Kit Harrington egy azon nevek közül, amit a Game of Thrones sorozat előkelő helyen zeng el minden epizódjának stáblistáján. A legényző által alakított Havas Jon, a maga tétova, balkézről született gyermek attitűdjével már az első évadban belopta magát női szívek millióiba, de mikor a harmadik évadban ábrándos kiskutya tekintetét egy tiltott szerelem felé vetette, na akkor olvadt meg minden nőstény egyed térde.

Hát még mikor jött a moziplakát: Pompeii. Ugyebár nyílt titok, hogy nem egy happy end a Vezúv melletti kisvárosban megesett tragikus vulkánkitörés, nade emberek, hát ott a plakáton Kit Harringon, meg igen, helyet foglal mellette valami leányzó, de kit érdekel mindez? Akció, szerelem, tragédia, mi kell még? 
Ez a másfél óra egy kérdést boncolgat: mennyi giccses romantikát lehet beszorítani egy vulkánkitörésbe? A válasz pedig: annál is többet, mint az egészséges lenne.

Ez a film olyan bugyuta és tipikus Hollywoodi maszlag, ami tökéletes egy elalvás előtti nevetgélésre. Afféle történet, aminek az erőltetett slow-motion-ei alá be lehet hörögni a halálkiáltást pattogatott kukoricával teletömött torkunk mélyéről. Az a fajta idegölően szimpla szerelmi történet, aminek már az első percében tudjuk a végét, a közbeeső lehetetlenül nem e világi párbeszédeken pedig csak fogjuk a fejünket.
„Nekem te vagy a szabadság” – és közben megesz minket a láva.

Szóval pofonegyszerű a szituáció: Don Juan de Marco és Natalia Rodriguez a la Contez története római kellékek keretében, meg persze, gladiátor harcok, mert az kell, hogy legyen valami.

A kezdő három perc egy kelta törzs lemészárlásával indul, ahol már feltűnik a jövőbeli szívdöglesztő félistenünk, mint  egy kb. négy éves tipegő, aki szemtanúja családja meggyilkolásnak. Kit Harrington gyermek megformálása rabszolgasorba kerül, aztán képszakadás, és egy olyan maszkulin, tesztoszterontól túltengő jelenetben vethetünk pillantást az immár az angol filmcsillag által formált karakterre, hogy lány a talpán, akinek nem remeg meg a térde. De komolyan! Annyi hasizmot, amennyit Kit Harrington színrelépésében lehet látni a férfi törzsének elülső oldalán, na annyit én még az anatómia atlaszomban sem számoltam!

Harci képességiről túldramatizálható – igazi baráti társaság röhögtetős – slow motion jeleneteken  keresztül nyerhetünk bizonyosságot, majd még mielőtt túl sok lenne a női nyálcsorgatás, Kit Harrington egy elég laza hajlendítéssel elvonul a színről, maga mögött hagyva x+1 hullát.

Ezzel főszereplőnk meg is nyerte a főnyereményt: az egy fő részére szóló gyalogmenetet Pompeii-ig. Innentől kezdve pedig minden romantikus történetben jártas leányzó tudja a sztori menetét, de az se csüggedjen, aki csak egy ilyen témájú könyvet forgatott meg eddigi életében: azoknak is csettintésre fellebben a szálakról a függöny.

Ez a film egy igen egyszerű kategóriát képvisel: szórakoztató romantikus, történelmi kalandregény. Minderre tolulnak a 3D-s effektek, és máris kész az egész estés mozi, ami alá még a legfantáziátlanabb néző is képes könnyfakasztóan vicces bemondásokat nyögni. Pehelykönnyű másfél óra, azokra az estékre, mikor igazából a társaság a lényeg, és nem a film.

Szívem szerint 5/1,5-öt adnék rá, de akadt benne kétszer olyan beazonosíthatatlan számú, oda photoshoppolt hasizom, hogy az megindította a női hormonjaimat. Ráadásul a hülyéskedésemmel még Menyust is hasgörcsig nevettettem, így kap ez a film tőlem végül 2,5 pontot. 

Miután tegnap megláttam Csajkovszkij nevét Ts-es, angolszász módon leírva, nem tagadom, egy pillanatra kihagyott a szívem. Mondjuk ez szubjektív bolondéria, tekintve, hogy négy évig tanultam oroszul, így még másnak a cirill betűk esnének infarktusos élménynek, addig nekem a szláv szavak angolra hajazó fonetikus leírása ad méltatlankodásra okot. Kinek a pap, kinek a paplan, szokták mondani okosabbak.

