– És akkor ma mikor találkozunk?
 – Nem tudom. Palacsintát sütöttem, direkt kókuszolajban, mert a Mamának kinn van a húga.
 – A foga vagy a húga? – mindig is imádtam Bence félrehallásait.
 – Hát, na igen, ha így folytatja lassan több húga lesz, mint foga – főleg, ha frappánsan rájuk is tudok kontrázni. Az a kedvenc részem, mikor Menyus öblösen kuncog humorherold-i morzsáimon. Ilyenkor elhiszem, hogy jók a poénjaim.
Persze ez nemcsak időszakos vidámságnak számított aznap. Ha rokonok jönnek hozzánk az  mindig sok mosollyal jár. Ha keserédes is az a somoly, akkor is.

Mivel tudom, hogy családfát, főleg az én rőzsebokor-átláthatatlan… nos, bozótomat nem lehet elégszer magyarázni, még a legjobb barátnőnek sem, ezért következzék egy hatványra emelt lábjegyzet. Mama és négy lánytestvére az öt fennmaradt gyermek a dédi által megszült kilenc közül, és mint olyanok, hihetetlen élettörténetüket batyuként hordva a hátukon tengetik napjaikat, úgy hogy családi összejöveteleken mindig akad arra alkalom, hogy könyékig elmerüljenek az emlékezés vászonszatyrában. Hogy a gyerekkoruk közös mélabúja, a fiatalasszonykor minden lében kanál egymásra kacsintása, vagy a most virágkorukat élő gyerekek fölötti méltatlankodás? Ugyan mindegy, mindig akad számukra valami csámcsognivaló.

Akarva akaratlanul is megfigyeltem egyfajta bevett gondolatmenetrendet, mikor én is ezeknek a délutáni beszélgetéseknek a részévé válok. Révén közeledek a húszadik életévemhez, oldalamon több éves udvarlástól megtépázott szépfiúval, előttem az orvosi egyetem (már csak) négy és fél évével, valahogy mindegyik nagynéném felhatalmazottnak érzi magát arra, hogy jó tanácsokkal lásson el.  Mire a végére érnek, általában a fejem búbjáig befednek az életvezetési tippek a gyermekvállalásról, a tudatos, mindennapi feminizmusról, egy asszony alapvető állhatatosságáról, és a tökéletes fasírt hozzávalóiról egyaránt. Ráadásnak pedig meghallgathatom, a „már pedig az én lányom a te korodban így rontotta el” című siker sztorit. Mert tökéletes senki sem lehet, még az aranytojást tojó tyúkot megszerző Dóra sem.

Dóra gyönyörű. Negyven éves korára is ötven kiló alatt, olyan karakteres, szinte már maszkulin arcéllel, ami vonzza a tekintetet, karkán személyiség, frappáns szófordulatok, magához való ész, és angyali hang. De komolyan, mármint ez a hivatása, karvezető, olyan szinten, hogy az amúgy családbéli tapasztalatok alapján maguknak való osztrákok is tisztelettel fordulnak felé, így tíz év kinn élés után. Dóra mindennapjait egy olyan – immár négy éve – férj teszi tökéletessé, amiért minden anya ostorozza a lányát, hogy csak ilyenhez menj feleségül, és alább egy centivel se add. A férj egy… Hogy is mondjam. Ha Bencével elmegyek vásárolni, akkor ő leül szépen a sarokba bekészített nyugágyra, majd az első tíz percben még türelemmel, a hatodik tíz percben pedig éppen hogy csak ki nem robbanó gyilkolási vággyal pillant rám minden egyes próbafülkéből való kilibbenésem után, hogy:

 – Na? Mehetünk már?

