Stephanie. Ismersz engem, mint az estetek túlnyomó többségében életvidám leányzót, aki addig képes magyarázni, míg a feketét fehérre nem mossa, és úgy őszintén: nem is gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan eset, amikor szócsatában alul maradok.  – Persze fordult már elő, elég érzékenyen is érintett, de a statisztika a javamra dől – Minden bizonnyal ezért érintett elég érzékenyen az, amit a lakótársammal zavartunk le a gólyabál előtti héten.

Tudni kellett a hetünkről, hogy eléggé terhelt pár napnak számított. Judit – akiről majd később részletesebben –, három demót is írt a héten, és ő nem az a típusú lány, aki lazán veszi, és „majd lesz valahogy, ha tanulok rá, rossz nem lehet” alapon kezeli az ilyesmit. Már szerintem vasárnap este a csütörtöki anyagtan miatt rágta a körmét, mellesleg felfedezte, hogy arcüreg gyulladása lett a megfázásából, tehát hatványozódott az egész idegállapota.
Nekem egyedüli problémámat a gólyabál, és a részeg fiúk miatt próbákkal teletűzdelt estéim jelentették, egyéb iránt szárnyaltam az örömtől az ötös kémia demóm miatt.

Egyik ilyen kései táncpróba után, fél tizenegykor baktattam hazafelé, és láttam, hogy jön egy busz, ami pont elvitt volna azt az egy megállót, amit a házamig 10 percig kellett volna gyalogolni. Úgy futottam, hogy szinte húztam magam után a kondenzcsíkot – te, mint aki ismered a képességeimet, tudod hogy ezért minimum egy nemzeti szín hátba veregetés lenne a jussom, hiszen a futást meg engem egy lapon sem kéne említeni…
Szóval embertelen tempóban repesztettem a busz után, még egy zebrán is átsuhantam, csak úgy hercegnősen, hogy majdnem elütött egy, a mellékutcáról kikanyarodni kívánó kocsi. Nagy hajrám végén pont megálltam a vezetőülés melletti ajtó mellett, a buszsofőr pedig rám csapta az ajtót. Csakhogy nem az orromra.

Tudod, Stepahnie… Az érzés, mikor az összes vér a szorosan összefont hajad alatti bőrbe tódul, hirtelen megérzed, hogy a téli szövetkabát alatt megizzadtál, és csak lüktet minden ered nyaktól fölfelé… Már éppen erőt vett volna rajtam az idegroham, mikor csak arra lettem figyelmes, hogy a kocsi, ami majdnem elütött, megállt mellettem a buszmegállóban.

Sárga taxis világítójelzőt szereltek a kocsi tetejére, belőle pedig egy bácsi intett, és már rúgta is ki az ajtót, miközben intett:
 – Jöjjön, elviszem!
Mániákus ideggörcsöm egy pillanat alatt leforrázott meglepetésé vált, és én csak pislogtam, néztem hatalmasat, és még magamra is böktem mutatóujjammal:
 – Engem?
Helyeslő, sürgető bólintás volt a válasz, én pedig fogtam az összes táncos motyómat, és bepattantam az anyósülésre.
Amíg kifaggatott, hogy hova vigyen, addigra oda is értünk – tudniillik csak gyalog 10 perces séta, kocsival másfél perc. Nézett is rám egy nagyot az idősödő sofőr, hogy komolyan ezért az egy megállóért loholtam a busz után. Meg is rázta a fejét, és még mielőtt kiszálltam volna, nagy vicceskedve megjegyezte:
 - Busz után futunk? Nem. Majd jön a következő! Na és férfi után? Az után sem! Szép estét! – és azzal mutatta, hogy lehet kiszállni. Én pedig viszont szép estét kívántam, és kirepültem az autóból.
Nagy vidám repülésem egészen a második emeleti lakásunkig repített, aztán mivel láttam, hogy a lakótársam vacsizik, gyorsan ledobtam magamról a meleg ruhát, és mellé ültem.
Elmeséltem neki a friss taxis sztorimat, ámult-bámult rajta.