Na de ha már Csajkovszkij, akkor balett, és ha már balett, akkor volt egyszer régen, 2010-ben egy film. Nem is igazán emlékeztem rá csak, arra, hogy na az a film, az valami nagyon balett… Kilencedikes lehettem, de már akkor formálódott bennem az előrehozott angol érettségi gondolata, azt hiszem, a Fekete hattyú kerül elém először, mint szinkronizálatlanul megnézett film. Na persze, merészebb vállalkozást keresve sem találhattam volna. Végigkoncentráltam a mozi által nyújtott másfél órát, és négy évig a film felé sem néztem. Bár a mai nap már érzem a sok átszenvedett eredeti angol szöveg áldásos hatását, tizennégy évesen sikerült ezzel az erőszakoskodással tönkretennem egy amúgy tökéletes filmélményt.

A Fekete Hattyú a maga borzongatóan odaütő operatőri és produceri háttérével olyan alkotás, amire amúgy is zsigerig remegve kell odafigyelni, így egyáltalán nem hiányzott akkori tizennégy éves énemnek, hogy még a párbeszéd ismeretlen szavain is fennakadjon… Mindegy. A tegnapi estén végül négy év hanyagolás után ott végezte a fekete hattyú, ahol annak eredetileg is meg kellett volna állnia: valahol a dobogó felső fokain.

Ha esetleg akadnak olyan notórius filmkerülők, mint én – se a Mátrixot, se a Star Wars-t nem tettem még magamévá – , akkor azok számára ejtenék egy ismertetőt. A film főszereplője a gyengébbik nem számára elszomorítóan porcelánbaba-szerű Natalie Portman által alakított Nina, a fiatal balett-táncosnő. A húszas évei derekán spiccező leányzó idillinek tűnő életet él édesanyjával, aki annak idején feladta balerina karrierjét, hogy megszülhesse lányát; éppen ezért Nina dupla annyi energia-bedobással kúszik felfelé a táncosok ranglétrán. Éjt nappallá téve gyakorol, és tekintve burokban tartott életét, édesanyja által biztosított speciális hátteret, már ki tudja mióta egyetlen megszállottsága van csak: tökéleteset alkotni.

Így kerül terítékre a balett-társulat új műsora, a már csontig lerágott Hattyúk tava, örök klasszikus. A társulat vezetője – személyében az elmaradhatatlan  szexi szépfiú, jelen esetben zseniálisan megszállott művész  –, nyilván a maga artisztikus módján valami igazán csábos külsőben kívánja a nagyérdemű elé dobni a koloncot. A nagy ötlet pedig: a fekete és a fehér hattyú egyazon személlyel való megelevenítése.

Azt hiszem, itt kell leszögezni, hogy laikus szemmel ez a film nem értékelhető.  – Indokolva miért is olvastam annyi ’fúj’-oló megjegyzést az online-linkek alatt. Ehhez a másfél órához kell egy bizonyos alap elborultság, amit tovább tud fokozni az amúgy mesterien összepakolt képjáték. Bence se bírta volna végig, valószínűen azért, mint amiért sok más ember sem tekint pozitívan erre az alkotásra. Végülis érthető: Hollywood tele olyan hátborzongatóan tökéletes színésznőkkel, mint például a főszereplőt alakító nő maga, és így mindennapi hozzáállással nehéz, szinte már lehetetlen megérteni, mit problémázik annyit Nina, hiszen egy valamirevaló színésznő jó másfél óra lelki gyakorlat után hozná a figurát… Natalie Portman viszont pontosan tökéletesen hozza a szexualitást tabuként kezelő, egyszerű lányt, akinek a szemellenzője csak a táncot engedte eddig útként látni. A fenn említett szexi szépfiú tör rést az izoláción, de a lány nem beissza a körülötte megnyíló világot, hanem mintha a rá ereszkedő fénydárdák szétszabdalnák az addig burokban tartott lelkét.

Amíg Nina egyre jobban törekszik a tökéletesség megformálására, úgy kezd a lába alól kicsúszni a talaj. Felszínre törnek belőle a fekete hattyú megformálásához szükséges elemi szexuális erők, de ezeket nem tudja a megfelelő módon megélni, édesanyja állandó, koslató jelenléte miatt. Ez az alapvető erotikus frusztráltság csak telítődik az anyakarakter hisztérikus megnyilvánulásaival, és az álomszép latinos küllemű Mila Kunis által formált szereplő színre lépésével.

