacskák, a fenék felé tartó útjukon egy hablányt és egy hablegényt sodortak mindig magukkal, még nem koppant fejük az aljzaton. Lizimizi és Gáborka. Hárman trógertrióvá avanzsáltunk a félév során. Rajtuk kívül pedig újkeletű, szalmaláng szellőként teljesedett ki nyári bolondériám: az Ilka-firkálás.

Megjelentek Ilka-firkáim. Link itten. A megjelenés pillanata, mint a félév kimagasló, betlehemi csillagként megváltást jelzőidőpontja: életem első hagymalevesének szétborsozása közben ért. Január hetedikén. Ami végülis értékelhető belső poén, mert a „versciklus” címe is Hetedikére.  Mire ez leesett, addigra a töménytelen mennyiségű borsot is sikerült túldominálnom tejszínnel és liszttel.

Átépült a hagymaleves is, mint a fejemben lévő katyvasz. Mint ahogy a mindennapjaim is alakulnak. Mint ahogy én magam is alakulok

Néha úgy érzem, Steph, én vagyok a farkába harapó kígyó. Valami reverz eszmefuttatást követve azt is érzem, minél kisebb voltam, annál hosszabb, annál nagyobb sugarú körben róttam az ívet. Telik az idő, szűkül a kör. Egyre kisebb a sugár az, amit megemésztett farkam végébe kapaszkodó fejem áltál bezárt kör meghatároz, és úgy érzem, ahogy egyre szűkül, úgy tudom egyre pontosabban meghatározni önmagam.

Ez pedig úgy érzem jó. Sokkal jobb, amit az érettséginél, amit nyolcadikos ballagásomnál, amit az óvodában, a mászóka legtetején a leeséstől reszketve, amit, az anatómia szigorlati felelésem első szavainál, egyszóval, jobb, mint amit valaha reméltem. Lehet ugyanúgy remegni a mászóka tetején és az intézetvezető előtt, de a lényeg akkor is az marad, hogy a leeséstől félsz.

Kell valami, ami mindig feljebb tol, hogy aztán mégiscsak elengedd a rudat, mégiscsak megtaláld a magabiztos hangot valahol az allantois és a cloaca szavak között, valami, ami arra ösztökél, hogy még egyet harapj a farkadból, és közelebb kerülj a végéhez.

Mert az idő úgyis telik. Tudni pedig sosem, de legalább sejteni, hogy jó irányba szűkülsz, az megnyugtató. Sőt, egy picit talán még annál is több.

Címkék: egyetem Ilka firka

Valerie kommentjét sem hagyhatom

Hosszas mesélés következik

Ez az egész Semmelweis-Debrecen orvosi egyetem mizéria elég hosszú gyökereket ereszt esetemben, és a történet  zsenge korom vadregényes mélységeiig nyúlik vissza, egészen általános iskola utolsó két évére, amikor ugyan mit is tehetne az ember lánya nagy 13 éves fejjel? Eldönti, hogy patológus lesz, és ennek legfőképp azért örül, mert legjobb barátnője, Stephanie is végre régészet és Egyiptom őrülete után ráállt az orvos, ha jól emlékszem szívsebész témára.

Azt hiszem ezzel meg törném a hirtelen felvett e/3-at, és folytatnám történetemet iskolák szempontjából. Stephanie szülei sajnos korán elváltak, édesanyja a fővárosba költözött, az én legjobb barátném meg mindig is egy csodálatraméltóan ambiciózus lényként élt, így kérdés nem férhetett hozzá, hogy általános iskolás ballagás után ugrik egy nagyot, és egy jó hírű, reál beállítottságú pesti gimiben folytatja tovább. Én azért ilyen merész nem voltam, mindössze 50 kilométert mocorogtam a középiskoláig, igaz azt minden nap kétszer (mert ugye bejárósság before it was mainstream), de egész sokáig tartottuk az elhatározásunkat, hogy majd ketten mi megváljuk a világot. Nagyon sok kislányos „gimi első éves hisztis-sírás” során bizonygattuk a másiknak, hogy majd a Semmelweisen! Na majd ott! Megint együtt leszünk és halál az ellenségeinkre!

Érezted te is, mi, Steph? Na jó, gyorsan visszanyelem azt a keserédes könnyes váladékot, ami a torkomra szaladt, aztán elmesélem pár szóban:
Stephnek végül nem úgy alakult az elmúlt pár éve, hogy nyugodt szívvel, és teljesítőképessége maximumában tudjon belevágni egy olyan horderejű dologba, mint az orvosi egyetem. Természetesen még mindig ez a fő célja, egyszerűen csak erőt gyűjt.