A szóban forgó férj ezzel szemben a tízedik tíz perc után is még vagy öt karfát nyújt át a próbafülke függönyén, hogy na ez, majd ez lesz az tökéletes. Ráadásként pedig, minden ruhavillantó mini-divatbemutató után váltig őszinte, szerelemtől elhomályosult magasztaló két perc zsolozsma következik a feleség soha el nem hervadó szépségéről… (én már annak is örülnék, ha annyit kinyögne drága deli Bencém, hogy jó-e, avagy sem)  És a felhalmozott ruhatengert képes is maradéktalanul megvásárolni. Igen. Az utolsó darabig. És természetesen eme feláldozása nem csak textilneműkre, hanem ékszerekre és utazásokra is kiterjed.

Szóval a férj „A FÉRFI”-ként lett emlegetve hosszú-hosszú, unokatestvérnőket pukkasztó éveken át, míg nem aztán kikerülhetetlenné, és természetesen egyre sürgetőbb kérdéssé vált egy nő életének legmeghatározóbb fordulója: az első gyermek érkezése. A gólya pedig csak nem jött.

Talán először még enyhe elégtételnek is számított annyi visszafojtott irigységgel átbeszélt délután után ez a „végre valahára nem tökéletes” téma. Természetesen mindenki örült Dóra szerencséjének, mivel a nő gyermekkora köszönőviszonyban sem volt azzal, amire mások boldog mosollyal gondolnak vissza, de asszonyi irigységtől különb nem sok létezik ezen a világon, főleg ha hasonkorú rokonokról van szó.

Teltek-múltak az évek, és az először irigységet enyhítő téma átfordult egy olyan beszédkörré, amelyet mint bármely egészséges családban a segítő szándék ölelt körbe. Orvosok telefonszámainak tucatjai jártak kézről-kézre, és a létező összes helyre eljártak, minden rendben mind két féllel a gyermekkérdés viszont mégse került soha sínre.

Nagy magaslatok, és ugyanolyan nagy mélységek. Erről szól az élet, tökéletes férj ide vagy oda. Fél éve éreztünk egy nagyobb áttörést, amikor már nem remegő hanggal, hanem tárgyilagosan, mint ahogy ötös lottó telitalálatán viccelődsz a sarki közértben említette Dóra ezt az egész gyermekkérdést. Ha lesz lesz, de nem ezen múlik az élete, e nélkül is eljön a holnap.

Sejtettük mi azt, hogy e sziklaszilárd arccal elejtett mondat mögött több álmatlan éjszaka lapul, mint az elképzelhető egy kívülálló számára. Minden tiszteletem Dóráé volt azokban a napokban, amikor karácsonykor a családbéli legújabb kisbaba beharangozóját – vélhetőleg direkt – úgy időzítette a Dórával gyermekkorától rivalizáló unokahúga, hogy azzal mindenképp kiugrassza a nyulat a bokorból. Nos, a nyúl nem ugrott, sőt meg se rezzent. Menyussal néztünk is egymásra nagy lapos pislantásokkal, hogy na, az aztán igen.

Visszatérve viszont levelem elejére, Steph, a Mama fenn említett húgára, aki történetesen Dóra anyukája – nos nála viszont tűzijátéknyit ugrott a nyúl. A húslevesnél még csak pedzegette, de a mire a palacsintához értünk, addigra már kirobbant a téma, és én csak ültem ott, egyre és egyre jobban elképedve egy majdnem-nagymama reakcióján.

A Mama húga úgy kapaszkodott az asztal szélébe, úgy dülledtek meg keményre beszéd közben a szemei, mintha az a gyermek hozzá tartozna, mintha a lánya nem is saját magának, hanem neki kéne, hogy megszülje azt a gyereket.

Mélyen elgondolkodtatott. 

