Bence, Debrecen, KFC, finom ételek, új emberek, új élmények, mi ketten – és én.
Az egész debreceni kiruccanás az indexem aláíratása miatt történt, mert még három kitöltendő rubrika árválkodott fehéren, kék tintára vára – de azt sosem gondoltam volna, hogy három nyavalyás aláfirkantáshoz legalább három munkanap, és közéjük ékelt hétvége szükségeltetik. Egy részről: fene a professzor úr gusztusát. Mikor jelentősen megázva, párától összegöndörödött hajjal, és amúgy olyan aranyos ábrázattal, amit emberi lény ki nem érdemelhet, megálltam az irodája küszöbén, és gyermeteg leányhangomon esedeztem az aláírásáért, ő csak felnézett a számítógépéből – igazából semmit nem láttam belőle.  Valahogy azt az érzés keltette bennem, hogy ő  most direkt el akarja velem hitetni, hogy fontos, intézetvezetői munkát végez, de igazából csak Assassin’s Creed-ezik–, és annyit mondott nekem: adjam le az indexet a titkárnőnek. Titkárnő: jöjjek vissza holnap.

Aha…

Másnap (közbeeső guule-like szerencsétlenségek felsorolásának mellőzésével) professzor úr épp az orrom előtt esett be a liftbe, majd mikor titkárnő becses színe elé járulva átnyújtottam az indexemet, tájékoztatott arról, hogy akkor majd jöjjek vissza holnap.
 – De hát holnap szombat van.
 – Akkor hétfőn. Nem tudom a professzor úr napi rendjét, most ment el, vitte a kis táskáját, nem biztos, hogy még ma aláírja…

Szóval, Steph, úgymond nászutazunk, amolyan tipikus merész szerencsétlenséggel, ami a kettőnk kombójának egyenes jellemvonása, úgymond aranyszín védjegye. Nagyon sok minden kiderül egy-két ilyen nap alatt, amíg összezáródsz valakivel, akit amúgy nagyon-nagyon szeretsz. Helyes, ritka tökéletes magyar mondás: lakva ismerszik meg az ember – mert teheted te a fejed tetejére azt a hatalmas szeretetedet, ha a partnered a te szöges ellenéted, és e hatalmas ellentétek miatt néha-néha, egy-egy pillanatnyi idegbajban ki tudnád harapni a kedves a. carotis externáját, éretté hajlott kamaszszerelem ide vagy oda.

Bence… Egy hihetetlen kényelmes ember, egy igazi barnamedve, aki olyan hatalmas, üveggolyó-szerelem tekintettel tud kinézni a takaró alól, hogy mikor én már cakkba vágva nyitottam volna az ajtót reggel háromnegyed nyolc előtt öt perccel, hogy leugrok tejért meg kenyérért a boltba, ő pedig elmotyogta:
 – De várj már meg, lemegyek veleeeed! – akkor persze hogy kocsonyává olvadt a térdem. Hát lehet egy álomkóros barnamedvének nemet mondani, főleg mikor átkarolva beleleheli a sebtiben konytba rántott hajadba :
 – Ígérem hamar kész leszek!
Szóval hamar kész lesz – és térdem szerelmetes remegése a percek előrehaladtával egyre jobban kezdett átmenni idegbeteg, rúgásra kész rántásba. Óh, még fésülködök, fogat mosok, kiválasztom a nadrágomat, de menjünk, mert már nyolc óra, és kilencig írják alá az indexet, aztán még a boltba se jutottunk el.

Kilenc óra nulla ötre értünk oda… Kilenc óra nulla egykor elment a néni. És még az eső is szakadt. Igazából az egész pénteki nap egy tipik-guule failure sorozatként állja a helyét, megfűszerezve Bence-medve-morgásokkal. Kiderül, hogy nem tudunk normálisan egy esernyő alatt menni, mert Bence olyan magasan tartja az ernyőt, hogy az egyik vállam csurom vízre ázik, viszont ha én tartottam a vízfelfogó eszközt, akkor meg olyan alacsonyan állt meg a végmagasság, hogy Bence feje minduntan kiboltosította az én csoda-virágos ernyőmet.

Mindezen ellentéteink, villámpárás összefeszüléseink, és két perces világháborúink ellenére, Steph: tökéletesen érezzük magunkat. Rengeteget beszélgetünk. A thermál vizes medencében ázva, fejemet a vállára, ő a fejét a hajamra támasztva, az emberiségről, úgy amblokk a hova tartásáról. Még ebben is teljesen mások a nézeteink. Bence globális szinten mereng mindarról a rosszról, amit tapasztal. Egész bolygóra és minden emberre levetítve elemez történéseket, jellemvonásokat, egyszemélyes, vagy akár több kontinenst is érintő harcokat, vallásokat, vívódásokat. Mindez persze rengeteg egy 19 éves fiúnak, aki mérhetetlen érzékeny, feminim gyermeklélekkel és világmegváltó gondolatokkal rendelkezik, így valahol mindig belefullad ebbe az áthatolhatatlan sötétségbe, és bár hihetetlen életvidám jellem, ezekben a fuldoklásokban látom az arcán átfutó lemondást: rossz az ember.