 – És mi lett volna, ha elrabol? – kérdezte két harapás között, nekem meg végigfutott a hideg borzongás a hátamon, miközben kétszeresére kerekedett a szemem.
 – Basszus…

Jól kinevetett, majd beszélgettünk tovább, mígnem a Gólyabálra terelődött a szó. És  itt megjegyezte:
 – Lehet hogy végül ő is jön… - és itt nagyon kiülhetett a kendőzetlen döbbenet az arcomra.
Az elmúlt két hétben másról sem hallottam, csak a héten megírandó három demóról, ami után természetesen  megértettem a fáradtságát. Még sajnáltam is, hogy nem lesz ott, nem néz meg a keringőben, de végül is gyorsan továbbléptem, mert így, nélküle úgy kalkulálhattam a hétvégémet, hogy abban Bence úgy szerepelt, mint nálam alvó személy, a vasárnap reggel pedig egyenlővé vált egy romantikus, giccses valamivel, amihez természetesen foggal-körömmel kapaszkodtam, mivel nem igazán nyílik lehetőség arra, hogy Bencével kettesben legyünk.
Így hát, megdöbbenésem sziklaszilárd megalapozásával ott ült az arcomon a kétségbeesés, amit Judit nagyon egyszerűen levágott, és felmérgesedve le is engedte az evőeszközét.
(Még ez is, Stephanie! Normális ember lecsapta volna az asztalra, hadd hasadjon ketté a kenőkéstől a fa, ő pedig kimért mozdulattal visszatette az abroszra…)
Halkan szólalt meg, de basszus, abból a hangból annyi szemrehányás kicsengett, hogy fülig pirultam. szégyenemben.

 – Csak azért nem szeretnéd, hogy elmenjek, mert akkor nem tudunk visszavinni Miskolcra pénteken? – való igaz, sokszor visszavittek már, és ez bár időbeli csúszást, de mégis nagyobb kényelmet jelentett a volánbuszhoz képest. Ám ez pont az a hétvége volt, amikor a pár órás csúszás, amit a velük autózás jelentett, sehogy sem fért volna bele a napirendbe, de azért gyorsan, mosolyogva bólintottam. Inkább higgye ezt végül is, minthogy ki akarom sajátítatni a lakást nekem meg Bencének!

Több sem  kellett, mint a bólintásom. Amit amúgy én teljesen viccnek gondoltam, tekintve, hogy már máskor is hülyéskedtünk ezzel a témával, bár… Lehet, hogy csak nem számított hülyéskedésnek. Summa summárum, Judit ugyanazzal a higgadt gyorsasággal felpattant, és olyan hanggal, amit még élek nem fogok tudni utánozni a tudtomra adta, hogy:

 – Nem kellett volna ezt az egészet erre kihegyezni… - és még mielőtt meg tudtam volna szólalni, még mielőtt egy nyikkanás elhagyhatta volna a torkomat, Judit kilibbent a konyhából, de basszus úgy, hogy közben már el is pakolt.
Számomra még mindig rejtély, hogy mindezt mégis hogy csinálta, de amikor ott ültem, egyedül a konyhába ez számított a legkisebb gondomnak.

Ültem ott, mit ültem, gubbasztottam a konyhaszéken, az ölembe ejtett kezekkel, és addig-addig száguldozott a fejemben Judit hangja, meg a saját önzőségem, és a tény, hogy semmi rosszat nem akartam, mégis magamra haragítottam valakit, mellesleg tiszta félreértésből, hogy zokogni kezdtem. Megmaradt méltóságommal elmásztam a szobámig, és Bencének szigorúan üzenetbe pötyögtem le, hogy mi történt…
Nem mertem volna felvállalni, hogy Judit hallja, ahogy beszélek róla.

Bence természetesen ott vígasztalt ahol ért, és igazán felnőttesen viselkedett, önmagához képest. Első gondolatomat, miszerint másnap reggel magyarázzam el a félreértést, és beszéljük meg csak felerősítette, de ettől még mindig piszkosul gonosznak érzem magam.

