Tegnap egy nagyon érdekes cikket olvastam a Nők Lapjában, ami a gyermekek ellen elkövetett szexuális zaklatásról szólt. Ismersz Steph, tudod mennyire közel állnak a szívemhez a gyerekek, főleg mióta nyaranként egy gyermek angol-táborban vagyok hol kézműveskedni, hol angolul játszani, hol íjászkodni, mikor mit akarnak azok a kis mócsingok. Ilyen táborok alkalmával evidens, hogy a felügyelőknek is találnak olyan gyereket, aki kiváltképp a szívükhöz közel férkőzik. Nekem Levi – egy tavaly hét éves, göndör szőke hajú, eszméletlen kékszemű kis mini Casanova – vált a kedvencemmé. Talán azért, mert nagyban hasonlít ahhoz a kisfiúhoz, aki én voltam, mikor folyamatosan fülig érőre nyesték a hajamat.

Levi a városunk egyik legtehetősebb családjának egy szem, és elsőszülött fia – magától értetődő a kisdedkorától belé nevelt „ki vagyok, mi vagyok, mindenki a lábam elé!” modor, és ezt az érzékenyebb óvodás kölkök be is veszik, csak mikor Levi velem is ezzel próbálkozott, aztán szolidan az arcába nevettem, akkor nagyon fordult a kocka, és próbálta az egészet a durcáskodás oldaláról. Vágta a pofákat, toporzékolt, rám borította az ebédét, amire én a belenyomtam a fejét a főzelékbe. Egyik ilyen alkalom, és tisztálkodást után nagy harciasan odaállt mellém, hogy:

 – Én úgy utállak téged! – olyan édes volt, te, Steph! Egy víztől csöpögő szőke hajú, elkényeztetett porbafingó királyfi. Nagyon erőlködtem, hogy meg tudjam regulázni a nevetőizmaimat, és legkomolyabb hangommal válaszoltam.
– Az jó, mert én is téged.
Hatalmas, hitetlenkedő pislogást kaptam válaszul.
 – Komolyan?
 – Komolyan.
Levi még aznap elkapta két oldalról az arcomat, és olyan gyorsan szájon puszilt, hogy már csak akkor volt időm felnevetni, mikor közölte, hogy:
 – Te leszel a szerelmem!
Nagyot derülve igazítottam meg a haját.
 – Igen ám, de nekem már van szerelem!
 – Hazudsz!
 – Nem én. Közel két méter, egy nagy barnamedve, és nagyon szeretem.  –  Az a csalódottság, ami addig ült a tekintetében, amíg elkullogott nagy-nagy lelkiismeret furdalást ébresztett bennem. A kislányok sokáig sutyorogtak, sokan odajöttek hozzám,  hogy hogy csinált ilyet a Levi, más, harcisabb kislány, Levente óvodás csoporttársa, és nem mellesleg már elviekben Leventéné nagy dacosan követelte, hogy mégis hogy sérthettem meg ennyire az aktuális kiskirályfi érzelmeit. Azért akkora probléma nem lett a dologból, Levi már délutánra talált magának új szerelmet, másnap délutánra pedig egy másikat, a két választott lány pedig olyan harcot csapott le, hogy úgy kellett őket szétszedni.

A Nők Lapjás cikk olvasása közben sokszor eszembe jutott Levi, a kislányok, és erőlködtem párhuzamot fektetni az én kis kalandom, és a szemléltetett esetek között. Nagy kérdőjelek keletkeztek bennem.
Még mindig emlékszem a gyerekek illatára. Főleg Leviére, mert mindig a nyakamon csüngött, az ölembe akart ülni, és így a kis, szőke hajas buksija mindig az orromnak ütődött. Soha semmi késztetést nem éreztem, hogy helyén nem való érzelmekkel érintsem meg – egyiküket sem. Sőt, visszagondolva, a hideg ráz ki a puszta feltételezésre.