Én meg. Akárhogyan is barátnői igaz-muskétás-bajtársiasság, és előre eltervezett „ha te elrontod az emeleten, majd én csendben leszállítom a pincébe” eképzelés, lassan, de biztosan rá kellett jönnöm, gyermekkori szorongásaimat egyszerű szeretetből legyőzni, nem biztos, hogy szerencsés. Egészen pici koromtól kezdve, ózdi származásomat tekintve relatíve sokszor fordultam meg a fővárosban, és bár az évek során egészen 163 centiig gyarapodtam, valahogy még ma is ugyanazzal a zord szikársággal, mintegy rozoga majdnem-omlással borul felém egész Pest, hogy szinte csomóba szorul a gondolattól is a gyomrom. Az egész főváros kelt bennem egy bizonyos hatalmas viszolygást. Ha nem a Lánchíd vagy a Váci utca, akkor bennem van egy leküzdhetetlen, kényelmetlen feszítés, és mindig azon vagyok, hogy mihamarabb szabadulhassak abból a városból.

Igen, a szívem szakad bele a jobbnál jobb üzletekkel teleszórt bevásárlóközpontok gondolatábalő hamisítatlan boltkóros kisasszony –, de hiába a ruhaimádat, ha egyszer belépek az Aréna plázába, és sarokról sarokra azt rettegem, hogy rám szakad a mennyezet.

Szóval Budapest a kezdetektől gyakorolt rám egy leheletnyi negatív hatást, amit amúgy nagyon sokáig rejtegettem magam előtt, és gimi harmadikig teljes mellszélességgel az előre eltervezett Semmelweis jövő mellett kampányoltam. Aztán jött gimi harmadik nyara, és egy apró, ám annál jelentékenyebb lehetőség: a DOTE egyik szakkollégiuma által szervezett nyári tábor, ami…

Nem, nem volt csodálatos, igazából két héten keresztül a mára már oly’ nagyon ismert Biofizikai és Sejtbiológiai intézet falai között nézhettem mocorgó rákos sejteket, pipettázhattam laborban, meg ilyen kimondhatatlanul drága műszerek mellett ácsoroghattam, néha tétován állíthattam a funkciójukon. Nem, nem a kutatómunka keltette fel az érdeklődésemet – mert amúgy a tábor célja a jövendő orvos-tanoncok „CSAK A LABOR” átformálása lett volna a cél.

De a hangulat. Én… Ott voltam, mint amúgy sokat látott vidéki lány, az ország második legnagyobb, sokak által poros alföldi kisvárosnak titulált helyiségében, aztán csak azt vettem észre, hogy nagyokat dobban a szívem. A klinika környéke tökéletesen összefogott, tulajdonképpen egy hatalmas, több tíz épületből álló kórháztelep, ami egy parkos környezetben üzemel, minden tömbben szépen különválasztva az oktató és a klinikai részleg. Természetesen akadnak külön oktató épületek is, de  mind-mind egy helyen, hogy maximum egy tizenöt perces séta alatt el lehet érni a telep két legszélső végéig, meg akár a kollégiumig is.

Ezzel szemben Pest: óra vége, metró, mertón Sobotta, ja oké, leszállás, rohanás, le ne késsem a kötelező szemináriumot.
Ezzel szemben Debrecen: megiszunk egy forrócsokit a világszép, tükörfalú könyvtár aljában két óra között? Meg hát! Megebédelünk nyugisan, majd amíg átsétálunk az anat intézetbe, felkapjuk a köpenyünket, hogy harmadévesnek tűnjünk? Persze .

Na jó, ez azt hiszem 1-0 Debrecen, de persze, mikor előadtam családomnak az iránymódosításomat, kaptam én a sopánkodást, hogy mert Debrecen… Azaz Debrecen Budapest helyett? DOTE a SOTE helyett? Hát normális vagyok-e vagy kipipettázták az agyam?
Mert hát a SOTE, hát az.. Hát az tudniillően főorvosképző, meg ott tanult édesanyám legjobb barátnőjének két gyermeke, akik már attól valakik, hogy túlélték a SOTE vérengző képzését… Bla-bla-bla.

SOTE. Na igen. Nem mondom, nagyon rosszul érintett, mikor Debrecen melletti döntésem végett egy második, hozzám igen közel került ember is úgymond elszakadt tőlem. Nehezen törődtem bele, hogy a középiskola során igen-igen hozzám nőtt, orvosis rajongásomat osztó, és egyébként utolsó másfél évben padtársam barátnőm rákövetkező évben pesti patkányként él tovább, én meg...