Én magam már azzal is megelégszem, hogy a családom szintjén gondolkodom, igazán nem sok, maximálisan 3-4 embert számolva egyszerre, ám ezen emberek személyiségét, cselekedeteit és indíttatásait a lehető legmélyebben kielemezve, és így, mint a szisztematikus táblázatot, számításokat tudok végezni velük, kalkulálok, és úgy érzem, egyre jobban lavírozok. Nem tudom, mikor is mondtam le az egész mindenséget érintő gondolataimról…

Minden bizonnyal hozzátesz kettőnk vállvetett szemszögeinek a családi háttér. Bence édesanyja igazi hős, amolyan mindennapi, történelemkönyvbe való, aki úgy igazgatja kis fészke életét, hogy fiának ideje marad az egész emberiséggel gondolni, nem kell belemásznia olyan mindennapi problémákba, mint… Mint amilyenekbe én és Menyus számlálhatatlanul sokszor kerülünk.

Ezen túl – change of subject – sikerült Bencét olyan közegbe dobnom, amitől talán kicsit én is tartottam, hogyan fogja magát benne érezni. Pénteken, azaz tegnap adódott egy debreceni, slam poetry rendezvény, ahová nagyon sok írós barátom jelezte, hogy jön, persze a végére alig-alig csordogált be a jelzett 84 emberből 30, de… Én már nagyon vártam a felolvasásokat, nem csak magam miatt, hanem Bence miatt is. Kíváncsi voltam a véleményére, és persze arra, hogyan illeszkedik egy számára teljesen idegen, úgymond „művészi” szituációba, ez a 100%-ig materialista ember.

Az,hogy én kíváncsi voltam? Laza legyintés. Az, hogy Bence hogyan izgult? Ámult csodálkozással össekulcsolt ujjak, méla mosolyra nyílt száj. Ez a fiú  egyszerre szeretett volna jó benyomást tenni a barátaimra, és közben félt attól, hogy olyan áthatolhatatlan falakba ütközik, mint, amit a családomnál tapasztalt. Ilyen édes, félszegen kétségbeesett, pillanatokra elcsípett kétkedő tekinteteteket régen láttam rajta.

Minden jól sült el, bár az esemény előtt fél órával, még azt sem tudtam neki teljes mértékben elmagyarázni, hogy mi az a slam, de aztán Salientia nekem átküldött írása – amiért nagyon köszönöm az önzetlen bizalmat – annyira meghozta a kedvét, hogy a végén már tényleg csak a miatt aggódott, hogyan fogadják majdan a barátaim. Mondanom sem kell, hogy ezek az emberek nem válogatósak, teljesen tisztában állnak azzal, hogy ők a legkülöncebbek, így egy ilyen kis átlagos-édes lényt  mindig szívesen fogadnak megrontásra.

Steph… Ha jössz, és lesz debreceni slam, viszlek. Olyan hangulata lett az egész estnek, a váltakozó jó, kevésbé jó előadókkal, hogy a végén még én is késztetést éreztem, hogy felálljak a színpadra, de ugye vállalható szekcióban csak prózáim vannak, amik túl hosszúak egy ilyen stand-upra. Ekkor kapott elő Imi, az egyik legnagyobb lírásunk, hogy na akkor olvasd fel a verseidet!
Így néztem rá, hogy R U Mad, mate? De aztán csak szeget ütött a fejembe – csak fellépési lehetőség, próba, tapasztalat, több leszel tőle, és sajnálnám, ha kihagynám - főleg miután Salientia is elmondta a sajátját, na akkor már végképp úgy éreztem, hogy i’ll mount the stage, and get it rolling on, de… Na igen.

Azt hiszem, pont Salientia után lépett a színpadra egy olyan de olyan színészi és kommunikációs képességekkel megáldott legény, hogy utána csak két térdem közé fogott telefonommal, lebiggyesztett szájjal néztem a kiürült sörösüvegekre az asztalon, magamban nyíltan kimondva: nincs az az isten, hogy én ezután az ember után felolvassam az Ilka-firáimat.

És ekkor Imi… Egyem a szívét. Steph, az a fiú olyat tett értem :).  Felhívatta magát a konferanszié lánnyal a színpadra, és a mikrofonba beszélve elmondta:
 - Van itt egy lány, akit nagyon szeretnék, hogy felolvassa a verseit, de ez után a bomba után biztos nem merne kiállni a színpadra, ezért most felolvasnék egy kurva szar verset, hogy utána a lány feljöhessen…

És ráadásul, a háttérben ülő zenekarral egy olyan nyálas aláfestést is toltatott az egész förmedvény sterelmes-sosem-versnek, hogy utána tényleg úgy léphettem fel a színpadra a magam fekete-fehér, szakadtan elegáns outfitjében, mint az ózdi királylány. Úgy is éreztem magam.

Természetesen vállalhatatlanok a verseim. De senki nem fog rájuk emlékezni, én pedig olyan de olyan megtisztelve éreztem magam a figyelemtől, amit az első sorban ülő barátaim nekem adtak, hogy kár lett volna kihagynom azt a három lépcsőt, ami az emelvényre vezetett. Magamat leptem meg a legjobban ezzel a kis fellépéssel, de… Nagyon jól esett. Igazán.

Az este hátra lévő részében Imi még lencsefőzeléket is csinált nekem meg Bencének, hajnal egyik ültünk nálunk, cigarettafüstbe burkolózva, kereszténységről, kockulásról, versekről hablatyolva. Imivel közösen verseket kántálunk fel, a fiúk a háttérben beállt hatásszünetben meg is kérdezték, hogy most akkor miért nincs itt a sátán, akit megidéztünk.

Az egészben a legszebb az volt, hogy mikor én már majdnem lefelejtem az asztalt az álmosságtól, Bence még akkor is maradni akart.