Imádom őket megölelni, mert tényleg, eszméletlen jó érzés, mikor az a kis test annyi szeretetet áraszt magából, ami olyan nagy és bolond fejjel, mint amilyen már az enyém kevésbé lehetséges. De ezt, a földöntúli örömöt, és könnyes jóérzést árasztó ölelést nem tudom, mi lehet az, ami felváltja egy többért, villanásnyi, ám kéjtől súlyozva érettebb érzelmek után tapogatózó érintésre.

Sok érdekes eset fért bele a két oldalas cikkbe. Anyuka, aki rajtakapta a kislányát, hogy egy ceruzát dugdos a babája lába közé, miközben azt suttogja:

" – Ez  ami titkunk, senkinek ne mondd el, én sem szeretek így senkit..” – Természetellenesen sem az óvónéni, sem a nagymama nem akar hinni Anyukának, így marad a hatóság…

Anyuka, aki pont rosszkor nyitott be a fürdőszobába férje, és közös kisfiuk fürdőzésére. Apukának természetesen megvan a töredelmes, kellemetlenségekkel tarkított, ám véleményem szerint félig-meddig értető magyarázata. A kisfiút születésétől fogva ő maga fürdette, aztán, mikor már elég nagyra nőtt a fiúcska, együtt fürödtek. Nő a gyerek, nő az érdeklődése is, kérdezte: mégis mi az a lábuk között? Apuka tisztességesen, korhoz illően magyarázott, bemutatta a tisztálkodási szokásokat, csak… A kisfiú meg akarta érinteni az apukáét is. Apuka hagyta, és szerintem itt követte el az első hibát.  Mert rajongásig szeretni a gyermeket helyénvaló, viszont meg kell tanítani neki azt is, amit szabad, és amit nem. Más lába közé nyúlkálni például nem igazán szép dolog, és ezt egy pici ejnyebejynével tűzdelve bármelyik kicsi felfoghatja. Apuka sosem érzett szexuális izgalmat, amíg a kicsi játszott vele, de természetesen ez épp elég érdekes szituáció volt Anyunak, hogy a rosszkori benyitás után rögtön válás legyen az incidensből.

Ott volt még a három lánytestvéres anyuka, aki újbóli házasságában szemet hunyt újdonsült kedvesének, hogy idősebb két lányát molesztálja. A lányok az osztályfőnökhöz fordulat, akik a gyermekjóléti szolgálathoz, majd komoly beszélgetésre hívták be a szülőket. A lányokat otthon nagyon elverték, pár hónapra szünet állt be a zaklatásban, de a férj természetesen nem tudott magával mit kezdeni, így az következő molesztálásnál a nagyobbik testvér a hatóságokhoz fordult – imádom az ilyen talpraesett lányokat, és szívből remélem, hogy megoldódott az ügyük.

Ezzel az esettel vezették be a cikk egy hosszabb szeletét, amikor is azt taglalták, hogy nagyon sok az olyan nő, itt Magyarországon, akik fejet hajtanak második férjük-uruk akarta előtt. Ezek az asszonyok,  – számomra elképzelhetetlen lelkiismerettel, és tűrőképességgel - úgy fekszenek le aludni, hogy tudják, a kemény férfitest egy pár óra múlva fel fog mellőlük emelkedni, és nem hozzá, hanem két szobával arrébb, a gyermekéhez fog érni.

Furcsa, és érzékborzoló ebbe belegondolni, Steph, homályos jövőképbe beleállítani a jelenem szereplőit. De tudom, hogyha az én szívem csücskének kitüntetett helyét bitoroló Bencém akár csak egy ujjal is illetlen módon érintené az én még meg sem született, de már rajongásig imádott ikreim egyikét, nem érdekelne hogy én vagyok ötven kiló, ő meg száz, én vagyok 160 centi, ő meg közel 190, fognám magam, és rábontanám a házat. Minimum. Úr Isten, nagyon dühös vagyok, a puszta gondolattól is.