Már régóta szerettem volna úgy igazán kifejteni ezt a témát – mindig is úgy éreztem rengeteg, megformált gondolat bolyong bennem, aztán tegnap egy elég jól betalált videó utóhatásában tengődve csak nem akaródzott megnyitni a jegyzetfüzetet. Még megnézem a sorozatomat, még eszek egy picit; kerülgettem az én amúgy nagyon sokszor feldobott témámat, mint macska a forró kását.  Tétlenségemet azzal magyaráztam, hogy túl sok a szál, amin elindulhatnék: nemi erőszak, gyermekerőszak – ja, hogy az már egyszer volt is! – családon belüli erőszak…

Teljes véletlenségből tévedtem el végül egy fórumra, ahol szembesülnöm kellett a ténnyel: nem, egyáltalán nem a bőség zavara parancsolt megálljt az írói kedvemnek. Rá kellett jönnöm, hogy az én korrektnek képzelt véleményem közel sem olyan kikezdhetetlen és jól felépített, mint én azt annak hittem. Két linket említenék (1) (2). A megdöbbenéstől kerekre meredt szemekkel csúsztam lejjebb és lejjebb, görgetve az anonim beküldők leveleit, és bár már jócskán elmúlt a második forgalmi vizsgám miatt megkövetelt korai lefekvés ideje, azon kaptam magam, hogy végül még az ágyamba, a kis telefonomon is csak még egy, csak még egy bejegyzést olvastam végig.

A beküldők mindennapi emberek – habár akár már egy fél órás böngészés után is rögeszmésen kapna az olvasó, valami bizakodó mosollyal a gondolat után, miszerint biztos csak valami fiatal, elborult tinédzser éli ki a feltűnési viszketegségét. Pedig nem. Csupán a főoldalra több tíz oldalnyi levél beillesztve: semmi cicoma, fehér alapon fekete betűkkel szedett bejegyzések, kilométer hosszúságúra nyúló, kést szívbe mártó történetek, amelyek sorai nemhogy fogynának, még a végén ott a hiperhivatkozás: „tovább kattintva a cikk folytatódik.” Ráadásnak pedig a néha százas számot elérő kommentek, amelyek javarészt megszólalni nem merő sorstársak.

Mindezek felett remegett másfél óráig a tekintetem, majd elalvás előtt, a saját szagomat felvett párnámba fúrva az arcomat kezdett megütni a tudat: nem, ez nem mese. Ezek a lányok, ezek a javarészt már nagykorú, de szép számmal még tőlem is fiatalabb lányok itt élnek, magyarok, mint arról reszelős, gyakorlatlan írásmóddal szedett, tényleg terápiás célzatú leveleik is árulkodnak. Magyarok, dialektusból berögzült szavakból ítélve nem a legvadabbnak ítélt városunk, Budapest árnyékából, hanem ugyanabból az idilli vidéki környezetből való fiatalok, mint én magam is. Persze fővárosi vallomások is akadnak, de ott általában egy eldurvult buli végkimenetele lett az erőszak, és a vallomását író lány még maga is bocsánatot kért a fórum használóitól, hogy ilyen pitiáner történettel kell fellazítania a hírfolyamot. Mert tényleg, jobban belemélyedve az oldalba, a kis faluk közül kiszivárgó, éveken át tartó családi terror részletes leírása mellett bolhaméretűvé zsugorodik a rakparton megerőszakolt lány egy éjszakányi gyötrelme Akarva-akaratlanul bukik ki a jó szándékú emberből az első kérdés: miért pont ők?

Göngyölve a fonalat pedig a következő felvetés: mennyien lehetnek még? Mert bár ezek az oldalak adnak egy lehetőséget az anonim közlésre, és így a lélek egyfajta kitárulkozására, a leveleket olvasva üt be igazán: mennyien lehetnek még gyermekek, akik most élik át az éppen olvasott megrázkódtatásokat, csak még egészen kicsit, így eszükbe sem jut nyilatkozni? Mert egy bizonyos perspektívából nézve szinte minden sztori ugyanazt a vezérfonalat kacskaringózta körbe.