Igazából, mehettem volna a SOTE-ra, 449 pontot kapartam össze magamnak, és emlékszem, a fenn említett barátnémmal a sorrendvariálás lehetőségének utolsó napján telefonon próbáltuk rászedni a másikat a módosításra, de nem… De nem. Mind a ketten elég makacsok voltunk-vagyunk a saját célunkhoz, elképzeléseinkhez.

Két barátnő – ország két vége. Így keletkeznek a kilométer hosszú telefonszámlák – és a lelki nyugtatások.
És azt hiszem itt következik az erős Debrecen kampány, ahol taglalom végül is miért nem bánom, mármint egyáltalán, egy hajszálnyit sem, hogy nem SOTE

Adott egy alapszituáció: este fél tizenegy, előtted az anatómia, (mi más?) és egyszerűen nincs, azaz NINCS több ingerenciád az éppen tanulmányozás alá vett ér ötödik elágazásának lefutását is nyomon követni, jegyzetelni az izmokat, amit átfúr, ami alatt fut, ami ideg végigköveti… Egyszóval nyah, agyfasz, és mit tehet ilyenkor a lelkes orvostanhallgató? Nem, nem a szerelmét hívja fel, mert szegény fiú orvosihoz,mint Makó Jeruzsálemhez (egyéb iránt imádjuk érte), nem tud megnyugtatni azzal, hogy: „de te ezt úgyis tudod”. Nem. Nem tudom. És ha még egyszer ezt mered mondani, kirágom a szívedet! Nem vicc.

Második opcióként édesanya sem hívható – az ő tromfolással egybekötött,” tanulj halálig, mert megöllek” szavai sem igazán az a kimondottan lelki balzsam, mi marad? Hát persze, hogy a SOTÉn „üdülő” barátné. Na majd ő!

Szóval hívom én a barátnőmet, mert ugye a SOTÉsok hajnalig nyomják a tanulást.
Kérdezem én, mi út van?
Mondja erre barátném, hogy majd meg hal,
mondom: én is.
Erresfel kérdezzük: hát te mié akarsz oly’ nagyon meghalni?
Hát… A sok telefonos tapasztalatok miatt mindig én kérdezem előbb, hogy meghalljam, neki milyen rossz. Mert én akármilyen rosszul, pocsékul, kibírhatatlanul, elviselhetetlenül érzem magam Debrecen az okos egyetemén, készpénznek vehetem, hogy a SOTÉn még minimum ötször rosszabb a szituáció. Az a hely… Azok a tanárok… Az a vizsgarendszer.

Gondolom ismerős a Sztahanovista mozgalom kifejezés, kb. ebben az elvben nyúzzák az ott senyvedő diákokat. Olyat, hogy kiváltható vizsga? Hírből sem ismernek. És nem az a halál-komoly  vicc, hogy  első félévben szociológiából kell vizsgázniuk, hanem az, hogy e mellett még van 5 másik vizsga, köztük az anatómiával, ami… Ne kelljen hosszan részleteznem.

Mindezzel nem azt mondom feltétlenül, hogy a DOTE – hej, de könnyű egyetem, aki csettintésre szeretne orvosi diplomát, az csak ide jöjjön. Nem, az menjen Pécsre. (Igazából, valószínű ott sem sokkal könnyebb) A helyzet Debrecennel az, hogy Pesthez viszonyítva máshogyan súlyozzák a tantárgyakat, és valóban, néhol hallgató-barátabb az oktatás, néhol viszont nem.

Példának hoznám fel a biofizikát. Nálunk egy félév, Semmelweisen két félév, első év végén szigorlattal, összességében vizsgálva az anatómia tárgy elosztását, azt mondom: egységes szigorúsági szinttel kombinált tárgy.
Második példám a kémia: DOTE: itt van két könyv, szumma 680 oldal. Tanuld meg. SOTE: itt van 60 oldal többválasztós teszt. Ebből lesz a vizsga. – Bitch please…
Harmadik példám: Sejtbiológia. DOTE: véresen komolyan, külön szakosodott intézettel. SOTE: integrált tantárgy, valami kémiával, ha jól tudom.

Összehasonlítva a két egyetemet, azt mondanám… Légkörileg, csapatépítési szempontból, hallgató-barátsági szinten a DOTE valóban könnyebb. Kevesebb a diák, könnyebben kialakulnak a barátságok, a 10 csoportra osztott évfolyam csoportjai olyan egybetartó, igazi osztályok, amiről nem igazán hallok a pestiektől.