Tudod, Steph. Imádom ezek a successful night-okat. Közelebb hoznak minket a maguk után hagyott emlékekkel…

-          Ui. Találkoztam egy tündér királylánnyal. Szép kis virágos szoknyában, fehér harisnyában és alabástrom bőrében volt éppen, helyre kis kalapban és vörös hajjal. Írdogál ő is. Úgy hívják, hogy Salientia. És az egyik barátnőjének olyan fekete cipője volt, hogy azt még ma levadászom.

Kedves Bencém!

Amióta komolyabb érzelmekkel viseltetek feléd, azóta tervezem neked ezt a fajta ajándékot – egy levelet a születésnapod alkalmából. Belefogtam a tizenhatosnál, a tizenhetesnél, tavaly nem, mert éppen matekból érettségiztem, szóval valahogy sosem jött össze. Mindig hatalmas, fellengzős gondolatok jártak a fejemben, amiket úgy akartam papírra vetni, hogy az utókor minimum aranyból öntse ki szerelmi áhítattól csöpögő szavaimat, aztán persze nem találtam magamban a kellő tehetséget mindehhez, így születésnapi leveled tolódott.

Mostanáig.

Egész nap tanultam, és képzeld már csak azért is, hogy kifejezzem születésed napja iránti tiszteltemet, nem, nem fogom elmondani mennyire keresztbe áll a szemem, és remeg az idegrendszerem attól a mennyiségtől, amit a fejembe töltöttem, hanem nyomok egy skip gombot, és előretekerek az érdekes részhez, még mielőtt bealudnál a sorok pásztázása közepette. - mivel tudom mennyire nem szeretsz olvasni.

Bár már múlt héten odaadtam az előzetes ajándékodat, a születésnapi számodhoz passzoló mennyiségű rántott húst, amit feltornyoztam tortának, azért most engedd meg, hogy adjak még valami máshogyan táplálót is.

Bence. Már megint egy annyira nagy, és mély érzésű dolgot szeretnék olyan hirtelen elmondani, hogy azt nem is lehet akárhogyan, csak a már elcsépelt, ronggyá használt mondattal. Tudom, nem mondjuk sokszor, de kérlek, most nézd el nekem ezt a szentimentalitást – elvégre nem minden nap lesz tizenkilenc éves az ember lányának első lovagja.

Szeretlek.

És nem csak azzal mély, melengető, pocaktájon kellemes, rózsaszín-felhős érzelemmel, hanem azzal a mosolygós jókedvvel, amit hatalmas x-box csatáink közben elkap, azzal a mélabús ábrázattal, ameddig az ajándék rántott húsodat paníroztam, azzal a merengő bárgyúsággal, amíg nézem, milyen könnyedén kezeled az emberi kapcsolatokat, amikbe én minduntan belefulladok. Szeretlek azzal a lemondó sóhajjal, amit akkor hallatok, mikor nem tudod hol is a DNS a sejten belül, mikor azt mondod:
„ – Ne magyarázd meg, hogy a kecske hozza a fecskét!”, vagy hogy:
„ – Mostmár menjé’ boré’!”

Szeretem, hogy felülemelkedtünk azon, hogy nyelvünk konstans a másik szájában időzzön, és így lehetőségünk nyílt valami mélyebb kialakítására. Valami olyanra, ami persze eleinte javarészt a testi vonzalomra épült, aztán szépen formáltuk át egymást. Az a két, végtelenül különböző jellem manapság már kiegészítő része a másiknak, olyasféle, ami egyik része nagy magányában koponyát tanulmányoz Debrecenben, másik fele meg pizza-estet szervez Ózdon, közben pedig egy telefonbeszélgetés alatt simán érzi mindkettő: tart ez az egész valamerre. Határozottan, és nagyon erősen.

Tudod, Bence… Lusta is vagyok, meg őszinte is. Látok nálad szebbet, de számomra jobbat sosem. Tegnap olyan férfival találkoztam másodjára, akiről kislány korom óta ábrándok kergetnek. Álomszép verseket ír, meglepően művelt olyan témákban, amikre nekem nincs időm a sok orvosiskodás mellett, merengősen vidám tekintettel néz a világba, meghív sörre, és még borostája is van.

Szóval beszélgettem ezzel a kortárs költővel, meglepően gördülékenyen, így, hogy második találkozásunk alkalmával szín józanul tehette, körülöttünk döngött a rossz zene, kezemben lötyögött a még rosszabb sör, és falatnyi ruhában rebegő lányok suhantak el mellettünk a táncparkettre. – Nekem persze senki nem szólt, hogy ki kéne öltözni, így farmerben, fekete ingben ácsorogtam a sok tapadós kisestélyi között. Egyszer csak feltűnt mellettünk Lizi egyik nagy barátnője, és kortárs költő alkalmi beszélgetőpartnerem meg is jegyezte, milyen szép a ruhája, meg maga a lány is.

No igen ám, de mire megjegyezte, addigra az én arcomon ezernyi érzelem átsuhanása hagyott groteszk grimaszban nyomot. A ruha-összeállítás, a flitteres felsőrész, a pörgős szoknyarész, amit átáztatott a ráöntött sör. A göndörítésből engedő barna fürtök, a tökéletes, hangsúlyos smink, és az alatta megbúvó bőrhibák. Ezen felül rögtön Lizi jutott az eszembe, és mellkas tájon öklömnyi méretű görcsbe húzódott mindenem.

  – Szóval féltékeny vagy?

Te tudtad volna, hogy ilyenről szó sincs. És…

Lehet az ember kortárs költő, lehet az, amiről titkon az én elszállt agyam valahol gondolkodik… De soha, senki nem lesz olyan, mint te.

