Steph, zenghetnék mocskolódó, rapszodikus ódákat a hétfőn megírt biofizikáról, de nem teszem mert úgy döntöttem, az eredmények kiderüléséig hagyom a múlt homályába veszni az esetet, de mesélek neked inkább olyan szerencsés dolgokról, amik a héten estek meg velem, igen ebben a szolid két napban.

Még mielőtt el nem felejtem: nézd mit kaptunk!
!!Egy oldalajánlót!!
Büszke lehetsz magadra, Steph és én is nagyon boldog vagyok, hogy akadnak, akiknek tetszenek a Neked írt leveleim :) Utólag is köszönöm az ajánlót, Dantes! :)

De vissza az eseményekhez:

Hétfőn a biofizika megterheléseinek kipihenése okán a csoportunk nagy része fogta magát, és jegyet váltott a Hunger Games legújabb, éppen csak mozikba került részére, a Catching Fire-re. Stephanie *.*
Ismersz, nem állok egy nagy filmmániás hírében, Bencével gyakran ki is csúfoltok, hogy nem láttam olyan klasszisokat, mint a Mátrix, a Star Wars, vagy… Nem is tudom.
Emlékszem, gyermekkorunk legrettegettebb horrorfilmjét, a Kört veled néztem meg először, de a kiadás után jócskán pár évvel, és amíg te már a műhibákon röhögtél, addig engem vérfagyasztásig sokkolt a fekete hajú, eltorzult leányzó. Mindegy is.
Szóval Catching Fire, és úgy amúgy is: Hunger Games trilógia.

Az igazat megvallva, ódzkodtam tőle. Gimiben az összes osztálytársnőm a rajongástól elfogulva beszélt a három könyvről, pont úgy, mint a Twilightról, így aztán nem is nagyon fűlött a fogam ahhoz, hogy belekezdjek az olvasásba. Valahogy úgy könyveltem el az egész trilógiát, mint valami középszerű, 15 perces hírnévnek örvendő sikert, viszont mikor még akkor is hallottam a visszhangját a könyveknek, mikor az Alkonyat-őrület már rég lecsengett, az már kellemes érdeklődéssel töltött el, bár be kell valljam, megmaradtak a sztereotípiáim.

Mindig a mellett álltam: először kell elolvasni a könyvet, csak utána következhet a film, de mivel a Hunger Gamest nem tartottam olyan nagy kalandnak, ezért mind a filmet, mind a papírformát jócskán elnapoltam, és inkább a számomra eredetinek tartott könyvet, a Battle Royale-t kezdtem el forgatni.  Elégedettséggel konstáltam, hogy tizenéves japánmániámból jócskán maradt bennem még a gimnáziumi időszakom végére is. Szinte átrágtam magamat a lapokon, és sorozatba húztam le mind a kettő filmesített részt.  

Beteg vagy nem beteg elmeállapot: a vége az lett a nagy mániának, hogy magába szippantott ennek az egész felháborítóan embertelen játéknak a világa. Éreztem, nincs megállás a leejtőn, és miután a Battle Royale megadta a  sikláshoz a kezdő lendületet, a szinte függőlegesen meredek leejtővel, úgy éreztem a kevésbé lankás Hunger Gamest már egyszerű, levezető körnek is beveszi a pocim.

Bence szentül állítja, hogy vele néztem meg először a filmet, én már nem is emlékszem, viszont az tisztán előttem van, hogy a hatása alá kerültem. Ha nem is a színészi gárda produkciójának, de a kosztümöknek, a díszletnek, és persze a beteg játék hangulatának. Az egész ábrázolásmód halványan egy kommunista diktatúra képét festette bennem,  és bár az első rész filmesítésében könnyen rájöttem a csavarokra, mégis napokon keresztül agyaltam a történéseken, na meg persze az íjászkodáson – viszont összességében pár hét alatt elfelejtettem az élményt, míg a Battle Royale-t a mai napig emlegetem.

Aztán mostanában, valamelyik héten vetítésre került az egyik kereskedelmi adón az ominózus első rész, az Éhezők Viadala. Anyával egészen a végéig néztük a filmet, és bár Menyus eredetileg

 – Mi ez a beteg összevisszaság? – felháborodással követte az események, mégsem tudta elvenni a szemét a képernyőről… Még a húsz percenként bevágott, fél órás reklámok ellenére sem…

Isteni sugallat – vagy megdöbbentően kedvező kompromisszum a mozik és a tv-csatorna között –, de olyan jól be lett időzítve az első rész adása, hogy a hangulata egészen kitartott addig, míg a csoporttársaim felvetették az ötletet, közvetlen bifiz után:

 – Ma este mozi, és nincs vita!

Stephanie… Azt kell mondjam: kalózkodd össze valahonnan ezeket a filmeket, éld túl az elsőt, és a másodikon csorogni fog a nyálad!
Az Éhezők Viadalában árnyalatnyilag érzékelt kommunista diktatúra hatás kicsúcsosodott bennem, és úgy éreztem, mintha egy olyan filmet néznék, amiben egyszerre keveredik a holokauszt, a terror, meg valami betegesen szétszaggatott szappanopera, és az egészet speckó effektek, csodálatos ruhák, és hardcore mozdulatok dobták fel. Spoilrezni semmi kedvem, nem szeretném elrontani az élményedet, de higyj nekem:

Nem tudtam kitalálni mi fog történni a következő percben – és azt hiszem, ettől nagyobb dicséretet keresve sem tudnék kicsikarni magamból J
A film utolsó jelenete pedig úgy hatott rám, ahogy annak kellett: kirázott a hideg, izgatottan mozdult meg a szívem, belemarkoltam  a karfában, és magamban dühösen ordítottam a harmadik rész azonnali vetítéséért.

Ahogy a lány ott feküdt, és könnyes szemmel felnézett a kamerába, látszott rajta, hogy:
 – Na most felkelek, és megbaszom a jó kurva anyátokat is!
Áh, Steph! Hazajöttem, és megrendeltem a sorozatot. Mihelyst kiolvastam a könyvet – persze szigorúan angolul, ígérem mesélek róla :)

Addig is le a sztereotípiákkal, és merjünk új dolgokat kipróbálni! Mert meglepően kellemes a csalódás :)