Kedves Bencém!

Amióta komolyabb érzelmekkel viseltetek feléd, azóta tervezem neked ezt a fajta ajándékot – egy levelet a születésnapod alkalmából. Belefogtam a tizenhatosnál, a tizenhetesnél, tavaly nem, mert éppen matekból érettségiztem, szóval valahogy sosem jött össze. Mindig hatalmas, fellengzős gondolatok jártak a fejemben, amiket úgy akartam papírra vetni, hogy az utókor minimum aranyból öntse ki szerelmi áhítattól csöpögő szavaimat, aztán persze nem találtam magamban a kellő tehetséget mindehhez, így születésnapi leveled tolódott.

Mostanáig.

Egész nap tanultam, és képzeld már csak azért is, hogy kifejezzem születésed napja iránti tiszteltemet, nem, nem fogom elmondani mennyire keresztbe áll a szemem, és remeg az idegrendszerem attól a mennyiségtől, amit a fejembe töltöttem, hanem nyomok egy skip gombot, és előretekerek az érdekes részhez, még mielőtt bealudnál a sorok pásztázása közepette. - mivel tudom mennyire nem szeretsz olvasni.

Bár már múlt héten odaadtam az előzetes ajándékodat, a születésnapi számodhoz passzoló mennyiségű rántott húst, amit feltornyoztam tortának, azért most engedd meg, hogy adjak még valami máshogyan táplálót is.

Bence. Már megint egy annyira nagy, és mély érzésű dolgot szeretnék olyan hirtelen elmondani, hogy azt nem is lehet akárhogyan, csak a már elcsépelt, ronggyá használt mondattal. Tudom, nem mondjuk sokszor, de kérlek, most nézd el nekem ezt a szentimentalitást – elvégre nem minden nap lesz tizenkilenc éves az ember lányának első lovagja.

Szeretlek.

És nem csak azzal mély, melengető, pocaktájon kellemes, rózsaszín-felhős érzelemmel, hanem azzal a mosolygós jókedvvel, amit hatalmas x-box csatáink közben elkap, azzal a mélabús ábrázattal, ameddig az ajándék rántott húsodat paníroztam, azzal a merengő bárgyúsággal, amíg nézem, milyen könnyedén kezeled az emberi kapcsolatokat, amikbe én minduntan belefulladok. Szeretlek azzal a lemondó sóhajjal, amit akkor hallatok, mikor nem tudod hol is a DNS a sejten belül, mikor azt mondod:
„ – Ne magyarázd meg, hogy a kecske hozza a fecskét!”, vagy hogy:
„ – Mostmár menjé’ boré’!”

Szeretem, hogy felülemelkedtünk azon, hogy nyelvünk konstans a másik szájában időzzön, és így lehetőségünk nyílt valami mélyebb kialakítására. Valami olyanra, ami persze eleinte javarészt a testi vonzalomra épült, aztán szépen formáltuk át egymást. Az a két, végtelenül különböző jellem manapság már kiegészítő része a másiknak, olyasféle, ami egyik része nagy magányában koponyát tanulmányoz Debrecenben, másik fele meg pizza-estet szervez Ózdon, közben pedig egy telefonbeszélgetés alatt simán érzi mindkettő: tart ez az egész valamerre. Határozottan, és nagyon erősen.

Tudod, Bence… Lusta is vagyok, meg őszinte is. Látok nálad szebbet, de számomra jobbat sosem. Tegnap olyan férfival találkoztam másodjára, akiről kislány korom óta ábrándok kergetnek. Álomszép verseket ír, meglepően művelt olyan témákban, amikre nekem nincs időm a sok orvosiskodás mellett, merengősen vidám tekintettel néz a világba, meghív sörre, és még borostája is van.

Szóval beszélgettem ezzel a kortárs költővel, meglepően gördülékenyen, így, hogy második találkozásunk alkalmával szín józanul tehette, körülöttünk döngött a rossz zene, kezemben lötyögött a még rosszabb sör, és falatnyi ruhában rebegő lányok suhantak el mellettünk a táncparkettre. – Nekem persze senki nem szólt, hogy ki kéne öltözni, így farmerben, fekete ingben ácsorogtam a sok tapadós kisestélyi között. Egyszer csak feltűnt mellettünk Lizi egyik nagy barátnője, és kortárs költő alkalmi beszélgetőpartnerem meg is jegyezte, milyen szép a ruhája, meg maga a lány is.

No igen ám, de mire megjegyezte, addigra az én arcomon ezernyi érzelem átsuhanása hagyott groteszk grimaszban nyomot. A ruha-összeállítás, a flitteres felsőrész, a pörgős szoknyarész, amit átáztatott a ráöntött sör. A göndörítésből engedő barna fürtök, a tökéletes, hangsúlyos smink, és az alatta megbúvó bőrhibák. Ezen felül rögtön Lizi jutott az eszembe, és mellkas tájon öklömnyi méretű görcsbe húzódott mindenem.

  – Szóval féltékeny vagy?

Te tudtad volna, hogy ilyenről szó sincs. És…

Lehet az ember kortárs költő, lehet az, amiről titkon az én elszállt agyam valahol gondolkodik… De soha, senki nem lesz olyan, mint te.

Te, aki már a szemöldököm rángásából tudod, hogy jót vagy rosszat gondolok. Aki a mellkasom emelkedéséből sejted, jót, vagy rosszat érzek. Te, aki már annyiszor belegabalyodtál abba a derékig érő tengernyi kóc barna hajamba, és mindannyiszor megjegyezted, hogy utálod, aztán, mikor én említem a fiúsan rövid fazont, akkor nagy vehemenciával visszakozol.

Tudod… Tegnap rengetegen megdicsérték a hajamat, és csodálkozva morzsolgatták ujjaik között találomra felkapott egy-egy tincsem végét. De egyik ámélkodó:
 – Milyen hosszú és egészséges! – sem esett fele olyan jól sem, mint a te nagy mosolygások között reám zúdított:
 – Vágd már le a gecibe, mert belefulladok! – od. Azt hiszed nem látom, de igen, mindig elcsípem, ahogy ezek után rám nézel. Szeretsz.

És ezt ezer, szépfiútól bezsebelt ingyen sör sem tudja überelni.
Mert a sör az csak folyékony kenyér számomra.
Te meg én… Nutella. Mégpedig limitált szériás, olyan, amiből nem mindenki kaphat, és érzem: az, hogy én szereztem belőle, isteni szerencse. Ilyen isteni szerencsét pedig meg kell becsülni, és be kell osztani.

Talán, ha ügyesek leszünk, egy életig is eltarthat.

Isten éltessen, Bence!