Adott ugye az erőszak célpontja, az elszenvedő alany, az anonim levélíró, akik legtöbbször azzal kezdenek, hogy az agresszor deviáns viselkedését provokáló előéletét fejtegetik – ezzel pedig, bizonyos mértékig felmentik azt bűneik alól. Visszaköszön az alkoholistává lett anyuka tragikus, szegény, megnyomorított gyermekkora, esetleg a nevelőintézetes évek: a lényeg, hogy szinte minden vallomásban találtam, ha nem is teljesen kifejtett, de egy nyúlfarknyi indokot biztosan, hogy valójában miért nem olyan rossz ember az erőszaktevő. Ez nyilván a levélíró kezdeti zavara, a saját elméje ellenállása. A kezdetektől, tündérmesékből fakadó „jó-attitűd” védelme – leginkább a szenvedő fél önmagáé. Készül a gennyes seb kitisztítására, hát mi az első gondolat: nem is olyan csúnya az, lehetne még azt hagyni… Mert egy biztos: iszonyatosan fáj és csíp a tisztítási procedúra. Na igen, de a rothadás bűze egy idő után tűrhetetlen, meg aztán, egy ilyen oldalon sebet tisztogatók tucatja szorítja össze a fogát, még egy levél formájában hozzákezd a seb begyógyításához. Így már talán elég a lendület, de azért a kezdetekben csak finoman: anyu, apu, bár félig agyonvert vagy megerőszakolt, valahol mégse okolható az egész  mindenségért.

Ezek a sorok elképesztőek: bár times new romannal szedett fekete betűk, de szinte látom a billentyűzet felett remegő kezek bizonytalanságát. Zagyvák a mondatok, egymásba folynak vagy éppen követhetetlen sorrendűek. Szinte a fülében hallja az olvasó a szerző idegességét.

Túljutva ezeken a bekezdéseken következik az első igazán közös pont: az alkohol. Szeretném ezt hatalmas betűkkel szedni, mivel emélyedésem során úgy találtam, nem az anyuka gyötrelmes múltja, tiniterhessége, vagy az apa ferde hajlama az igazi probléma: ezek hajlamok, provokáló tényezők, de az igazi iniciátor: az alkohol.

Hosszabb gyermekkori erőszak elszenvedői életének mérföldkője, ami vagy az anyuval kezdődik, vagy pedig a később belépő nevelőszülővel köszön be az életbe egy jó olcsó kannás bor képében, de egy biztos: ez az egy csomó, ahová minden szálat befutni láttam, ez volt az a kritikus magasság, ahonnan már csak lefelé vezetett az út.

A részegség delíriumában felerősödtek az elszenvedő gyermeket körülvevő, egyébként normál esetben elfojtott indulatok. Miért szültelek meg tizenhat évesen, csak kolonc vagy!  - és innentől kezdve a szidalmak végeláthatatlan sora. Vagy éppen egy véletlen fürdőszobai találkozás során mostohaapuból kitör az eleddig talán csak dédelgetett, élveteg vágy.

Még a pofonok hirtelenek, megdöbbentőek és gyorsak, addig a szexuális zaklatás lassú, módszeres, lépésről-lépésre. A két bántalmazás pedig a fenyegetésben ér véget: megöllek, ha elmondod.

Kisgyermeknek persze a Kaszás a legnagyobb félelme, még akkor is ha az éjszaka közepén a mostohaapja átszalad egy gyors ürítésre, közben pedig, pusztán, hogy a gyerek nyugton maradjon, torkánál fogva szegezi az ágynak… Nem egyszer éreztem a saját nyakam körül a vasmarkot olvasás során. Elképedtem, logikus kérdéseket tettem fel, láttam a magam szemszögéből mit tennék. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek a gyerekek, akiknek a lába alól kihúzták a realitás és a logika talaját, pár évvel az első osztály megkezdése előtt képtelenek voltak úgy cselekedni, ahogy én azt a nagy ló egyetemista fejemmel élből meglépném.

Ritkaszemű hágcsó a reményfonál, ami sok-sok gyötrelmes bekezdés után ereszkedett alá, és mire ez megtörtént, addigra én a hajamat téptem, mivel eddigre a főhős már vagy felsőoktatási korba lépve elköltözött a szüleitől, vagy egy tétova kapcsolatba menekült szeretetéhségében. Vagyis a menekülés útja jóval később nyílt meg, mint én azt reméltem, és amit én kierőszakoltam volna: 17-20 év körül. Könyörgöm, addig a tanköteles gyermeket körülvevő tanárok mégis hova tették a szemüket?!