Judit egy… Nagyon különleges lány. És most itt nem a lélegzetelállító gyönyörűség kategóriáról beszélek, hanem a megdöbbentően vékony lábú, halk szavú, gyilkolni képes szemekkel rendelkező egyénekről. Sose hoz fel barátokat. Ha hazajön, esetleg a mosdóba megy ki, vagy kirángatom enni a konyhába,de amúgy a könyvei felett ül, és ha nem is folyton tanul, de akkor sem mozdul ki semerre. Amit valahol értek, mert a másodévet egy különösen kegyetlen, vérlázítóan undorító évnek írja le mindenki, ahol az anatómia úgy tornyosul feléd, mint semmi más, de… de… Bitch please! Ezek életed legszebb évei, és a mellett, hogy felkészülsz a sikeres jövődre, a boldog jelenedet is meg kell élned, máskülönben a sikeres jövőben egy sivár lelkű valaki leszel!

A másik, a szobája. Judité a nagyobb, nappali típusú szoba, amit nagyon faszányosan be lehetne rendezni erre ő… Erre ő… Az egy dolog, hogy nem dekorálta ki a szobát, elvégre nem mindenki lehet olyan hülye, mint egyesek, hogy fúrógéppel érkezik, és úgy szétcseszeti a vakolatot az apjával, hogy a kiköltözéskor majd festeni kell a szobáját… De az, hogy Judit nem hajlandó kipakolni a bőröndéből, és tulajdonképpen szeptember óta a bőröndéből él, az egy picit… Furcsa?
Igen, azt hiszem.

Tulajdonképpen, Steoh, úgy érzem most magam, mint általában, ha róla beszélek. Mint egy gonosz mostohatestvér, aki minduntan irigykedve pillant Hamupipőkére. Mert a furcsaságain kívül – és ugyan kinek ne lenne egy kis sütése –, rosszat mondani akkor sem tudnék róla, ha akarnék. Judit nagyon szorgalmas, ha valaki, hát ő el tudja végezni a fogorvosit. Igaz, hogy csendes lány, igaz, hogy én jóval többet keresem a társaságát, mint ő az enyémét, igaz, hogy nem mosolyog annyit, mint én...
De haladt valamerre a kapcsolatunk! Ha valamelyikünk hazaért, akkor a másik automatikusan, öt perc alatt megjelent a konyhában, és igaz az én ózdi meséim miatt, de hatalmasakat nevettünk. Elértünk arra a szinte, ahol Judit hajlandó volt magától mesélni a mindenapjairól, erre egy egyszerű félreértés miatt úgy éreztem, mintha magamra borítottam egy szépen, nagy gonddal felépített, természetéből fakadóan különösen ingatag kártyavárat.

Sokáig sírdogáltam  még aznap, másnap pedig, még mielőtt kimentem volna a konyhába meg is írtam magamnak a kimagyarázó szövegem vázlatát.
Judit előtt felszavalva picit máshogy jöttek ki a dolgok.
Kiderült számára, hogy azon a héten mindenképpen magamtól kell hazajutnom, mert minden óra számít, és számorma is tisztává vált, hogyha Judit el is jön a gólyabálra, akkor ő nem alszik az albérletben, mivel a barátjával jön, és ha eljönnek, haza is vezetnek, még a bál hajnalán.
Pedig a lehető legkíméletesebben előadtam magamat és Bencét, és azt, hogyha ők is maradni szeretnének, akkor a minimum, hogy mi megyünk Bencével szállodába, mivel ezt az albérletet először Judit vette ki…

Mit szólsz?
Bolhából elefántot, igaz?

Most, így, hogy holnap ilyenkor a biofizika előtti fél órámat azzal fogom tölteni,  hogy arra koncenrálok, hogy be ne pisiljek az izgalomtól, már csak egy olyan pihekönnyű kis esetnek tűnik ez az egész mizéria, ami súlyát veszti a biofizika könyv mellett :)

Szoríts nekem holnapra!
A kimaradt levelek érkezőben!