Te, aki már a szemöldököm rángásából tudod, hogy jót vagy rosszat gondolok. Aki a mellkasom emelkedéséből sejted, jót, vagy rosszat érzek. Te, aki már annyiszor belegabalyodtál abba a derékig érő tengernyi kóc barna hajamba, és mindannyiszor megjegyezted, hogy utálod, aztán, mikor én említem a fiúsan rövid fazont, akkor nagy vehemenciával visszakozol.

Tudod… Tegnap rengetegen megdicsérték a hajamat, és csodálkozva morzsolgatták ujjaik között találomra felkapott egy-egy tincsem végét. De egyik ámélkodó:
 – Milyen hosszú és egészséges! – sem esett fele olyan jól sem, mint a te nagy mosolygások között reám zúdított:
 – Vágd már le a gecibe, mert belefulladok! – od. Azt hiszed nem látom, de igen, mindig elcsípem, ahogy ezek után rám nézel. Szeretsz.

És ezt ezer, szépfiútól bezsebelt ingyen sör sem tudja überelni.
Mert a sör az csak folyékony kenyér számomra.
Te meg én… Nutella. Mégpedig limitált szériás, olyan, amiből nem mindenki kaphat, és érzem: az, hogy én szereztem belőle, isteni szerencse. Ilyen isteni szerencsét pedig meg kell becsülni, és be kell osztani.

Talán, ha ügyesek leszünk, egy életig is eltarthat.

Isten éltessen, Bence!

 - Én nem így szeretném a karácsonyt.

Nagyon jól esett belebújni a puha fonálból kötött sálamba, és a kabátom prémjébe, miközben a nylonharisnyás lábamat nyalogatta az a plusz egy-két fok, amit valahogy sehogy sem tudtam december végi ünnepekhez kapcsolni.
Tudod Steph, nekem a karácsony fehér és hideg. Zöld és arany. Fenyőillatú, és sütőtök ízű. Egy takarosan feldíszített örökzöld, és egy roskadásig, mindenféle földi jóval megpakolt ünnepi asztal. Jéghideg ablak, ami egyetlen érintésre bepárásodik, és amit kívülről a lágyan, meleg sárgán fénylő égősor világít meg. Halk zene – talán hegedű, de mindenképpen kisharang, és emberi szólam. Süppedős kanapék, és meleg kézfogások. Olyan mosolyok, amik a szívedben keltenek érzetet. Érted, ugye?
Ha valaki, hát te biztosan.

Erre gondoltam, amíg Bence leparkolt, kiugrott az emelt utasterű kisteherautóból, majd hetyke léptekkel odasétált hozzám. Nagyot mosolygott rám. Úgy ahogy szokott, én is úgy reagáltam, mint mindig. Dobbant egy harangkondulásnyit a szívem.
Az járt az eszemben, hogy december 24.-e ellenére úgy hiányzik a karácsony, mint még soha máskor. Pedig sokszor járt felém a Jézuska, sőt még olyan ajándékokat is hozott nekem, amikre vágytam, de mégis… Azt hiszem, értelmet kezdenek nyerni bizonyos dolgok. Hogy a karácsony lényege nem az ajándék, és hogy egy kierőszakolt családi ebéd koránt sem ér annyit, mint a csendben aláhulló fehér hó.

Ma Apámékhoz voltam hivatalos a szokásos ünnepi ebédre. A legidősebb féltestvérem megszökött – nem túlzás, szó szerint a Balatonig meg sem állt, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy vadregényes kis otthonom az Északi középhegység erdei között húzódik… Apám pedig emiatt tajtékzott. Na nem ám úgy, mint egy hisztis királylány, csak éppen úgy, mint egy érzelmeit kimutatni képtelen, átlagos férfiember. Fájdalomtól, és tehetetlenségtől lángolt a tekintete.
Apám kedvenc ünnepe a karácsony. Mint férfi, nem tud érte sokat tenni, hogy tökéletes legyen – befaragja a karácsonyfát, köteg pénzt tesz az asztalra az ajándékok megvásárlásáért –, de mint lélekben soha fel nem nőtt gyermekember, úgy szomjazza az igazi ünnepi hangulatot, mint kevesen mások.
Steph, annyira látom Apámon, hogy mennyire hiányzik mellőle egy igazi Nő. Egy olyan igazi. Tudod, aki képes létrehozni az otthont. Aki életben tartja a családi tűzhely melegét. Aki nem csak gyermeket nevel, és férjet csitít, hanem aki… Otthonná tesz egy házat. A gyereket életre és kedvességre neveli, a férjet pedig gyöngédségre és érzelmekre bírja. Véleményem szerint, ez a tehetség minden kislányban benne gyökerezik, aztán később, a megfelelő férfival párosítva a tehetség, mint tulajdonság felerősödik, aztán már csak tündököl. Viszont a bökkenő: a megfelelő párosítás, a szerencse… Néha megdöbbentően sok kéne hozzá az élethez, nem? :)