A levélírók természetesen tanáraikat is felmentik vétkeik alól, azzal védve őket, hogy az évek során megéltek befelé forduló, csendes tanulókká változtatta őket, aki ha kérdezték sem válaszolt őszintén… Kérdésként pedig felmerül: mit lehet tenni?

Azt hiszem, bár soványka az okosság, ami lecsurgott nekem, megfelelő nézőpontot választva messzemenően tökéletes életű leányzónak. A válasz: figyelni. Összetartani. Bulihelyen, szomszédságban, mindenhol. Olvasva a leveleket, egyetlen ekkora kaliberű bántalmazás sem járhatott komolyabb hangzavar nélkül, a bántalmazottak pedig egyrészt korukból fakadóan nem tudtak semmit sem tenni,  másrészt – és azt hiszem ez a döntő hányad – azért maradtak végig csendben, mert az agresszor türannisza beléjük sulykolta: egyedül vannak, mint az a bizonyos legkisebb ujj.

Bár magam is érzem, vajmi kevesek ide azok a mindennapi szavak: figyelmesség és kedvesség, mégis úgy érzem, ezek könnyebben és egyszerűbben kivitelezhetőek, mint az alkoholtilalom. Hiszem azt, hogy megfelelő odafigyeléssel tehetek valamicskét a környezetemért. Hiszem, hogy a most bennem kötözködő lelkiismereti hang csitul, ha ezentúl nagyobb türelemmel és körültekintéssel leszek, vigyen bárhová az utam.

Kortalan szűziességet, tisztaságot, érthetetlen örömmel tartott fogadalmat és szívmélyre vetett szomorúságot idéz az apácák fityulája, a ráterített fekete posztó pedig nehéz méltósággal omlik alá, még egybeolvadni nem látszik a papfekete reverendával.

Maria Laura nővér fotóját nézegetve – munkába temetkezett, jól elkapott művi pillanat – nem látok különbet a bennem megrögzült apácaképnél. Áhítatos komolyság, amely úgy szeli az arcot, mint a fedetlen bőrbe beleülő ráncok. Tekintetemmel keze mozdulatát követem a tenyeremben tartott kimerevített pillanatban. Szinte felvisít a menyasszonyi ruha selyemfehérje és a zárdaviselet feketéje által alkotott kontraszt. Elementális a vonzalom a végtelen két szélén álló szín között – és még annál is nagyobb a szakadék, ami a két nő között feszül. Egy képpel arrébb már más, olyannyira, mintha egy teljesen másik nővel találkoznék. Ábrándos mosolya olyan boldogságos, akár egy oltár előtt álló lányé, amolyan mozdulat, ami kisimítja az idő mélyítette barázdákat és lendületes pofont csap az átlagos földi halandó orcájára. Elgondolkodik az ember lánya: mit keres efféle tündéri mosollyal megáldott társa egy apácazárdában?

Maria Laura történetének utána olvasva sem állt össze a képlet. Huszonnyolc felé járt, a menyegzője időpontját is kitűzte már, a családi szabó vállalkozás hírnevét öregbítette  nyilvánvaló tehetségével, mikor is nővére gyermeket szült, és az újszülött arcában Isten képmását vélte felfedezni, a jelenéssel pedig gyökeres fordulatot vett az élete. Elképzelni az ekkora drasztikus lépést kiváltó jelenetet? Lehetetlen.

