Egy lány életében akad egy pár első látásra szerelem. Óh, de még mennyi.

Harangkondulásnyit dobbant a szívem, mikor először fekete-arany párosítást vettem magamra. Kilenc éves lehettem, és annak rendje-módja szerint fejjel belemásztam anya ruhatárába. Kikerestem Menyus legszebb, földig érő, egyszerű, bársonyosan éjfekete estélyiét, és amíg a faltól-falig tükörben próbáltam a magam csenevész gyermektestére igazgatni az asszonyi idomokra illő ruhát, untig éreztem, valami hiányzik. Véletlen lett volna, hogy Menyus éppen fürdött, és az éjjeli szekrényre kitett aranyláncára esett a tekintetem?
Amint a nyakamba akasztottam a csecsebecsét, úgy éreztem, ettől tökéletesebb összeállítás sosem lesz rajtam. Sőt, váltig állítom, tökéletesebb szettet azóta se viseltem.

Menyusnak egyik kedvence a No5-ös. Számtalanszor fújtam a hajamra, a fülem mögé, és mindannyiszor megbántam, alig vártam, hogy kimoshassam magamból azt az önzőn erőszakos, fűszeres illatot. Amikor viszont megjelent a Mademoiselle, és én próbaként a pólómra fújtam belőle a drogériában… Azt kívántam, bár sose kéne mosásba adnom a felsőmet.

Szóval az első látásra szerelmek. Ruhák, ékszerek, de a cipők, és főleg a táskák. Na igen a táskák, az az igazi szenvedély. Minden egyes táskám első látásra dobbanás, de főleg a tökéletes piros táskám, amit a legfelső polcon tartok, mielőtt felveszem, biztonságira reszelem a körmömet, hogy még véletlenül se karcoljam meg, és a mai napig keresem a párját, a tökéletes piros cipőt.

Azon kívül, hogy még tervbe vettem jó néhány efféle, egyáltalán nem pénztárcakímélő első szerelmet a cél eléréséig, azért az odáig vezető úton maradt más is, nem csak a világi javak.

Szeretnék határozottabb lenni. Már most is elég karakán leányzó hírében állok, de az egyetem miatti kiélezett lelkiállapotok miatt egyre többször kerülök olyan helyzetekbe, amikre magamban jó előre megtervezem a stratégiát, kigondolom, hogy majd akkor így meg úgy megmondom a magamét, aztán állok szemben a tajtékzó évfolyamtársammal, aztán láss csodát: nemhogy kikelnék magamból, rögtön a csendesebb vizekre való evezés lehetőségét keresem, és szerencsére meg is találom. Nem mondom, hogy a végén nem esik jól a rezignált gyilkolási vággyal megtűzdelt, remegő békesség, de… Miért nem tudom magamat tartani az eredeti elképzeléseimhez, Steph? Olyan nagyon jó lenne egyszer megmondani a magamét, de sose jutok odáig, hogy face to face az a stoneharter legyek, akinek én nagyon el tudom gondolni magam – ugye guule doktornő, meg miegymás.

Erről az oldalról viszont nincsenek kétségeim. Ha a tanulmányi előre menetelemről, és nem emberi kapcsolatokról állt a bál, akkor mindig is addig fújtam a magamét, amíg el nem értem a célomat. Gondolom, ez nem fog változni akkor sem, ha tanulmányok helyett karrier lesz a téma.

Szeretnék embereken segíteni, és ennek érdekében meggyőzőbbé szeretnék válni. Valaki olyanná, aki amúgy tudom, hogy csak elcsépelt leányregényekben létezik, szóval valaki olyanná, aki mikor elmosolyodik, akkor nem csak a szája, de a szeme is nevet, és ezzel együtt valami olyan mély magabiztosság árad belőle, hogy arra ember (főleg fia) képtelen nemet mondani. Ugye Serena van der Woodsen, de még nem is Blake Livelyként, hanem valami még tökéletesebbként, amit szerintem én már ott elrontottam, hogy mélybarna a hajam, meg különben is, egy egyszerűbb bóktól képes vagyok zavarba jönni.

Egyre jobban érlelődik bennem a gondolat – minden ésszerű meggyőződésem ellenére - , hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Igazából ez valami mélyről jövő késztetés. Amint elgondolom magam, hogy megmosolyogtathatom azokat a kis tökfejeket, és a nagy reménytelenségükben adhatok nekik egy kis… valami pici kis jót, akkor lenn pocaktájon érzek egy olyan kellemes meleget, amit csak nagyon ritkán tudhatok a magaménak.

Szeretnék két gyereket, egy fiút és egy lányt, lehetőség szerint ikrekként. (Karácsonyi kívánságlista a Jézuskának) A lánynak Lona lenne a neve, vagyis hát Ilona, hogy folytatódhasson a negyedik generáció óta tartó Ilona nevezések sora. A fiúra még nevek terén nem gondoltam, viszont úgy amblokk. Már most szeretem mindkettejüket.

Szeretném, ha megtalálnám a harmóniát valahol a munka és a család között. Mert ahogy most állok, jövőbeli életem 90%-át a kórházban tölteném, ezt pedig nem igazán így képzeltem el ábrándos kislány koromban.

Szeretném megtanulni könnyen és effektíven megoldani a problémáimat, és kifejleszteni még egy hetedik képességet arra, hogy a lehető legfinomabban csitíthassam a jövendőbelimet. Mert a férfiak hisztis primadonnák. Én meg egy... Kiégés peremén egyensúlyozó, egyik kezeében boldogságot és harmóniát, másik kezében gondokat és bordús gondolatokat szorongató doki leszek.

Nagyon szeretnék jó anya és gondoskodó feleség lenni. Valaki, aki egy órával hamarabb kel az egész családnál, friss, meleg reggelit, és gondosan csomagolt (finom… nekem sose volt finom) uzsonnát készít. Szeretnék a fehér köpeny alatt fekete ruhákat, és arany kiegészítőket hordani azok helyett a finoman fogalmazva is furcsa scrubs (majdnem mint a műtős cucc, csak a folyosón szaladgálnak benne) helyett, és szeretném magam után gyorsan felszívódó kondenzcsíkként húzni a parfümöm illatát.

Szeretnék szerelmes maradni a férjembe, hogy még idős koromban is úgy tudjam megfogni a kezét, hogy abban az érintésben érzelem is maradjon. Szeretném, ha még fiatal korunkban feltennénk egy számot, és csak úgy táncolnánk rá… Mint Bencével.

Szeretnék megtanulni sütni, és szeretnék megtanulni varrni. Szeretném, ha időm maradna írni,és arra, hogy minden nap kialudjam magamat.

Szeretnék azzá válni, akit elképzeltem, és akitől úgy gondolom, már csak pár év, az államvizsga, a nevem elől két betű, és még tömérdek tapasztalat választ el.

Úgy gondolom, sikerülhet.