Szóval a karácsonyi ebéd. Azt hiszem, a telefonomra sebtiben letöltött játék nélkül páran, kisebb túlzással elhaláloztunk volna.  Az ebédet addig nem kezdhettük meg, míg Keresztanyám nem érkezett meg, mivel ő főzte a levest. Ám Keresztanyám mindig is mániákus késő hírében állt, ezért tulajdonképpen egy órától fél háromig a desszerten és üres kenyéren tengődtünk, próbálva megtalálni a törékeny egyensúlyt a kiadós ebédhez kellőképpen üres gyomor és az éhhalál között – mert mondanom sem kell, karácsony előtt mindenki az ünnepi ételre koplal.
Végül csak megjelent a szeren Keresztanyám, éhségtől kopogó szemek kereszttüze fogadta, majd mind úgy borultunk a tányér fölé, ahogy az a nagy könyvben írva vagyon…
Aztán kirajzolódott a szétzilált apai ágam igazi természete. Ahogy a mákos guba utolsó falatja lecsúszott, és a gondosan csomagolt ajándékok öt perc leforgása alatt szétszórásra kerültek, az emberek menetrendszerűen soroltak az ajtóhoz, és egy órával a leves felszolgálása után már újfent otthon csücsülhettem, tettetve kiéhezettségemet a karácsony második ebédére.
Mert ugye az egy dolog, hogy Apáméknál ebéd, az kötelező. De a Mama kosztját szívvel-lélekkel kell fogyasztani, mert ugye azt meg muszáj…
Szóval javarészt evéssel telt a napom, majd mikor Bence kimentett,és elmentünk hozzájuk ajándékátadásra, nálunk harmadjára is végigehettem a magyar tradicionális ünnepi menüt, kezdve a halászlével, zárva a mákos gubával…

Jelenleg moccanni sem bírok, és attól eltekintve, hogy egész nap semmit sem csináltam, mégis rettentően fáradt vagyok.
Talán azért, mert tudom: tanulnom kéne… Harmincadikán vizsga.
A mellékes dolgoktól eltekintve, akadt azért tökéletes karácsonyi élményem: Bencével töltöttem a hétvégét, lenn Debrecenben, és holnap, ha egy picit kipihiztem magam, esküszöm mesélek róla neked :) És nem csak a csipetnyi tökéletes karácsony-élmény miatt, hanem azért is, mert Menyus hatalmas féltékenységi jelenetet alakított egész hétvégén….
De ezt most hagyjuk.
A lényeg:
Bár nagyon fáradt vagyok, de nagyon szeretlek, Steph.
És tudom, hogy el fog jönni az idő, amikor lesznek kiskölkeim, és valamennyinek te leszel a keresztanyja. Te, mint keresztanya, sosem fogsz késni az ünnepi levessel, a hó pedig minden egyes karácsonykor olyan lágyan fog szállingózni, mint ahogy az a kötelessége. A gyerekek szép, betlehemes dalokat fognak énekelni, és a jövőbeli mákos gubámnak meg párja nem lesz kerek e világon.

Kár, hogy ebbe a ritka igazságba sosem foglalták bele a régi öregek, hogy ilyen esetek fennállásán mégis mi a helyes magatartás.
Mert én nem tudok dőlőre jutni. És ez normális helyzetben zavarna, de most, hogy a fejem fele takonnyal súlyozott, ráadásul három napja nem ettem és nem aludtam rendesen, hogy ma, az utolsó kémia demóm előtt rosszul legyek, és aztán nem hogy a dolgozatra, még a kérdésekre se emlékezzek… Így, most sodródok. És olyan furcsán jól esik sodródni.
Nem azt mondom, ha eldőlnék oldalra, és huszonnégy órát egyhuzamban átszunyálnék az még jobban esne, de privilégiumot élvez a leveled. Hiszen bitang-pusztulatosan szégyellem én magam, hogy eddig nem írtam, de inkább átugrom a miérteket. Unalmasak, és tanulással terhesek.

Persze azért az én köreimben még az agytágítás sem telhet eseménymentesen. Isten látja lelkem, semmi másra nem vágytam volna, csak a sárga szövegkiemelővel felismerhetetlenül vonzóvá varázsolt kémia könyveim társaságára, de ez így nem lett volna elég izgalmas.  A hétvégén, azt hiszem valahol az aminosavak meg a nukleotidok között végre felgöngyölítésre került egy régóta csomósodó ügy, amire így visszagondolva, talán kuszálódhatott volna még tovább, mert rettenetesen fáj a szívem, hogy az egész megoldódott, és minden olyan egyszerűvé vált, mint egy lendületből lekevert pofon.

Menyus barátja. Azt hiszem, még nem láttad. János – a csapott vállú, kékmellényes harci-veréb. Amíg Apám egy kék munkásruhába zárt, jószág-illatú, görcsös érzelem, addig János ez: egy kékmellényes harci-veréb. Minden tekintetben megfelelt a Menyus által támasztott sztenderd férfiideállnak:

• Nagydumás és vicces
• Kalandos életű és valahol a ráncai között, a szeme csillogásában misztikusan vonzó
• Férfi létére kiválóan főz, és természetesen kőműves, mint a Nagyapám, az Apám, és persze mindenki aki valaha kapcsolatba lépett Menyussal.

Jól is kezdődhetett volna, de végül mégsem úgy indult minden, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Pár hetes előkészületek, telefonos egyeztetések előzték meg az első találkozást, amihez Menyus hatalmas reményeket fűzött – dózer helyett  fehér lovon érkező verébherceget, János pedig egy ötezer fontért megvett gyémántgyűrűt, amit gondosan a bőröndjébe is tett, de a reptéren elkeverték a csomagot. És az egy dolog, hogy a gurulós bőrönd elveszett, de benne a milliós gyűrű is, de még ennek tetejébe oda állított üres kézzel Menyus elé, semmi mással, csak a magyarázattal:
 – Lett, lett volna ajándék, csak hát a repülő…
Öreg hiba volt. Menyus falusi királylány. Ha a falusi királylányhoz – meg a paraszthoz is – vendégségbe mennek, első pillantás az érkező kedves vendég markában szorongatott ajándékra esik. Üdvözlet, barátságos, elismerő kézszorítás csak és kizárólag az ajándék – friss, kertből szedett gyümölcs, erdőből hozott tinóra, vagy éppen csak lepárlódott házi pálinka – átadása után következhet.