Az egész másfél óra hihetetlen feszített. A Csajkovszkij műből kivett aprócska alapdallam szinte minden percen ott motoszkál a párbeszédek alatt, a sokat mondó alig-mozdulatokat körbecsavarva. A szexuális túltöltöttséget tetézi a kibontakozó konfliktus Nina és az összes többi karakter között.

A tévképzetek és üldözési mánia: „Hogyan teljesedik elmebajjá a megszállottság?”, azt hiszem az a fő kérdés, amit ez a film feldolgoz, valami eszméletlen precíz módon. A kontyba fogott haj szigora az utolsó jelenetek felé zabolázatlan fél-konty, fél-lófarokká züllik, míg a tétova kislányhangot felváltja a szikár, magabiztos nő altja. A mozdulatok tökéletesednek, míg az indítékok elvesznek, az okozati viszonyok teljesen elmosódnak. Bár végig láthatjuk a főszereplő testét, még az operatőri munkát is kézi kamerával oldották meg javarészt, hogy valóban úgy érezzük: Nina szemén keresztül látjuk a világot.

A film vége felé mutatkozik meg igazán az egész brigád kalapemelést érően összehangolt munkája: a Csajkovszkij alaphang melankóliájára már egyszerűen képtelenség eldönteni mi az, ami zavart képzet, mi az ami valóság, egészen addig még a fordulat nem igazolja saját magát. Hátborzongató.

A végső meghajlásnál a hattyúszárnyas árnykép, a nyitva hagyott kapu az előző sztártáncos meglátogatása után, a bulizós jelenet. Minden annyira feszített, hogy a film utóján beereszkedő fehér fény valóban olyan feloldozó esemény, mint a főszereplőnek csúcspontja, ahonnan már nem is lehet tovább.

Felesleges ragozni. Zaklató, idegőrlő. Egy film az anya-lánya gyűlöletről, a „Miért szültelek meg?” „A te félbeszakadt életedet élteted velem” kettőség párharcáról. Elemi szexualitás, és megrögzött tökéletességre való vágy.

5/5.

És ha nem néztem volna meg közvetlen utána Kit Harrington hasizmaival feldobott Pompeii-t, valószínű aludni sem tudtam volna.

Steph, zenghetnék mocskolódó, rapszodikus ódákat a hétfőn megírt biofizikáról, de nem teszem mert úgy döntöttem, az eredmények kiderüléséig hagyom a múlt homályába veszni az esetet, de mesélek neked inkább olyan szerencsés dolgokról, amik a héten estek meg velem, igen ebben a szolid két napban.

Még mielőtt el nem felejtem: nézd mit kaptunk!
!!Egy oldalajánlót!!
Büszke lehetsz magadra, Steph és én is nagyon boldog vagyok, hogy akadnak, akiknek tetszenek a Neked írt leveleim :) Utólag is köszönöm az ajánlót, Dantes! :)

De vissza az eseményekhez:

Hétfőn a biofizika megterheléseinek kipihenése okán a csoportunk nagy része fogta magát, és jegyet váltott a Hunger Games legújabb, éppen csak mozikba került részére, a Catching Fire-re. Stephanie *.*
Ismersz, nem állok egy nagy filmmániás hírében, Bencével gyakran ki is csúfoltok, hogy nem láttam olyan klasszisokat, mint a Mátrix, a Star Wars, vagy… Nem is tudom.
Emlékszem, gyermekkorunk legrettegettebb horrorfilmjét, a Kört veled néztem meg először, de a kiadás után jócskán pár évvel, és amíg te már a műhibákon röhögtél, addig engem vérfagyasztásig sokkolt a fekete hajú, eltorzult leányzó. Mindegy is.
Szóval Catching Fire, és úgy amúgy is: Hunger Games trilógia.

Az igazat megvallva, ódzkodtam tőle. Gimiben az összes osztálytársnőm a rajongástól elfogulva beszélt a három könyvről, pont úgy, mint a Twilightról, így aztán nem is nagyon fűlött a fogam ahhoz, hogy belekezdjek az olvasásba. Valahogy úgy könyveltem el az egész trilógiát, mint valami középszerű, 15 perces hírnévnek örvendő sikert, viszont mikor még akkor is hallottam a visszhangját a könyveknek, mikor az Alkonyat-őrület már rég lecsengett, az már kellemes érdeklődéssel töltött el, bár be kell valljam, megmaradtak a sztereotípiáim.

