Próbáltam ma reggel elmozdítani a radiátortól a franciaágyat, csak éppen annyira, hogy a bézs fedőtakarót be tudjam tuszkolni a résen, de akárhogyan erőlködtem, nem mozdult meg a kezem alatt az ágy. És akkor eszembe jutott, hogy Bence fél kézzel szokta kimozdítani a sarokból… Mindezt persze úgy, hogy én meg az ágyon fetrengek.

Óhatatlanul eszembe jutott, hogy vajon mekkora erőfeszítésébe tellene eltörnie engem, és arra a következtetésre kellett jutnom, nem kellene neki hozzá túl sok nekifeszülés, hogy a markába fogott nyakamat szétroppantsa. Vagy hogy úgy nekivágjon a falnak, hogy nyekkenjek belé. Mostanában úgyis fél kézzel szokott felkapni.

Amennyire örülök, Steph, hogy Bence végre minden különösebb erőfeszítés nélkül úgy tud hordozni, mint egy hercegnőt, vagy hogy bármeddig csimpaszkodhatok a hátába, úgy, hogy a bokám ívével a csípőlapátján támaszkodom,  a kezemmel pedig a vállát markolom, azért valamikor megrohannak ezen gondolatok visszái is. Mert mi lenne ha?

Még mielőtt felfújnád magad, és egy levegővételre leszaladnád a Pest-Ózd távot, ne, nyugi, semmi gond nincs, nem emelt rám kezet, szó sincs ilyenről, csak mint az lenni szokott, rám jött az agyfasz, és elgondolkodtam. A magam törékenységéről, az ő erejéről, meg az egész helyzetről, és persze arról, hogy miért nem bánt, mikor megteheti – és más miért bántja a gyengébbet, mihelyst lehetősége nyílik rá?

Bence és az én esetemben elég nyilvánvaló a válasz. Szeret, és itt normál esetben meg is áll a dolog – az ő részéről, néz rám az ő fiús-fiatal rajongással, de én, meg az aberrált gondolataim? Nekem persze szépen szembe jutott, hogy a sok ölelés között egyszer csak meg is ölhetne, és ha neki ezt hozná az úri kedve, én semmit, az égvilágon semmit nem tehetnék ez ellene. Azt hiszem, a nyakamon pihentette a kezét, ujja hegyével a tarkómat, tenyere szélével a kulcscsontomat érintve, és amíg ő nagyon elmerült valami újkeletű fizikás élményének a magyarázásában, addig nekem átsuhant a fejemen: csupán egy szorítás, és végem lenne.

Nyeltem is egy hatalmasat, nézett is rám furcsállón, mert ismer, és tudja, hogy csak úgy, a nyelőcsövem edzésére nem kezdek hatalmas nyeldeklésbe, aztán kérdezte is, hogy
 – Már megint hol jársz?
 – Te nem gondoltál még arra, hogy milyen könnyen megölhetnél?
Sunyin elmosolyodott, és átfogta a nyakamat. Ahogy picit rászorított a nagyujja begye könnyedén befedte a mutatóujja körmét, én meg „sucked on my breath hard, and held his thoughs in my mind for a minute.
 – And now what? – glimpsed, while he still looked amazed with that curious-beasty smile of his.
 – I could kill you without a fuss.
I knew it. I knew it should make sense, more than I could perceive, and somehow, I just continued looking straight to the nowhere next to his eyes, as he curled his fingers into a slightly firmer hold, just making the extension of the tendons on the inside feelable on the outide, then loosened the grip on my neck slowly. My heart never skipped. It  was keeping to its nearly-calm pace, as always. As nothing had happened….
És még mielőtt jobban belefolynék az angolkodásba… Talán tényleg meg kellene ijesztenie, hogy meg tudna ölni?

Igen, tudom, ezek a „dialy guule”-féle gondolatok, amik sehonnan sehová  vezetnek, de addig pörgettem őket magamban, hogy mostmár szeretnék valahová jutni velük.

Azt hiszem, a magja az egésznek a bizalom. Mert ugye nem mindenkinek engednénk meg, hogy csak úgy megszorongassa a nyakunkat? Amíg Bence szórakozott azzal, hogy milyen egyszerűen megfojthatna, addig bennem semmi félelmet nem keltett. Ahogy néztem el a szeme mellett, a fal egy homályos foltjára összpontosítva, nem éreztem semmi különöset. Persze a nyomás alatt megfeszültek az inak a nyakamban, ez nehézkessé tette a légzésemet, de ez mind elmosódott, az egyetlen dolog, ami egy pillanatra a fókuszomba került, és ezért fájón élessé vált, az az a derengős-borongós csillanás volt, ami Bence szemében fogant meg, a kíváncsi-sátáni mosolya felett. Az az élveteg kis csillogás, ami akkor gyúlt meg az üvegszerű szemek mélyén, amikor eljátszott a halálosztó gondolatával.