Tanulmányilag nem kapunk kevesebbet a SOTÉnél, néha talán többet is. A kiváltható vizsgáknak nem az a célja, hogy lazulni engedje a hallgatót, hanem, hogy jobban be tudja osztani a képességeit.
Pl. SOTE: Ha nekem hét hétre van hat vizsgám, közte anatómia szigorlattal, akkor lefogadom, hogy a hetedik hét végére már csak derengeni fog az idegek lefutása, holott ha nem is a sejtosztódást, de az anatómiát azt tényleg tovább KELL vinni a következő félévre, tudással, mindennel.

Debrecen úgymond lehetőséget ajánl az élet megkönnyítésére, és díjazza a folyamatos tanulást, így például az idén kiváltottam a genetikát, a molekuláris biológiát, az anatómiát. Az átfedések miatt a két molekuláris tárgy súlyozottan megmaradt, a felszabadult időmben pedig nyilván át fogom ismételni az ez évi anatómiát.

SOTÉs barátnőm meg: gondolom most úgy leheli ki a lelkét, mint egy olimpiát nyert futó, a rekordkönyvbe bekerült sprint megtétele után. Mert tényleg eszméletlen teljesítőképesség és lelkierő kell a SOTEhoz.

Számomra viszont sokkal többet ér viszonylag nyugalmas debreceni lét, poros kisváros ide vagy oda.

Összefoglalva:  ezt a diplomát tényleg nem ingyen adják, akárhol is tanulsz, vért kell izzadni érte, így vagy úgy. Vagy a hajrá miatt, vagy a mikroszkópikus szintig való merülés miatt.
Szerintem, válassz beállítottságodhoz mérve, és akkor nem lesz semmi problémád :) 

Címkék: egyetem

Egy csoporttársam ott szeretné hagyni az egyetemet

Értem is én, meg nem is...

Tegnap egy jó két órás délutáni szunya után ért Andris hívása. Tudni kell a fiúcskáról, hogy vele táncoltam gólyabálos keringőt, és egy általános kalandor a maga zsigerig hatoló félelmeivel és bizonytalanságával, ami szerintem (és egy érintett csoporttársam szerint is) a saját magának be nem vallott homoszexualitásából ered.

Szóval van ez a fiúcska, a maga tizenkilenc-húsz éve ellenére is szememben örökre szóló kicsinyítő képzővel ellátva, a maga kis barna üstökével, olyan vastag lábával mint az én felkarom, mindezt megkoronázva azzal a járással, mely közben arcát a nap felé fordítja, léptei pedig olyan kótyagosan-kóvályogók, mintha nemes egyszerűséggel beszívott volna.

Tekintetében ott egy jó marék kedvesség, arcát osztja a félszeg mosoly, és minden, de minden mozdulatában nem is rejlik, de kiütközik az a tesze-tosza bizonytalanság, ami azon emberek sajátja, akik még alapjaikban sem találták meg magukat, ez a mélyről fakadó kétkedés pedig sok mindenben megnyilvánult.

Arnold (legyen így a neve) első félévben a kémiát három-négy hétig húzta, és való igaz, hogy mind a három beugrót meg kellett írnia (A vizsgán egy ponton múlott, hogy nem jutott be szóbelire, másodjára bejutott, de a koenzim A-t kérték tőle lerajzolni, ami… Inkább belinkelem, és szerintem látszódik, hogy mennyire övön aluli ütés). C vizsgán nyilván csillagos négyes lett, de a biofizika már nem fért bele neki, mert az édesanyja orvos, és a minimumok benyalásával beszerezhető kettes nem elégíti ki az elvárásokat.

Oké, végül is… Itt ez a második félév, lehet bizonyítani, anatómia meg miegymás. Bizonyított is! Olyan 10/9 meg 10/10 pontokat felelt anatból, hogy nem győztük hátbaveregetni: az oszt’ igen, apukám! Na jó, a legutolsó három hétben, a gyilkos, vérre menő hajrában végül nem sikerült az utolsó lépcsőfok, az embrió, de na… Május legutolján sikeresen letudta azt is, aztán teltek a hetek, jött a június, a sejtbiológia felkészülés, és…és…

Nem ment el 10-én.
Nagyon féltem.
Nem ment el 18-án.
Nem voltam kész, majd 25.-én.
Áh, inkább mégsem, majd az 1.-jei biofizika után, mert ha nincs meg a bifiz, akkor nem vehetem fel az élettant.

Na igen, de bár sejtbiológia nélkül meg lehet kezdeni a második félévet, de anatómia szigorlatra (amire a beledet kiköpöd, három hetet tanulsz, és még mindig a Jóistenhez rimánkodsz) csak úgy mehetsz be, ha előtte letetted a sejtbiológia vizsgát… Na már most, ha egy sejtbi meg egy biofizika nem fért meg 7 hétben, akkor egy anatómia-sejtbi, plusz még ne adj isten valami bennmarad, na az, hogy fér bele?