János, Menyussal való első találkozása pillanatában már több tíz éve külföldön élt, bár egyszer ő is egy magyar kis faluba született, de azt rögtön kihangsúlyozta: nem a szokások rabja. Akár így volt, akár nem, az üres kézében akkor sem lapult semmi, és bár élőben is éppolyan megnyerő volt, mint telefonon, a tövisnek a sebe ott maradt Menyus ajándékot, mint mérvadó gesztust rögzítő szívében.

Teltek a hetek, és rá kellett jönnünk: Jánost övezi a balszerencse. Legközelebbi hazaútján a taxija karambolozott, és másfél hétre kórházba került.  Rákövetkező alkalomkor a bankkártyáját, és vele együtt az egész pénztárcáját kavarta el a reptéren, és még sok minden egyéb finomság kerekedett úgy a harci-veréb körül, mint a forgószél, Menyus szívében a tüskehegynyi seb pedig egyre inkább elmélyült.

Találkák jöttek-mentek. A sebek pedig csípősen marnak, ha só éri őket. Jánosból pedig rendszerint  úgy pergett a só, mint a cukor. Az édes dolgok elkábítják a falusi királylányokat, de a seb sózását még egy edzett harcos is nehezen bírja. Menyus pedig nem egészen az a harcos típus – János viszont igen. Egy igazi harci-veréb.

Menyus sebe mélyült, a széle pedig nagyobbra szakadt – szarkasztikus, sokat sejtő megnyilvánulásai pedig igazi királynő képét festették. A harci-verebeknek meg nincs is más szebb e világon, mint egy igazi, eszes, falusi királylány. János úgy beleszeretett Menyusba, mint annak a rendje, Menyus pedig egyre szurklódóbban nézte-nézte-méregette a körülötte repdeső verebet.

Persze ehhez a másik oldalon hozzájárult Apám. Az a kék munkásruhába szorított joszág-illatú, görcsös érzelem, ami úgy tajtékzott, hogy azt bármelyik háborgó tenger megirigyelhette volna. Mindig is féltékeny, „enyém az, és senki másé” típusú ember hírében állt, és bár férfi voltából fakadóan félrelépett, egyet sosem lehetett neki felróni: Azt, hogy szerette Anyámat. Úgy igazán. Ahogy egy életben csak egyszer lehet, úgy, amit nem felejtesz el, akármilyen kurva csináltatja fel magát veled…

Amíg Menyus kapcsolata tüskés, zegzugos szárba szökkent a harci-verébbel, addig Apám oldaláról megszületett a legújabb féltestvérem, Anna. – Róla majd egy kevert érzésű sóhajtás kíséretében, egy új levélben…  –  Apám pedig frissen született gyermeke mellett a karját adta volna azért, hogy visszajöhessen. Borús hónapok voltak azok.
Menyusnak is, és nekem is.

Apám minden dühkitörése annyira jött váratlanul, mint amennyire mindkettőnket halálra rémisztett, és akkoriban még nem voltam olyan kapcsolatban Menyussal, hogy sziklaszilárdan kapaszkodhattunk volna egymásba.  Ő úgy látott engem, mint egy kizárólag magával törődő, önző tizenévest, aki ha a fejünk felé borult a vihar, csak egyetlen  egy fogódzkodót keresett: a barátját. Nem kellett mondania, tudtam: Gyűlölt érte. Én pedig őt láttam egy eltévedt csónakban egyensúlyozó, gőgös királylánynak, aki egyszer csak  a nyílt tengeren találta magát, és nem tudta, hogyan navigáljon két pengeéles zátony között úgy, hogy ne süllyedjen el. Szántam és lesajnáltam érte. Azt hiszem, ezen időszak pecsétje még sokáig látszódni fog rajtunk…

 Nem tudom mikor és miért ért véget ez az szakasza az életemnek, de még most is érzem a megkönnyebbülést, ahogy az emlékek végére értem. Talán a csónak másik oldalán én is a kezembe vettem az evezőt, aztán ketten együtt már jobban haladtunk… De azért kiült rajtunk a megfeszítés, János szívébe pedig végérvényesen beette magát a bizonytalanság és a kétkedés. Merthogy ott ez a férfi a múltból, aki a gyerek miatt levakarhatatlan, és csak úgy, hirtelen felindulásból elszakítja a telefonzsinórt, vagy lerúgja a redőnyt…

Tüske ért tüskét, és a vak is láthatta, hogy ebből jó nem sülhet ki.
De a szerelmes verebek kitartóak, az elsodródott csónakban evező királylányok pedig kétségbeesettek. Egy távolról érkező madárdal hangja pedig magában hordozza a szárazföld reményét. Talán ezért tartott ki János mellett Menyus.

A csónak hirtelen ért partot – szeptemberben egyetemre mentem, és a szüleim azóta úgy állnak mögöttem, mint talán legutoljára a születésem előtt. A legkisebb óhajomat is támogatják. holott igyekszem nem visszaélni a helyzettel….
A veréb-ének tényleg elvezette a királylányt a biztos talajra, aztán szembesülhettek egymással.  A veréb pici volt, incselkedő és csalfa, de mindenekelőtt jelentéktelen kis semmiségnek tűnt azokhoz a nagytestű madarakhoz képest, akik a szárazföldön várták a királylányt.