Nyílván minden ember szomjúhozza a dominanciát. Tudni, és sziklaszilárdan érezni, hogy valaki a hatalmad alatt áll – legyen az a hatalom érzelmi alapon, vagy fizikai erőfölényen alapozva -, mámorító, és részegítő. A vele együtt kiváltott elégedettséggel. Bizonyára ez az, ami elragad egyeseket, és elsodor egy olyan leejtő felé, ahol már nem parancsol megálljt a kedves küszködőn beszívott lélegzete sem.

Egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy Bence ne engedne el – és a kezemet a tűzbe tenném, mert tudom, hogy neki sem jutott eszébe még egy másodpercnél tovább fognia. Kipróbálnia magát, rendben van, egy férfinak tisztában kell lennie az erejével – és tudnia kell, hogy ezzel a gyengébbek ellen fordulnia mélyen megvetendő, és alapjában véve gerinctelen.

Eléggé off-limit gondolatok, de én nagyon is el tudom képzelni, hogy számtalan erőszakos végkifejletű kapcsolat gyökerezhet így. Egy egyszerű erőfitogtatáson, megjátszott szituáción, ami a kezdetben akár még valami vadul izgatónak is kiveheti magát. A férfiak imádnak vadállat bőrébe bújni, és ugyan melyik nő nem szeretné néha felvenni a bajba jutott hősnő szerepét? Ezzel nincs is gond, kinek mi a ingere, de nem egyszer olvastam már olyan válóperben végződött kapcsolat női monológját, ahol az egykori feleség szentül állította, hogy férje későbbi erőszakos magaviseletét, egy ilyen, kezdetben tisztán szerepnek indult jelenet indította el.

Borzongató belegondolni, hogy mi indítja el a lavinát. Hogy mikor lesz kizárólag szórakoztatásra szánt, hálószobai jelenetekből, agresszív, mindennapi cselekedet. Mi okozza a határok elmosódását, és miért nem hallja a végén meg: állj!

Egyszer folytattunk egy ilyen beszélgetést a gimis irodalomtanárommal, miszerint alapvetően kódolt-e az emberben az agresszió, vagy csupán a sokat emlegetett körülmények, és a neveltetés teszi-e azzá az embert, ami.
Erre ő egy nagyon édes, és valahol mégis mélyenszántó példát hozott a nagyobbik lánya fiatal, de tényleg három-négy éves koráról, amikor is a kicsi kedvenc időtöltését az jelentette, hogy a bejárati bogyókból fűzött ajtófüggönyt nyúzta, addig amíg az, annak rendje és módja szerint le nem szakadt. Akkor, édesanya, nem édesanya, majdnem meglendült az én tündérkirálynő tanárom keze is, de mondta hogy nem is csak maga miatt állt a lendületben, hanem azért is, mert a kislánya nem a várt, felsíró reakcióval felelt, hanem olyan állatisan esett neki a leszakadt függönynek, és egy pillantásával az anyjának is, hogy megdöbbent tanárnőm csak nevetve kapkodta a levegőt.

Azóta szentül állítja, hogy ez a ’tabula rasa’ igazából nem is létezik, az emberben alapvetően kódolt egy bizonyos agresszió, ami még egy kislányban is kifejeződésre juthat…

Véleményem szerint, belső döntések sorozata az egész. Egy embernek magában, belül kell eldöntenie, hogy mihez kezd mindazzal, amivel rendelkezik. Legyen az kedvesség, fizikai erő, tudás, pénz, szépség. Az élet választások sorozata, és nem csak konkrétan akkor, mikor nagyobb döntéshelyzet előtt állunk, hanem olyan egyszerű pillanatokban is, mikor kinyúlunk a másik felé.

Én döntöm el, Steph, hogy most felállok, és lekeverek-e egy pofont Bencének. Mert már ötödjére hallgatja ugyanazt a Michael Jackson számot… Avagy odamegyek, és finoman lecsókolom róla a fülest…

De lehet, hogy inkább szerzek valami ételt. Az esne a legjobban. Elvégre, három hét óta először vagyok itthon, és ezennel az instant tészta és melegszendvicsek korszakának hivatalosan is vége!