Mindig a mellett álltam: először kell elolvasni a könyvet, csak utána következhet a film, de mivel a Hunger Gamest nem tartottam olyan nagy kalandnak, ezért mind a filmet, mind a papírformát jócskán elnapoltam, és inkább a számomra eredetinek tartott könyvet, a Battle Royale-t kezdtem el forgatni.  Elégedettséggel konstáltam, hogy tizenéves japánmániámból jócskán maradt bennem még a gimnáziumi időszakom végére is. Szinte átrágtam magamat a lapokon, és sorozatba húztam le mind a kettő filmesített részt.  

Beteg vagy nem beteg elmeállapot: a vége az lett a nagy mániának, hogy magába szippantott ennek az egész felháborítóan embertelen játéknak a világa. Éreztem, nincs megállás a leejtőn, és miután a Battle Royale megadta a  sikláshoz a kezdő lendületet, a szinte függőlegesen meredek leejtővel, úgy éreztem a kevésbé lankás Hunger Gamest már egyszerű, levezető körnek is beveszi a pocim.

Bence szentül állítja, hogy vele néztem meg először a filmet, én már nem is emlékszem, viszont az tisztán előttem van, hogy a hatása alá kerültem. Ha nem is a színészi gárda produkciójának, de a kosztümöknek, a díszletnek, és persze a beteg játék hangulatának. Az egész ábrázolásmód halványan egy kommunista diktatúra képét festette bennem,  és bár az első rész filmesítésében könnyen rájöttem a csavarokra, mégis napokon keresztül agyaltam a történéseken, na meg persze az íjászkodáson – viszont összességében pár hét alatt elfelejtettem az élményt, míg a Battle Royale-t a mai napig emlegetem.

Aztán mostanában, valamelyik héten vetítésre került az egyik kereskedelmi adón az ominózus első rész, az Éhezők Viadala. Anyával egészen a végéig néztük a filmet, és bár Menyus eredetileg

 – Mi ez a beteg összevisszaság? – felháborodással követte az események, mégsem tudta elvenni a szemét a képernyőről… Még a húsz percenként bevágott, fél órás reklámok ellenére sem…

Isteni sugallat – vagy megdöbbentően kedvező kompromisszum a mozik és a tv-csatorna között –, de olyan jól be lett időzítve az első rész adása, hogy a hangulata egészen kitartott addig, míg a csoporttársaim felvetették az ötletet, közvetlen bifiz után:

 – Ma este mozi, és nincs vita!

Stephanie… Azt kell mondjam: kalózkodd össze valahonnan ezeket a filmeket, éld túl az elsőt, és a másodikon csorogni fog a nyálad!
Az Éhezők Viadalában árnyalatnyilag érzékelt kommunista diktatúra hatás kicsúcsosodott bennem, és úgy éreztem, mintha egy olyan filmet néznék, amiben egyszerre keveredik a holokauszt, a terror, meg valami betegesen szétszaggatott szappanopera, és az egészet speckó effektek, csodálatos ruhák, és hardcore mozdulatok dobták fel. Spoilrezni semmi kedvem, nem szeretném elrontani az élményedet, de higyj nekem:

Nem tudtam kitalálni mi fog történni a következő percben – és azt hiszem, ettől nagyobb dicséretet keresve sem tudnék kicsikarni magamból J
A film utolsó jelenete pedig úgy hatott rám, ahogy annak kellett: kirázott a hideg, izgatottan mozdult meg a szívem, belemarkoltam  a karfában, és magamban dühösen ordítottam a harmadik rész azonnali vetítéséért.

Ahogy a lány ott feküdt, és könnyes szemmel felnézett a kamerába, látszott rajta, hogy:
 – Na most felkelek, és megbaszom a jó kurva anyátokat is!
Áh, Steph! Hazajöttem, és megrendeltem a sorozatot. Mihelyst kiolvastam a könyvet – persze szigorúan angolul, ígérem mesélek róla :)

Addig is le a sztereotípiákkal, és merjünk új dolgokat kipróbálni! Mert meglepően kellemes a csalódás :)