Minden esetre Maria Laura mostani napjait egy Szent Ritának ajánlott kolostorban tölti, Toszkána vadregényes vidékén – ezen a helyen pedig kereszteződött a fiatal nő tehetsége és valláshoz fűződő elkötelezettsége, valami olyan hihetetlen módon, amely történet varázsa melegséggel tölti el az embert. Szent Rita a bajba jutott lányok védőszentje, a házasság oltalmazója. Fiatal menyecskék, menyasszonyok imádkoznak hozzá, hogy oltalmazza házasságukat, avagy alakulóban lévő eljegyzésüket. A különleges fordulatot egy segítséget kapott ara hozta, aki hálája jeléül menyasszonyi ruhát ajándékozott a kolostornak, ahol később meghallgatott imáit elrebegte. Talán mások az ajándéknak tulajdonították a lány valóra vált álmait, ám a mai napra neves divatházak speciális mennyasszonyi ruhái tarkítják a rendház egy kijelölt helyiségeit. Ide zarándokolnak el a nincstelen arák, akik máskülönbem nem tudnák maguknak megengedni a tökéletes ruhát a nagy napra. Itt lép a képbe Maria Laura.

Tehetsége és jó szándéka egy magasztos célban ötvöződik – elvére annál szebb pillanat kevesebb létezik egy életben, mikor a nő felpróbálja a neki szánt Ruhát, majd félreismerhetetlenül csillan fel a szeme: Ez az! Hátha még mindez jótékonyság is, az csak emeli a fényét a cselekedetnek.

A hír igazi olasz vidék módjára terjedt szájról szájra, és bár divat vegyült a vándorlások eredeti célja mellé, Maria Laura a kezdeti lelkes segítőkészséggel és hozzáértéssel állja a sarat. Az esküvő jellemzése, a menyasszonnyal átbeszélt pár perc alatt dönt, több ruhát választ, igazít, dekorál, mér és megdöbbentően fifikás módon tálalja a kiválasztott ruhákat. Először egyet, hogy megjöjjön az ara kedve a próbálgatáshoz, majd egy elbizonytalanítót, végül a tökéleteset. Elmondások szerint ördöngős tehetséggel nyúl a megfelelő ruhákhoz.

Talán az egésznek amerikai „Mondj igent a ruhára”/”Say yes to the dress” hangulata is lehetne, de ezek az olaszok ugyebár mindent a maguk szájízükre képesek hangolni. Bár a menyasszonyok a fenn említett műsorhoz hasonlóan, barátnőstől, anyukástól, sógornőstől és anyósostól érkeznek a kolostorba, az egész közegnek, talán az apácai rendruhák intőn delejéző feketéje miatt adatott meg az a különleges érzés, ami nem hagyja bóvli kategóriába csúszni a nemes cselekedet ezen kifinomult formáját.

A próbaszoba a húszas évek műtermeire emlékeztet. A szoba szélén egy romantikus hangulatú hintaágy az arát kísérő asszonynépnek, a fémvázára fakultvörös műrózsák csomózva. Békés-bézsben ring az egész szoba, enyhet adó hűs menedék ez a perzselő nagyvilági gondok elől. Oltalmazó tekintetű szentképek a falon – tulajdonképpen dédnagymama kiskonyhájában sem hatott természetesebbnek a fiát karon tartó Szűz Mária. Jelenségnyi fénnyel suhannak a jövendőbeli menyasszonyok a derengésben csillogónak tetsző selyemben. Mindehhez az apáca feketéje, ahogy a fátylat a féltő gonddal a hajukra próbálja… Dobogtatón döbbentő.

Szeretném megkérdezni Maria Laurát: „nem bánja-e?” ahogy magam előtt látom a fedetlen, vékonyka váll íve felett igazgató feketével jó erősen meghúzott kontúrját, de azt hiszem, inkább elidőzöm. Merengek a gondolatos gondoskodás során elmélyült ráncok játékán, az igazgató ujjak fürge munkáján. A hajolásban előrelógó rózsafüzér szigorúan font csomóin, amik visszatükröződnek a magas fényű, egyszeri ünneplőruha  vásznáról.
Valami szívbe markoló, gonosz hang azt mondja bennem: biztos magát gondozza. A saját ruháját igazítja más testén, az egyre csak sokasodó arákban látja lánykorát, a közeledő őszben a soha be nem köszöntő elmúlást, amiben a maga esküvőjét hagyta hátra.
Boldogságot képzelek belé. Olyan hálás boldogságot, ami a szívemet tépi, és amit sosem fogok tudni igazán megérteni.

a képek a The New York Times tulajdonában állnak

...és így indokolatlanul sok időt emészt fel egy új dizján rendbetétele.... Még most sincs kész. Viszont ezt mindenképp szeretném megosztani veled, Steph. Kicsit elcsépelt, de jól esett.