Folytatólagosan olyan asszonyokról volt szó, akik férjük kérésére, kiskorú, még pubertás előtt álló gyermekükkel próbáltak közösülni, ezek után pedig végtelen-végtelen magyarázkodás, hogy az ilyen módon sérült gyerekek kihallgatása, és pszichológiai kezelése miként zajlik.

Tudod Steph, hogy nagyon el vagyok köteleződve az idegsebészet iránt, de ezeket a sorokat olvasgatna, nagyon megfontoltam a gyermekpszichiáter munkakörét is. Tudom, ég és föld a kettő, de az elmúlt napokban ábrándos tekintetű kisgyermekeket látok magam előtt, valahol mélyen, a pici lelkükben egy gennyedző sebbel. Ahhoz is művészet kell, hogy az fekélyt ki tudjuk metszeni, nem? Talán még érdekesebb is, mint egy gamma késes agytumor műtét…

Visszahangolódva a jövő zenéjéről napjainkra, Bencével is átrágtam az ügyet. Édes, azt hitte, hogy mindezen gyöngyszemek Amerikából származnak, és csak úgy átlibbentek az óceán felett, amolyan megrettentés céljából. Mikor mondtam neki, hogy mindez magyar gyártmány, és bár Ózd a késelések városa, talán a most is, vagy holnap, óvodában… Talán egy épp olyan visszahúzódó, duci kisfiút, aki ő volt, vagy egy olyan, fiúruhákban szaladgáló, beképzelt kis mócsing-hercegnőt, mint én meg fog találni valami ferde hajlamú.

Maga a ferde hajlam is érdekes, mivel nem ezzel születünk. Mert mondhat bárki bármit, én nem hiszem el, hogy egy kifejlődött, fiatal férfinek vagy nőnek egyszerre eszébe jut, hogy ő most akkor rááll az érintetlen, zsenge húsra. Szerintem ennek a kialakulása egy olyan,  gátak garmadájával tarkított zúgó, amin való elinduláshoz kell minimum egy hatalmas löket.  Hogy abból, a bizonyos szívet melengető ölelésből többet kívánjon az ember fia-lánya.

Érdekes, hogy a gyermek zaklatást elkövetők 90%-a a gyermek közvetlen közelében tartózkodik, leggyakrabban a család tagja. Inkább férfiak, mint nők.

Hatalmas kérdésem, hogy hogyan védhetem meg majdan az én két kis törpémet a támadásoktól? És az nem megoldás, hogy minden rokonomat lelki szkennelésnek vetem alá, és különböző pszichiátriai tesztek elvégzése után engedem csak a gyermekeim látókörébe őket.
Véleményem szerint első lépésként egy különösen erős bizalmi kapcsolatot kell kiépíteni a szülő és a gyerek között. Valami olyat, amire nem csak még él, de különösen élete korai szakaszában az egész súlyát ráfektetheti. Így, mikor a zaklatás áldozatává válik, le tudja küzdeni a szégyenérzetet, és szorongást, és merjen beszélni arról, ami vele történt.
A jelenség csavara, hogy azok, akik az zaklatást meglépik, először beférkőznek a gyermek bizalmi körébe. És milyen egy gyerek, ha nem tiszta, és bárkit magához fogad? Mikor már a kicsit bizalmába férkőznek, jönnek az érzelmi ráhatással:
„ – Ez a mi titkunk, ugye senkinek nem mondod el?” – és ezt a gyerekek szinte mindig megígérik. Szent fogadalmat tesznek, és tartják az esküt, mert az egy szép dolog, a kis lelkükben pedig ott marad egy rossz érzés, amit képtelenek feldolgozni: Megtartom a titkot, jó gyerek vagyok, akkor mégis miért érzem magam rosszul?
Jön a szorongás, az újbóli kényszeres bepisilés, a bezárkózás…

Belegondolva mindebbe, Steph, rémesen nehéz dolog szülőnek lenni. Míg egy egészséges gyermek jön a világra, már addig is számtalan, rengeteg véletlennek, és szerencsének kell együtt játszania, de mikor ott az az imádnivaló poronty, jön hozzá a megannyi veszély, amit az életerős, virgonc, később a kiviruló, serdülő, nőiessé és férfiassá éppen csak váló, zsenge gyermektest magában rejt.

