Hagyjuk most az egyetemet. Olyan szinten csömöröm lett tőle, hogy talán a szentül megfogadott anat-ismétlést is hagyom, egészen augusztusig. Addig is.

Steph, ez az írótábor.
Én… Olyan tökéletesen-rosszul éreztem magam, hogy azt nem igazán lehet elmagyarázni. Olyan emberekkel voltam, akiket már korábbról ismertem, és olyanokkal, akiket csak akkor láttam először. Egyikőjük bitangpusztulatosan minősíthetetlen (10/3-as) pálinkát hozott magával, ami nem fogyott el a tábor végére sem.  Ha ittak, amúgy is borra hajlottak, én meg az után az ominózus gólyatábor után, hogy csicsentett-józanon kihánytam a fogamat,(azóta is a család top hányós sztorija. Talán egyszer részletesebben is szót ejtek róla) Szóval azóta tartózkodok minden szőlőlé-félétől.

Azt hiszem, érezhető, hogy még mennyire az egész hatása alatt állok az elmúlt pár napnak. Akadtak írószemináriumok, majd délután előadások, egészen kora-késő estig, utána pedig… Hát utána pedig régen éreztem magam így jól. Mert persze feledhetetlen egy-egy sátorozás, de ugyan az erdő közepére tűzött tisztáson mikor kerülök olyan feszítőn-ótvar-csodálatos érzelmi állapotba, hogy olyat tegyek mint, még soha? Verseket kezdtem írni, Steph, és.. Na várj, mutatok majd a levél végén.

A csodálatos, tényleg csontvelőig borzongatóan tehetséges előadók mellett azért előfordult olyan is, mint Viola Szandra, a testírónő (visszafelé néztem magam a tükörben/ nem én fekszek az ágyon/ az ágy fekszik rajtam, vagy valami efféle elmés valami, ami egész estés ok a kába mosolyokra). Vagy Popcorn Jon, vagy… az az intellektuális leszopás, amit egy talpig ciklámenbe öltözött, borzos feketehajú, pajzán-róka mosolyú, és ernyedt dekoltázsú nő tartott, valami költőnek. (shade: Hutter Angéla. Ő volt az... majndem) Nyilvánvalóan csurgásig gerjedtek a másikra, mert az író mennél jobban alázta, a nő annál jobban nyalta… Valahogy zsigerből megéreztem, hogy ez nem az én délutáni programom lesz, de azok előadőteremből kisomfordáló, szenvedésig égett arcok.. Háh!

Egyéb iránt az éhség eddig soha nem tapasztalt szintjeit éltem meg. Szörnyű ez a menzakoszt. Egyedül az utolsó ebéd sikerült jól, valószínű a „ne váljuk el haraggal” örök mondás jegyében, de én már csak tüntetésből sem ettem belőle sokat.

Ha össze kéne foglalnom az elmúlt pár napot, azt mondanám:
Soha nem éreztem még magamat ennyire rosszul és jól egyszerre, ilyen huzamosabb időn keresztül.
És mindezek miatt rettentő fáradt vagyok.

Igazából mély elhatározásokra jutottam.

Művésznyaram lesz! Annyit fogok írni, amennyi csak belefér, nem igazán leveleket, de… Na. Tetszik érteni. Mutatok egy pár dolgot: 

És last of all: novellaíró szemináriumi házi feladatként be kellett fejeznünk egy Déry Tibor novellát. Akinek van indíttatása, és kedve, olvassa el – zseniális a maga nemében. Egy 56’ után bebörtönzött férfi, B. szabadulását taglalja, amíg a főhős a börtön ajtajától saját lakásáig, majd saját feleségégig ér, kinek karján a börtönbe zárása előtt megfogant, és az elmúlt hét évben cseperedett fiúcskáját pillantja meg. Anyu ügyesen elküldi a kölköt egy jó csokor orgonáért, hogy valami fantasztikusan odabaszó „ül, akár egy balhorog” féle befejezésbe borzonghasson bele az olvasó. Mi nekünk, feladatunkként a kisfiú, és az apa találkozása lett megadva.

Lő guule-megoldás:
 

 - Orgonáért szalajtottad el?
 - El. Orgonáért. Az üres telekre a szomszédba - és az asszony azt már csak egyre révedőbben tette hozzá: - az apjának...?

A végén már ennyit sem mondott, inkább csak nézett a cselédszoba ajtófélfájának szegletébe, és így, húzva-vonva csúsztak ki belőle a folyvást kopó szavak.

B,-nek rá kellett jönnie, akarva akaratlanul orgonákat lát. A négy apró szirmot a fal tétován szétfutó repedésében, a metszéspontra szállott méhecskével a közepén. 

Visszabámult a férfira a soha nem gondoltan mély-nehéz lila a felesége fakult ruháiban, a nő tekintetére boruló tompa homályból. De még a szomszéd asszony is úgy tűnt: olyan színben sopánkodik, mint a május elsejei ballagásra szakajtott orgona.

Tavaszonként, annak utolsó hónapja köszöntével mérhetetlen szeretetet érzett B. Valami sejtelmesen csillanó szakadéknyi borzongást, ami akkor szorította leginkább gúzsba a szívét, mikor a kertben bolyongva lesett át szomszédba. A szomszédba, ahol már más család  élt, de még mindig átlógott a fürtös orgona;

Sosem gondolt már ugyanarra, csak arra a csokorra, amit nem kapott meg...