A kétségbeesés, a hanyagolás elkeseredett lépésekre sarkall. A harci-veréb vérfagyasztó bukórepülésbe kezdett, olyanba, amilyennel biztosan felhívhatta magára a királylány figyelmét, viszont az nem volt biztos, hogy időben felfelé is tudja majd ívelni zuhanását.

János hazudott Menyusnak az egészségi állapotáról. Tekintve, hogy Menyussal az elmúlt kilenc évet az infarktus utáni lábadozásban élő Papa gondozásával töltöttük, ez egy olyan pont volt, ami akármilyen elkalandozott királylány összes figyelmét egyetlen helyre tudta volna koncentrálni.
Viszont az agydaganat talán kicsit túl komoly betegség, a gyerek meg csak idegsebész szeretne lenni már egy pár éve, meg aztán ha műtenek, utána nem ülhetsz autóba, még akkor sem, ha olyan harciveréb vagy, mint amilyen a János.

Sok érv szólt ellene, de végül nyilvánvalóan kibújt a szög a zsákból, a királylányok pedig gyűlölik, ha a bolondját járatják velük.

A zuhanórepülés Menyus bizalmába került, a blöff miatt elfutott a királylány.
És én nagyon sajnálom a verebet, Stephanie.

Akkor is ha nem kéne. Akkor is, mikor a hétvégén Apám friss sülttel várt haza, és úgy fogyasztottuk el a vacsorát az asztalnál, mint régen… Réges régen…  Nem tudok úgy ránézni Apámra, hogy ne jusson eszembe egy szárnya szegett kisveréb, és egy bizonyos távolról felém szálló madárdal, ami még a legsötétebb felhőkön át is eltalált hozzánk.

Emlékszem a dalra. Jobbat ígért. Azt mondta: elmúlik.
De emlékszem a viharra is. Arra, hogy mennyire féltem, hogy azt gondoltam: sosem lesz vége.
És emlékszem a vihar előtti időkre is. Arra, hogy mennyire imádtam megtapogatni Apám hatalmas, kemény pocakját, elmerengve azon, vajon mikor fordul ki belőle a kisbaba. Arra, hogy Apám bajsza szőke, a haja pedig ugyanaz a kusza barna kóc,mint az enyém. Arra, hogy mikor az első lovát megvette az öröm, és a jószág szaga úgy beleitta magát a lényébe, hogy sose szakad már ki belőle. Emlékszem, és hallom is, mert ez is egy madárdal. Azt mondja: lehet még ugyanúgy.

Tényleg lehet?
Csónakban sodródok, Steph, és Bence ül előttem. Egyedül nem bírom az evezőket,és a sok madárdal miatt amúgy sem tudnám merre vegyem az irányt. Bence nem hajlandó evezni. Azt mondja:  lusta. Aztán előrehajol, megfogja a kezemet, és a szemembe néz. Nyugtatóan mered rám, nekem pedig a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől majd kiesik a szívem.
Érzem, hogy megfogja a kezem. Meleg az érintése az idegességtől fagyossá vált ujjaim körül.
 – Nyugodj meg. Elmúlik. – Imádom a mosolyát. Még akkor is, ha nem látom. – Amúgy meg, csak kérdezd meg magadtól: számít ez az egész? 
Egyértelmű a válasz:
 - Nem.

És tényleg.

De azért… Jól esne kicsit nyugodtabban szemlélni a távolban, a ragyogó napsütés felhőkszűrte fényében ringó szárazföldet….

Mind a ketten tudjuk, hogy Bence esetében nem megy ünnepszámba, ha valami szokatlan szókapcsolat, esetleg hasonlat szalad ki a száján. Emlékszel te is:

„ – Gyenge vagy, mint a bab!” vagy a:
„ – Ne magyarázd meg nekem, hogy a kecske hozza a fecskét!” – gyöngyszemeire.
Vagy, mikor idéztem neki… Azt hiszem az Ágnes asszonyból, hogy:
 – „Ágnes asszony a patakban fehér lepedőjét mossa. Fehér leplét, véres leplét a futó hab elkapdossa” – mert ismersz. Ezerszer járnak idézetek a fejemben, akadt egyszer egy olyan nap, mikor minden percen a János vitézt mormoltam, mindegy is… Bence csak nézett rám, kérdőn felvont szemöldökkel, hogy na, most ezt mire fel. Mármint az Ágnes asszonyt. Én mosolyogtam, és rákérdeztem:
 – Ugye tudod, hogy ezt ki írta?
 – Ja, az, aki a kakast…
 – Az az Anyám tyúkja… És Petőfi, nem Arany….
De szép párbeszéd is volt, milyen nagyot röhögtünk rajta! Sokáig nyögdécseltem be a leváratlanabb pillanatokban: kakas! Valahogy mindig mulattat, mikor Bence komolyat akar mondani, és nem jön össze neki. Ő maga jót derül a saját kis bolondériáin, és ez így is van rendjén. Nem várom el tőle, hogy úgy, és azok iránt a dolgok iránt érdeklődjön, mint én, és ezzel nincs is semmi gond. Általában…

A héten viszont.

