Mind a ketten tudjuk, hogy Bence esetében nem megy ünnepszámba, ha valami szokatlan szókapcsolat, esetleg hasonlat szalad ki a száján. Emlékszel te is:

„ – Gyenge vagy, mint a bab!” vagy a:
„ – Ne magyarázd meg nekem, hogy a kecske hozza a fecskét!” – gyöngyszemeire.
Vagy, mikor idéztem neki… Azt hiszem az Ágnes asszonyból, hogy:
 – „Ágnes asszony a patakban fehér lepedőjét mossa. Fehér leplét, véres leplét a futó hab elkapdossa” – mert ismersz. Ezerszer járnak idézetek a fejemben, akadt egyszer egy olyan nap, mikor minden percen a János vitézt mormoltam, mindegy is… Bence csak nézett rám, kérdőn felvont szemöldökkel, hogy na, most ezt mire fel. Mármint az Ágnes asszonyt. Én mosolyogtam, és rákérdeztem:
 – Ugye tudod, hogy ezt ki írta?
 – Ja, az, aki a kakast…
 – Az az Anyám tyúkja… És Petőfi, nem Arany….
De szép párbeszéd is volt, milyen nagyot röhögtünk rajta! Sokáig nyögdécseltem be a leváratlanabb pillanatokban: kakas! Valahogy mindig mulattat, mikor Bence komolyat akar mondani, és nem jön össze neki. Ő maga jót derül a saját kis bolondériáin, és ez így is van rendjén. Nem várom el tőle, hogy úgy, és azok iránt a dolgok iránt érdeklődjön, mint én, és ezzel nincs is semmi gond. Általában…

A héten viszont.

Szóba került két lány, akiknek
 – Tudod, a csontkulcsukra van tetoválva, hogy „One and the same…” – mondta Bence a telefonba, én meg két falat makaróni között visszahümmögtem, hogy:
 – Igen, ez a dump bithches kategória, de Bence, kérlek mondd ezt még egyszer!
 – One and the same? – Óh, bárcsak, bárcsak a kiejtésébe köthettem volna bele, de nem. Tökéletesen beszélt angolul, mint mindig. Kicsit talán a kelleténél jobban méltatlankodva faggatóztam tovább:
 – Nem azt, hanem azt a csontot…
 – Csontkulcs?
 – Na, ez még egyszer meg ne halljam.
 – Miért ez nem így van? – meglepett hangjából tényleg rájöttem, hogy ez egyáltalán nem a nyelvbotlások közé sorolható, Bence tényleg azt hitte, hogy annak a neve csultkoncs….Csontkulcs. Istenem, Steph kimondani sem tudom úgy!
Nagyot nevettem, és finoman a tudtára adtam, hogy ne hülyéskedjen ilyenekkel, mondja ki szépen, aztán viszon’látás! Le is tettük a telefont, mert hazaért az anyukája, én nagy nyugodtan befalatoztam a makarónimat, már ültem volna le Harry Pottert nézni, mikor megint csörgött a mobilom, és Bence olyan hangon szólt bele, mint akinek halottja van.

 – Mi szakítani fogunk. – Na, erre mégis mit tehettem volna? Ismerem a fiú színészi képességeit, fogtam magam, és harsányan felnevettem.
 – Nem, komolyan beszélek.
 – Hát, ha komolyan beszélsz, akkor mondd meg miért, mert én semmi zavart nem érzek az erőben! – mondtam még mindig nevetéstől döcögő hangon.
 – Mert te okos vagy, én pedig a nyomodba se érek.
Steph… Úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy tál forró vízzel.
 – A csultkoncs miatt? – Dacos és egyben önmarcangoló hallgatást kaptam válaszul. Szinte láttam magam előtt, ahogy az érzések miatti erőlködésben összepréseli az ajkát. Nagyot sóhajtottam…
 – Bence. Szeretlek. Nem szoktuk elcsépelésig mondogatni, ezért remélem érzed, hogy komolyan gondolom….
 – De nem, mert majd jön egy fiú, aki okosabb, aki mondjuk orvosira jár, és rá fogsz jönni, hogy mennyivel kedvezőbb az neked, hogy nem kell elmagyaráznod neki nyilvánvaló dolgokat és… - És eldoblak? Be se fejezte. Azt hiszem lejárt az egyenlege, mikor máskor, pont a legjobbkor!

Mégis hogyan mondjam el neki, hogy felesleges ilyeneken gondolkodnia?
Hogy értessem meg vele, hogy szükségtelen olyanná válnia, mint amilyen én vagyok, ahhoz, hogy szeressem? Hogy mondhatnám el neki, hogy ha a mindenki által idealizált, és mellém képzelt férfivé válna már nem lennék belé szerelmes?
Steph, azt szeretném, ha tudná: Nem fantáziálok tökéletes, BMW-n elém suhanó szőke hercegről. Egyszerűen, ha azt hallom, Bence – ami egy igen gyakori név, és ezerszer kiáltják a hátam mögött – akkor elmosolyodok, mert rögtön az jut eszembe ahogyan nevet, és tudom, hogy ehhez a nevetéshez valami olyan is tartozik, ami az összes többi Bencéhez sohasem fog: az én saját boldogságom.
Meglehet, hogy nem ő lesz a férjem, lehet, hogy nem ő vele fogom leélni az életemet. De jelen pillanatban ő áll olyan közel hozzám, mint senki más, és ebbe a közelségbe egy olyan hülyén kicsúszott szó, mint a csontkulcs nem verhet éket. Sőt… Még egy olyan nagyobbacska otrombaság sem, mint az, hogy… Picit több minden lapul a memóriámban, mint neki.

Látom Bencét pontosan olyannak amilyen, és a szívembe zártam. Nem azért, mert különleges képességeket mutatott fel, hanem pontosan azért, amiért téged is, Steph. Ti ketten egyedülálló, más által betölthetetlen helyeket kaptatok a mércémben, és az oka, hogy soha senki nem töltheti majd be a szerepeteket az életemben az az, hogy elfogadtatok.
Ha nem is értetek mindig, nem kérdezitek, nem kéritek, hogy magyarázzam, hanem mosolyogva rábólintatok. És ez az, amit tudni kell becsülni, mert ritkaság, és érték.

Ez egy olyan dolog, amit nem kaphatnék meg egy orvosin lézengő, kiphotoshoppolt, tökéletes testű fiúkától. Vagy ha meg is kaphatnék, nem érdekelne. Azt hiszem ez a királyfi, az új és a régi kulcs esete.
Avagy a járt utat járatlanért el ne hagyj…

Nagyon sajnálom, de nem tudok frappáns lezárót rittyenteni most ide, Stephanie. Végül is, ez az egész már aktualitását vesztette – tegnap találkoztam Bencével, és minden úgy ment a maga során, mint ahogy annak kellett. Semmi zavar az erőben, minden rendben. Jót nevettünk, és pont.

Amúgy meg… Általános téli fáradtság vett rajtam erőt. Legszívesebben csak lefeküdnék, és aludnék. Valahogy le kéne küzdenem ezt a vágyamat valami karácsonyi vásárra menéssel, forraltborozással meg hóesésnek örüléssel, de tegnap elpizzáztuk a benzin árát, a forralt bort Bence a vezetés miatt nem ihatna, a hó meg csak nem akar esni. Pedig nagyon várom.