Ott van példának okáért Bob – róla már tudsz. Egyébként hihetetlen szerencsésnek érzem magam. Hiszen az egész csak üzenetváltás szintjén történt meg, hang-és képanyag nélkül. Tulajdonképpen a szavaimmal is meg tudtam védeni magam, de mi van azokkal, akiknek nincs ilyen szerencséjük?

Például Tündi néni, Bence anyukája. Általános iskolában, hetedikes korában próbálta megerőszakolni az igazgatóhelyettes. Nem Tündi néni volt az első, és nem is az utolsó lány, akire szemet vetett az igazgatóhelyettes úr. Mindig a feltűnően magas, vékony testű lányok kellettek neki.
Tündi néni a tornasor elején állt, későn érő típus lévén se melle, se feneke, tipikus célpontjává vált a férfinak. Az órákról való kikéréssel kezdődött, apró érintésekkel, amiket még leráz magáról egy gyermek, arrébb ül egy paddal, de mindez egyre erőszakosabbá váltott. Tündi néni jelezte a szaktanárainak, de ők az állásukat, meg persze a fizetésüket előbbre valónak tartották, mint egy tizenkét éves lány lelki épségét. Tündi néni volt, hogy sírva, toporzékolva akart a teremben maradni, markolta az ajtófélfát, de hát, az igazgatóhelyettes úr hívatta, így tulajdonképpen kilökték a teremből. Mindegy volt, hogy dolgozatírás, hogy feleltetés, hogy éppen mi zajlott, Tündi néninek mennie kellett.

Aztán egyszer, mikor az igazgatóhelyettes a fotólaborban tényleges akcióba akart lépni, akkor Tündi néni nagyon hasznát vette a harciasságának. Fogta a diavetítőt, és addig ütött-vert vele mindent, amíg az egész fotólabor romokban nem hevert, és ki nem tudott szaladni az ajtón. Igazgatói intőt kapott, amiért szétverte a labort, az igazgatóhelyettes továbbszállt egy másik lányra, Tündi néninek pedig a nagymamáján kívül senki nem hitt, még a tulajdon anyja sem.
A vége a sztorinak az lett, hogy mikor az igazgatóhelyettes egy befolyásos család lányát vette célba, akkor még a városból is távoznia kellett. De ez már bőven akkor volt, mikor Tündi néni már dolgozott, és addig ijesztően sok lány fordult meg abban az általános iskolában.

A rendszer szerencsére mára változott. Kevés már manapság az olyan iskola, ahol ezt elnéznék, az illetékes nevelőt csendben eleresztik, vigyázva az iskola hírnevére…

Tudod, Steph, ahogy haladok előre az életemben, akármennyire is pozitív a beállítottságom, akarva-akaratlanul bepillantást nyerek az árnyékban húzódó emberi tulajdonságokra, amik bármikor tettlegességre sarkallhatnak akár még egy olyan beszari alaknak tetsző valakit is, mint Bob. Furcsa mód nem magamat féltem, hanem előre gondolok. Nagyon sokszor jár eszembe az a két gyerek, akit a magaménak fogok tudni, egyszer majd, és… Értük szorul a szívem.

Szeretnék jó anya lenni. Amolyan igazi. Valaki olyan, aki átadhatja a tudását, az emlékeit, a tapasztalatait… Akire számíthatnak a gyermekei, mindaddig, míg köztük van.