A hagyományos módon, nagyobb méretért katt a képre. Holnap mindenképp begépelem, és hozzáfűzöm a kifejtett kommentárt.

- mai elkészült két honlapkritika:

Nyilván se neked, se nekem nem okozna gondot új fiút találni, Steph, ha a nagy magányunk úgy hozná. Fiatalság, feszes, napbarnított bőr, relatíve kevés gond - avagy mégis milyen színre fessem a körmöm, mint  a hétvégét beárnyékoló legnagyobb kérdés - ínycsiklandón tomboló hormonok, egyszóval szinte miénk az élet. Más dolgunk sincs, csak előrántani a szekrényből a nyilvánvalóan hódításra szánt ruhákat, aztán már csak ki kell sétálni a házból. Áh, máris dagad a keblünk a büszkeségtől, a sok kocsányon lógó mindjárt-férfi szem puszta gondolatától is.

Mindezen ábrándokba picikét belebabrálva, haladjunk jó harminc-negyven évvel előre! A fentebb lefestett fiatal testünk egyik ominózus pontját helyettesítse a szoptatás során elkerülhetetlenül megereszkedett  két mell, míg egykor feszes, short hordása miatt napbarnított lábunk helyére hosszas állómunkától visszeressé vált vádlit és recegőssé hízott combot képzeljünk. Mindjárt más a legényző fekvése! Főleg, mert még a különleges alkalmakra félretett ruha is csak két nap böjtölés után feszül a megfelelő helyen - akkor is inkább fantáziára támaszkodva mutatva azt, ami ahhoz ma már elkerülhetetlen, hogy akár egy férfi is megbámuljon minket.

Szóval pofonegyszerű a képlet: anyánk korában facéran! Hogy miért lépett le életünk férfija? A jó ég tudja csak. Tekintve a világ lineáris függvényt követő romlását, fantáziánkat lehet a legmesszebb ereszteni, a lényeg a lényegben: sajnos túl sok mindenkinek lehet ismerős az adott szituáció. Anyu egyedül, karján a már kamasz gyerekkel, mert ugye fáradhatunk bele akármennyire is egy kapcsolatba, azért a kis nyolc évest csak extrém esetekben viseltetjük meg a válási hercehurcával, merthát a gyermek mindenek felett.

A válás… Gyermeki oldala Meg Cabot könyveket tarkítja, most nem is erre az oldalára szeretnék fókuszálni, hanem egy kis délutáni eszmefuttatás során, szeretnék Anyáink szemszögéből vetni egy-két pillantást a témára. Szóval Apu – az a hájfejű pacni onnan a kanapéról, tudod, aki mindig csak fingott, nőzött, ivott, parancsolgatott, sört ivott.. (a sor végeláthatatlan) – kilépett az kertkapun, és láss csodát, még azt is ugyanúgy nyitva hagyta, mint a wc-ülőkét. Ez a pillanat, bár általában már jó előre sejthető a nagy vihar előtti emelkedett légnyomás súlyából – viták, tányércsörgés – , mégis az adott szituációban nem éppen a remélt megkönnyebbülés olvasható le az Anyafigura arcáról, hanem rosszabb esetben egy-két elmorzsolhatatlan könnycsepp.