Mondtam a magamét, de nem lett foganatja, a biofizikánál maradt.

Erre tegnap csörög a telefon, és még a minimumkérdéseket se tudja 100%ra.
Sőt, már az orvosiban se biztos!

Egy ideig puha párnáim közé könyökölt kezem tenyerével támasztottam az arcomat, amíg a látóidegem, és minden orbitámban megnyúlt  kötőszövetem visszaállt normál hosszúságra, ergo már nem akart kiesni a csodálkozástól kigúvadt szemem. Álomittasságtól kótyagos agyam kettőt mondott:

  1. Vagy az van, hogy nagyon lusta, és fél. Nagyon fél és lusta, vagy valami ilyesmi. Csömört kapott, süt a nap, nyarat érez, igen ismerős, én is már a hátam közepére sem kívántam ezt az egész, utolsó utáni molbioszt, na de akkor is! A biofizikán a következő féléved múlik, ember!! – próbáltam plusz artikulációval a tudtára adni gondolata gyermetegségét, mire ő – szinte láttam, ahogy megrántja a vállát – csak annyit mondott – Amúgy is GyTK-ra akar átmenni.
    – De ott is ott az első félévben a biofizika.
    – Akkor is.
    //kill it. with fire.// na jó nem, csak álmos voltam. (de igen.)
    Miután ilyen eredménnyel végezte az anatómiát, kiérdemelne egy nagy büdös pofont. Mi az, hogy anat 1 négyes, biofizikára meg a nyomorult minimumokat sem tudja megtanulni? Hát hol itt a kitartás, hol itt az ambíció, hol a világmegváltó hajlam?!
    Már majdnem ráeresztettem házisárkány lángjaimat, mikor egy elcsüggedt hanghordozással elejtett mondatából következett a második lehetőségem


     
  2. Mindenki… Meggondolhatja magát. Ahogy beszélgettünk, elmesélte, hogy ő maga is körülbelül azóta, mint én vágyik arra, hogy orvos lehessen. De mindez olyan sután és szomorúan csúszott ki a száján, hogy valahol rögtön éreztem: ez nem csak a magamtól már jól ismert, mindent felemésztő ambíció, hanem az anyunak való megfelelés kicsúcsosodása. Persze, ideig-óráig elhiteti az ember magával azt, hogy jó ez így. Hiszen teljesít, és a szülők büszkesége pedig egy olyan tényező, amit akárhogy szeretnénk, sosem lehet a hátunk mögött hagyni. Nyilván ez lökte eddig előre Arnoldot, aztán most..
    Nyilván a nyár, a lustaság meg az a fránya biofizika, de elért egy olyan korláthoz, amit már én is nem egyszer súroltam, csak még engem megégetett a puszta gondolat: elveszítem azt, amiért egész életemben küzdöttem, addig ő felállt a korlátra, és átbukott rajta.
    Miért ne gondolhatná meg magát?
    Ha rangsorolni lehet az élet felelőtlenségeit, akkor belső kényszerből orvosnak lenni, és ebből kifolyólag olyannak, aki nem szívvel-lélekkel végzi ezt a hivatást: beletartozik a top 10-be.

All in allban nézve a problémát: Arnold felelősségteljes döntést hoz: otthagy egy pályát, amihez bár meglenne a képessége, de nincs meg a hivatásérzete, és így nem csak magának ad még egy lehetőséget megtalálnia a saját ösvényét, de mondjuk megszabadít valakit egy kétségbeesett félrekezeléstől.

Másrészről irigyelem: úgy érzem, nekem erre a vonatra sosem volt jegyem, és már amúgy is a pályaudvar végén robog. Sosem tudnék erről az egészről lemondani, akárhogyan hasogat másért a  szívem… Minden bizonnyal azért, már gyáva kis nyominger vagyok, és ezért minduntan kalapemeléssel tekintek azok felé, akik félúton átigazoltak BTK-ra.

Harmadrészt pedig: sajnálom. Úgy az egész szituációt, a nyilvánvalóan vonzalmi problémák miatt megélt, ilyen horderejű erőpróbákat.  Ki gondolná, hogy ennyit, de ennyit ér a jó önismeret.

Tudod, Steph, ha lenne egy listám a céljaimról, azt hiszem az első ötben benne lenne ez is  sok minden más, kislányos, boldogságot áhító pont mellett. Szeretném kiismerni önmagamat. Maximálisan, épp annyira, hogy elviseljem a huzamosabb egyedüllétet.