Szóba került két lány, akiknek
 – Tudod, a csontkulcsukra van tetoválva, hogy „One and the same…” – mondta Bence a telefonba, én meg két falat makaróni között visszahümmögtem, hogy:
 – Igen, ez a dump bithches kategória, de Bence, kérlek mondd ezt még egyszer!
 – One and the same? – Óh, bárcsak, bárcsak a kiejtésébe köthettem volna bele, de nem. Tökéletesen beszélt angolul, mint mindig. Kicsit talán a kelleténél jobban méltatlankodva faggatóztam tovább:
 – Nem azt, hanem azt a csontot…
 – Csontkulcs?
 – Na, ez még egyszer meg ne halljam.
 – Miért ez nem így van? – meglepett hangjából tényleg rájöttem, hogy ez egyáltalán nem a nyelvbotlások közé sorolható, Bence tényleg azt hitte, hogy annak a neve csultkoncs….Csontkulcs. Istenem, Steph kimondani sem tudom úgy!
Nagyot nevettem, és finoman a tudtára adtam, hogy ne hülyéskedjen ilyenekkel, mondja ki szépen, aztán viszon’látás! Le is tettük a telefont, mert hazaért az anyukája, én nagy nyugodtan befalatoztam a makarónimat, már ültem volna le Harry Pottert nézni, mikor megint csörgött a mobilom, és Bence olyan hangon szólt bele, mint akinek halottja van.

 – Mi szakítani fogunk. – Na, erre mégis mit tehettem volna? Ismerem a fiú színészi képességeit, fogtam magam, és harsányan felnevettem.
 – Nem, komolyan beszélek.
 – Hát, ha komolyan beszélsz, akkor mondd meg miért, mert én semmi zavart nem érzek az erőben! – mondtam még mindig nevetéstől döcögő hangon.
 – Mert te okos vagy, én pedig a nyomodba se érek.
Steph… Úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy tál forró vízzel.
 – A csultkoncs miatt? – Dacos és egyben önmarcangoló hallgatást kaptam válaszul. Szinte láttam magam előtt, ahogy az érzések miatti erőlködésben összepréseli az ajkát. Nagyot sóhajtottam…
 – Bence. Szeretlek. Nem szoktuk elcsépelésig mondogatni, ezért remélem érzed, hogy komolyan gondolom….
 – De nem, mert majd jön egy fiú, aki okosabb, aki mondjuk orvosira jár, és rá fogsz jönni, hogy mennyivel kedvezőbb az neked, hogy nem kell elmagyaráznod neki nyilvánvaló dolgokat és… - És eldoblak? Be se fejezte. Azt hiszem lejárt az egyenlege, mikor máskor, pont a legjobbkor!

Mégis hogyan mondjam el neki, hogy felesleges ilyeneken gondolkodnia?
Hogy értessem meg vele, hogy szükségtelen olyanná válnia, mint amilyen én vagyok, ahhoz, hogy szeressem? Hogy mondhatnám el neki, hogy ha a mindenki által idealizált, és mellém képzelt férfivé válna már nem lennék belé szerelmes?
Steph, azt szeretném, ha tudná: Nem fantáziálok tökéletes, BMW-n elém suhanó szőke hercegről. Egyszerűen, ha azt hallom, Bence – ami egy igen gyakori név, és ezerszer kiáltják a hátam mögött – akkor elmosolyodok, mert rögtön az jut eszembe ahogyan nevet, és tudom, hogy ehhez a nevetéshez valami olyan is tartozik, ami az összes többi Bencéhez sohasem fog: az én saját boldogságom.
Meglehet, hogy nem ő lesz a férjem, lehet, hogy nem ő vele fogom leélni az életemet. De jelen pillanatban ő áll olyan közel hozzám, mint senki más, és ebbe a közelségbe egy olyan hülyén kicsúszott szó, mint a csontkulcs nem verhet éket. Sőt… Még egy olyan nagyobbacska otrombaság sem, mint az, hogy… Picit több minden lapul a memóriámban, mint neki.

Látom Bencét pontosan olyannak amilyen, és a szívembe zártam. Nem azért, mert különleges képességeket mutatott fel, hanem pontosan azért, amiért téged is, Steph. Ti ketten egyedülálló, más által betölthetetlen helyeket kaptatok a mércémben, és az oka, hogy soha senki nem töltheti majd be a szerepeteket az életemben az az, hogy elfogadtatok.
Ha nem is értetek mindig, nem kérdezitek, nem kéritek, hogy magyarázzam, hanem mosolyogva rábólintatok. És ez az, amit tudni kell becsülni, mert ritkaság, és érték.

Ez egy olyan dolog, amit nem kaphatnék meg egy orvosin lézengő, kiphotoshoppolt, tökéletes testű fiúkától. Vagy ha meg is kaphatnék, nem érdekelne. Azt hiszem ez a királyfi, az új és a régi kulcs esete.
Avagy a járt utat járatlanért el ne hagyj…

Nagyon sajnálom, de nem tudok frappáns lezárót rittyenteni most ide, Stephanie. Végül is, ez az egész már aktualitását vesztette – tegnap találkoztam Bencével, és minden úgy ment a maga során, mint ahogy annak kellett. Semmi zavar az erőben, minden rendben. Jót nevettünk, és pont.

Amúgy meg… Általános téli fáradtság vett rajtam erőt. Legszívesebben csak lefeküdnék, és aludnék. Valahogy le kéne küzdenem ezt a vágyamat valami karácsonyi vásárra menéssel, forraltborozással meg hóesésnek örüléssel, de tegnap elpizzáztuk a benzin árát, a forralt bort Bence a vezetés miatt nem ihatna, a hó meg csak nem akar esni. Pedig nagyon várom.