Napokon belül kezdődik az igazi lelki dráma: a fiú, akit bemutattam a szüleimnek, akivel annyi szép nyarat töltöttem, a fiú, aki Aputól elkérte a kezem, a gyermekem Apja, A férfi! És akkor még tovább tódul az amúgy is kilométer hosszú szidalmazási lista, merthogy egy ilyen személy, aki szép is, rossz is, leginkább keserédes, de mindenek előtt ELHAGYOTT, az aztán még Isten színe előtt sem állhat meg.
Nyilvánvaló első lépésnek nevezett zuhanás a kétségbeesés – megint csak egy hihetetlen érzékletes magyar szó. – Elképzelhetetlen indulatok dúlhatnak fotelbe kucorodott Édesanyánk, az ajtófélfa takarásából nézve maroknyinak tűnő leánytestében. Nyilván düh, ez alapdarabja a kollekciónak, gyilkolási vágy, mint kiegészítő, egyengető árnyalat, mint önértékelési kérdések figyel be, és ilyen érzelmi krízishelyzetben nagyon megmutatkozik egy nő igazán szeszélyes, valós énje.

Menyus önbecsülésébe húsz körömmel kapaszkodva állította fel magában az előre lendítő mantrát, és még a gondolatát is elutasította annak, hogy a válásban, még nagyon mélyen, a kezdet kezdetén,  - ami kb. 8 éves korom körül kering, ha hihetünk a városi pletykának – , akár egy általa nem teljesített kérés, egy rosszul, férfiassági tudatba szúrt félmondat is lehetet a későbbi lavina iniciációja. Mindezen csodálatraméltóan megacélozott öntudat hátra hagyott egy sokszor pökhendi, de rakétahárító fallal körbevett lelkű királynőt.
A fodrászom – bár a témában forgó hímje kriminális eset, jelenleg most épp a fodrászommal közös gyermeküktől 5 évvel idősebb lánnyal fetreng az ágyban – Menyusnál sokkal rázósabb érzelmi hullámvasútra került, tekintve a férjével töltött se vele-se nélküle huzavonát. Kisírt szemek, romló teljesítmény, kifésült haj, majd milliókba kerülő tengerparti nyaralás, innen megint a föld alá pár méterrel, hogy a tulajdon édesanyjánál lelt menedékre. Nagyon sok idő, és még több megalázás kellett ahhoz, hogy hajszobrászom két térdre álljon, és ne mint egy ingatag nővér, de mint egy anyaoroszlán karolja fel a történetet, és alakítsa ki magában azt az önbecsülést, amit Menyusnak, hozzá mérve, relatíve gyorsan sikerült összekaparnia.

Szóval könnyűnek tűnik a recept: egy marék önbizalom!
Na igen, de még ha nem lenne elég az az inkompetens hím, következő lépésben ott a szembesülés saját testünkkel, ami már bizony nem a valaha birtokolt vadító párducnyurga hús, mint húszas éveinkben. Szóval önbizalom mi?

Társkereső oldalak, konditermek, fárasztóan nevetségesen elsült randik – ezeken át vezet az út, és az egész végtelenbe veszik, ha nem tűz ki maga elé a nő egy célt.
Tisztázni önmagadban mire is van szükségem, oldalamon a karrieremmel és egy-két gyerekkel, mert lehet egy új férfi, aki megülné a napjainkat nem lenne megint szerencsés.

Adott estben valószínű pszichológus segítségét kérném. - mindenképp, még ha kevés beszélhetés erejére is. Napokat töltenék kimért magányban, a gyermekemmel foglalkozva, mindenképp intenzívebb sportolásba és egészséges életmódba kezdenék. Nyilván az érzelmi hullám vonulása után felfedezném a férj nélküli felszabadult időmet, amit tudatosan kitöltve tervezném jövőm céljait.

Mindez viszont csak  akkor tartom elképzelhetőnek, ha már elgyászoltam a véget ért kapcsolatomat. Nem tudom, Steph, mostanában sokszor eszembe jut, mit csinálnék negyven év körül, hirtelen csapás okán megözvegyülve, avagy szerencsétlenebb esetben, elválva.

Meggondolnám én azt az új férfit! Jól meggondolnám!