Hogyha még nem is leszek magammal a spirituális könyvek által oly sokszor előszedett, legjobb barátnő, de azért szeretnék valami olyan ismerőssé válni, akit gond esetén bármikor hívhatsz.

Amúgy hiányzol.
Jöhetnél lassan J

Ja igen, és még el ne felejtem: //napi művészrovat//

 
Két pók halt meg ma a zuhanytálcán
A splaetták közt zúgó széllel jártak
Amikor csend ült rá a macskakőre.
 
Az illatuk Gyermekemre emlékeztetett
és nekem egy pillanatra 
Csókra lüktetett az ajkam
 

Összeverődő testek hangjára
Nyári szél billentette szoknyám
Egy ideig a napot néztem
Aztán kéken izzott az egész táj

 
Sülő hús és hazugság szagával az orromban
Cukorral és virággal gondoltam
Mégis hogyan ébredtünk valami másra 
Tört aligvízben csúszó 
nyolc lábnak

 

Ma este nyolcig vagyok legutoljára 18 éves

És ennek fényében hoztam egy dialy-before-birthday döntést: nem adom el a lelkemet a Sátánnak.

Öt perc tanulás-nyavalygás-összefoglaló, aztán rátérünk a lelki eledelre, jó?

Szóval hármas a megajánlott jegyem molekuláris biológiából (két dolgozatot írtunk az évben. Egyet a Medikus Kupa keményen átbulizott, és óraátállítással egybekötött hétvégéje után, tulajdonképpen hajnal hatkor, a másikat pedig az utolsó héten, de úgy hogy: hétfőn embriológia, kedden anatómia (koponya), szerdán molekuláris biológia. Ezért inkább azt mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget, de azért kaptam egy hármast)

Na ad nekünk ez az istenáldotta egyetem egy olyan lehetőséget, hogy elmehetünk egyszer javító vizsgára, egyféle biztosítékkal, miszerint nem veszik el a véres verejtékkel megszenvedett megajánlott jegyünk, ami ugye nekem hármas, ami csúnya-csúnya, de még így is 4,67 az átlagom. A vizsgafelvétel reményekkel teli estéjén úgy gondoltam, hogy elég lesz nekem molbioszra a sejtbiológia utáni hat nap, de ugye mint az az előző levelemből is kiolvasható volt, elég érdekesen álltak össze a csillagok, így nem hat, hanem végül négy nap állt volna a felkészülésemre, abból a négy napból is egy 16.-a, a születésnapom. Szóval… Igen, igen haladtam, minden nap átnéztem hét előadást, de már tegnap este éreztem, hogy ez így valahogy nem lesz a legjobb.

Mert annak mi értelme, hogy szenvedve-kényeskedve még a születésnapomat is áttanulom, aztán a végén írok egy hármast? Se előre, se hátra, aztán mégis rosszul esne. Szóval kezembe vettem a laptopomat, és hoztam egy igen felnőttes döntést, miszerint eltoltam egy héttel a vizsgát. Végül is, ha már csinálsz valamit, csináld jól, vagy sehogy.

Gondolom, Steph, mennyire eleged van abból, mikor egyszer csak – szinte csettintésre –, elhallgatnak a levelek. Remélem tudod, hogy ezen hallgatások a legjobb meggyőződésem miattiak, és egyáltalán nem a kedvtelenségből fakadnak. És… Most is mennem kell, nagy családi születésnap ebéd.

Jelentkezem!

Címkék: gondolatok egyetem

Az elmúlt napok megviseltek.

Nem külön-külön, hanem egyben, úgy, mint mikor tornyot építenél, de túl sok mindent halmozol egymásra, és a végén menthetetlenül meginog a tákolmány

De a jó hír az, hogy nem dőltem össze, és áll még az én kis tudástornyom, de kezdem az elején, nevezetesen a naptól mikor is nyakamba vettem a negyed országot, és miközben gurultam lefelé Debrecen az tudományos városába, azt sem tudtam hogyan helyezkedjek azon a fél méterszer fél méteres ülésen, hogy a sejtbiológia könyv képe a legjobb szögben essen a retinámra, és még a nap se süssön kormosra.

Olyan furcsán jó érzés töltött el, mikor beléptem az albérletembe, amit nehéz szavakba önteni. Úgy éreztem, amíg sebtiben kipakoltam a bőröndömet, hogy az otthonom bővült egy szobával. Merengős mosollyal az arcomon hordoztam körbe a tekintetem a szobám négy falán, és az örömködés pár percében még a vizsgaidegbaj miatti érgörcs sem környékezett.

Azt, hogy mégis mennyire izgultam, mennyi mindent szerettem volna pár óra leforgása alatt átismételni, hogy mindezek miatt hányszor hívtam fel a velem együtt vizsgázó csoporttársamat, Nem-Te-Gábort, csak azért, hogy végre ne az erkélyi alkonyatnak, hanem valami élőlénynek fossam a szót, és aztán mindezek után milyen rosszul tudtam forgolódni, nem részletezném. Mindenki érzett már hasonlót, szerencsés esetben legelőször az érettségi szóbeli napja előtt, így azt hiszem nem kell nagy képzelőerő az állapotom megértéséhez ha azt mondom: anafázis promóciós komplex.

Így virradt fel a vizsga napja, és így ültem be írásbelire, mivel is adott 'A' és 'B' rész. 'A' rész 20 pontos kis csekélység, aminek megírására 10 perc áll rendelkezésre, és melyből ha 14 pont nincs teljesítve, akkor már kapásból megbuktál, de ha túlélted az 'A' részt, és az egész dolgozaton elért eredményedhez hozzáadva az év közben szerzett plusz pontokat 75%on felül teljesitesz, akkor vagy megbékélsz a hármassal, vagy mész és szerencsét próbálsz a szóbelin. Reggel kilenctől írtunk, majd az írásbeli eredményének hirdetését délután négyre tűzték ki, mindezek után pedig a szóbeli eljövetelét vártuk.

Éppen ezért a köztes időben elvonultam az albérletembe, aludtam vagy két órát, majd felkaptam a szóbelire szánt fuxaimat, és szép szoknyámat, majd az egészet megkoronáztam az egyik kedvenc fekete szalagszandálommal, és már neki is vágtam annak a csekély 10 perces sétának, ami a bérletet összeköti az egyetemmel, mikor fejen vágott a felismerés: nem számoltam a hatalmas meleggel, és azzal, hogy mind e miatt úgy fog izzadni a talpam, hogy az egész lábam minduntan úgy fog előre csúszni a szandálban, hogy a laza 10 perces sétát 30 perc szenvedésként éltem meg.

Amolyan 'walk of shame' stílusban botladoztam végig az utcán, minden járókelő: "szegény hülye tyúk, minek vesz fel magassarkút, ha nem tud benne menni" pillantásával kísérve, pedig tudod, Steph! Te aztán tényleg tudod, hogy a tánc miatt már nyolcadikos koromban tisztességesen tudtam magassarkúban akár futni is, meg aztán, mivel melletted meg Bence mellett folyton valami alulfejlett törpének tűntem, így elég gyakran viseltem is... Na de ez a harminc perc...

Már a felénél ott tartottam, hogy a következő biciklist leszólitom, hogy adok két ezer forintot, csak vigyen be az ÉTKig. Normál esetben Debrecen zsúfolásig telt egyetem felé száguldó, biciklistákkal, de miután megfogant bennem eme elhatározás, még a környéken se lehetett hallani egy árva kerócsengő halk neszét sem.

Mikor végre elértem a célomat, a bemutató termet, akkor már arra jutottam, hogy inkább mezítláb fogok bemenni vizsgázni, mintsem abban a csodálatos cipőnek álcázott átokban, na ekkor, egyik csoporttársam elejtett megjegyzéséből kiderült, hogy az albérletben hagytam... Nemcsak a saját, de az egyik csoporttársam rám bízott indexét is. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor azt hittem: sírva fakadok.

Taxiba be, cipőt le, mezítláb fel a másodikra, index, váltócipő, vissza az egész, és, és... Én nem tudom milyen 'gazdag apuci bedugta szegény hülye picsát az egyetemre' tipusú lánynak nézett a söfőr, de, tudod mit, Steph? ... Nem is érdekel. Végül megpillanthattam a falra kifüggesztett összesítőt: Isteni közbenjárásnak, és valami furcsán szerencsés csillagzatnak hála, 93% körül sikerült teljesítenem.

Örvendezve vártuk Nem-Te-Gáborral a sorsunkat a szóbelire, mikor egyszer csak isten hangjaként érkezett az ige: ma már nem szóbelizhetünk, mert nincs benn tanár...

Leforrázva, hatalmasakat, lehetetlenséget sejtve pislogtunk, miközben próbáltuk elmagyarázni pusztán azzal, hogy az ország két másik végében (Ózd és Budapest) lakunk, hogy amúgy annyira elegünk van ebből az egész sejtbioszból, hogy már két napja azt sem tudjuk hogyan toljuk be még több infót abból a 800 oldalas könyvből, hogyha most azonnal nem engednek minket szóbelizni, akkor helyben harakirit követünk el. Mert mikor van a következő időpont? Jövőhét kedden. Aha. Jövőhét szerdára már másik vizsgát vettünk fel.

Szóval álltunk ott az indexünket szorongatva, a dolgozatból megajánlott négyesünkkel-ötösünkkel, és vártuk dacos ragaszkodásunk feleltért futott eredményét. Igazából már ki sem akartuk dolgozni a tételt, mind a ketten annyit tanultunk, hogy 10 perc alatt lefeleltünk volna, csak hogy végre vége legyen.

Látva mesebeli elszántságunkat, nagyokat kuncogva azon, hogy milyen kis céltudatosak vagyunk, legutoljára már csak intettek, hogy menjünk, megkérdezik Panyi Gyurit, hogy lefeleltet-e.

Steph... Emlékszel, mikor életem első egyetemi vizsgájára kettest, meg egy megalázását kaptam egy moderálhatatlan férfi állattól, és mikor sírástól remegő viszláttal elhagytam a termet, csak abban reménykedtem, hogy soha többet nem hallom a nevét? (ha te is újra szeretnéd élni az élményt, itt megtalálod az ezt taglaló levelet) Éreztem a hátam mögött lecsapó mítikus villám elemi erejét, és gondolkodás nélkül, magátol nyílt a szám:
- Akkor jövök jövő héten.

Olyan jót nevettek rajtam, hogy vègül Goda Katalin - akinél való felelésért, amúgy azóta könyörgöm, hogy kezembe vettem a sejtbiosz könyvet -, felajánlotta, hogy holnap reggel fél kilenctől számot adhatunk nála a tudásunkról.

Nem-Te-Gáborral megittunk egy hatalmas üveg, hideg sört az anatintézet előtt, miközben ki beszéltük minden fájdalmukat, és megmentettem egy lepkét. A napot megkoronázandó pedig még a vacsorának szánt mirelit pizzám is odaégett.

Amúgy ötösre feleltünk. Mind a ketten. És még TDK-zni is hívtak.
!!FUCK OFF CELLBIOLOGY!!!

Címkék: egyetem vizsga
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 





 // Flora // Cappy // Aisha //  Ninaa // matsuket //  Ab // Katherine //
// Alamaise // 

 

A kép és dizájn-alapanyagok forrásai:
(1) (2) (3) (4) (5)

 


Új tartalom a Blogomon ----->Linkinlady - Sok újdonság -----> Versek, írások    *****    Képregény, vers, blog, irka-firka, sztorik, tõlem, bárkinek:)    *****    Asztrológiai elemzések,rendkívül kedvezõ áron,diplomás asztrológustól. Minden kérdésedre választ kapsz tõlem. Kattints!    *****    Új tartalom a Blogomon ----->Linkinlady    *****    Xtina Hungary - Magyarország elsõ számú Christina Aguilera rajongói oldala. KATT!    *****    Saját Blogom, gyere és olvass - Linkinlady    *****    Blogom olvasóit keresi, gyere, Bosch múzeumi élmény is van - Linkinlady    *****    Simonyi ingatlan Találd meg álmaid otthonát! Simonyi ingatlan Találd meg álmaid otthonát! Simonyi ingatlan Debrecen    *****    Minden egyben a SKAM sorozatokról - friss hírek, folyamatosan bõvülõ MAGYAR FELIRATOS tartalom - SKAM SKAM FRANCE WTFOCK    *****    Vasárnapi Regény Kvíz, gyere és válaszolj ;) - Linkinlady    *****    Tiktok,Blog,Hobby - Linkinlady Gyere és olvass    *****    Blogom új olvasóit várja    *****    FPS, TPS, indie és story játékok! Nézõi játékok! Értékes nyeremények! Nézd a streamet és csatlakozz DC közösségemhez! :)    *****    Silver Lovaspark - Legyen neked is saját lovad! Gyere és csatlakozz a G-portál legújabb lóneveldéjéhez! :)    *****    rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu - rh-restart.gportal.hu    *****    Xtina Hungary - Magyarország elsõ számú Christina Aguilera rajongói oldala. KATT!    *****    Blogom új olvasóit várja - Éjszakai Virág Minden ami hobby    *****    Születési horoszkóp, párkapcsolati elemzés, biotérkép, fogamzási és gyermek horoszkóp Február 28 ig. 50% kedvezménnyel!    *****    FARKASMETAL--LAKATOS MUNKA-HAIDEKKER HÁLÓ - FARKASMETAL- HULLÁMRÁCS KAPU,KERÍTÉS-FARKASMETAL-LAKATOS MUNKA    *****    Sok olvasmánnyal,szoftverekkel,horoszkóp megrendelési lehetõségekkel vár a CSILLAGJÖVÕ ASZTROLÓGIA PORTÁL,csak kattints!