Talán szeptember elején még kedve is szottyan az embernek ehhez az egész iskolásdihoz az intézményhez vezető úton. Hiszen még javában süt a nap, igaz már nem az augusztus derekán tapasztalt tikkasztó hévvel, de e helyett kárpótlóak az utazás során és az iskolában látott ismerős arcok.

Annak idején én naponta három órát buszoztam, másfelet az iskoláig és másfelet haza, ennek fényében pedig egy idő után ténylegesen elkezdtem várni azokat a hajnali járatokat. Mert látni mindenkinek az álmos fejét, meghallgatni a fáradtságtól kába hangon a nyári történeteket: felbecsülhetetlen.

Na igen ám de a derengő szeptemberi reggel hipp-hopp deres, fagyasztó novemberi vaksötét hajnallá fordul, plusz még ugye óraátállítás is, ami aztán a pislákoló életkedv utolsó szikráját is kioltja az emberből. Ilyenkor uralkodik el mindenkin a rezignált mélabú, bár még a József Attila versek az év végén következnek csak. Felmerül a világot mozgató kérdés: „Miért?” és e mögé a szó mögé befér egy diák össze gyötrelme.

Én világ életemben a kémiát szidtam, vagyis pontosabban fogalmazva a kémia tanárt. Viszont, csömörből vödörbe szituáció, a kötelező biológia mellett vagy kémia vagy fizika a jussa az orvosira vágyóknak, aztán úgy éreztem, jobb nekem az a vegyszerillatú labor, mint a maratoni fizika-feladat megoldás. Igen, körülbelül október-novemberig gondoltam így, aztán már legszívesebben felhörpintettem volna a metanolt – kis mennyiségben vakságot, nagy mennyiségben halált okoz.

Kedvenc kémiamágusunk rendelkezett egy-két megrögzött szokással: akadtak az osztályunkban  olyan, valóban zseni gyerekek, hogy OKTV első tíz helyezettje között mind a két évben ott virított a nevük, nem csak kémiából, de fizikából és matekból is, és persze ezekre a kölkökre külön oda kell figyelni, merthát értük kapja az iskola a hírnevét. Igen ám, de e mellett a két igen különleges egyed mellett helyet fogaltunk másik húszan, és bár sosem nyertünk országos versenyt, azért mostanra már mind túléltük az orvosi, vegyész-mérnöki avagy gyógyszerészeti kar első évét, szóval na… Nem kémiától irtózó és szentségelő humánosokként ültünk konkrétan elszeparálva a versenyzőktől, hanem olyan tanulókként, akik igazán próbálták felvenni a lépést a versenypéldák ütemével céljaik érdekében, de…   Na. Van aki gimi elsőtől oldja ezeket a fantasztikus feladatokat, annak ugye már csettintésre megy az, ami nehezére esik annak, aki harmadikos korban kezdődő  fakultáció első óráján találkozik egy fél oldal hosszú szövegű példával, aztán nagy zavarában gáztörvényt ír fel a folyadékra… Azt is tíz perces szenvedés után, mikor már a soron következő harmadik számításnál jár a két kitüntetett.

Természetesen reklamálnunk egy merő lehetetlenség volt, mivel a kémia tanárnőnk az iskola igazgatójának feleségeként elfoglalta a First Lady-nek járó szent és sérthetetlen helyet, meg aztán a szaktudásába belekötni tényleg nem lehetett. Szóval tényleg, tényleg kellett találnom magamnak valami motivációt, hogy ne idegbe borult tekintettel másszak be a kémialaborba.

Vetettem egy pillantást vegyszernarancs színű füzetemre, és kipattant az isteni szikra. Picit szidtam is magam, hogy eleddig a megoldás egy karnyújtásnyira volt tőlem. Egész hazaúton dekorációs ötleteken törtem a fejem, majd hazaérve az összes színes-díszes csomagolópapírt és díszszatyrot feltúrtam, amit csak találtam, így születtek meg szépen sorjában ezek a füzetek:

(nagyobb méretért jobb klikk, "kép megnyitása új lapon", és ezen túl így tovább )

Még mielőtt közelebbi képekre lavíroznék, szeretnék elnézést kérni a füzetek állapotáért. Kórosan siettem mindenhova világ életemben, a buszhoz amúgy is mindig rohannom kellett, így eléggé csapodár módon bántam a füzeteimmel, miután a csodálkozás két hetének varázsa felszállt róluk. Meg aztán dolgozatokra is mindig csak a buszút másfél óráján tanultam, a buszút meg. Nagy fékezés, jeges úton csúszás… Meg aztán, ezek a füzetek javarészt kettő-három évesek, hozzájuk számolva pedig, hogy mindezt nálam húzták le, az is csoda, hogy így néznek ki.

Kezdeném a földrajz füzetemmel. A fekete-fehér-piros összeállítás  mindig is egyik kedvencemnek számított, a tűzszín felkapja, és egy másik szintre emeli az egész  hangulatot.  Kellett hozzá egy díszzsák meg egy néptáncos koromból visszamaradt szalag, és némi ragasztó. A földrajz, és mellé számítva a tanár szigorúságát egy volt azon tantárgyak közül, ahol nagyon figyelnem kellett, mert velem született  szélike-kisasszony természetemből fakadó kapkodásom sokszor eredményezte azt, hogy nem direkt pontosan mutattam a városra a vaktérképen, és ezért négyest kaptam. Visszagondolva nevetségesen hangzik, de végigsimítva a füzet foszlott élén, emlékszem mekkora görcsben szaladgáltam a tanár úr után félév előtt, hogy csak még egyszer hadd feleljek, csak a hiányzókkal még egy plusz dolgozatot hadd írjak, csak még egy kiselőadás… Mindig ötös lettem. Azt hiszem javarészt küzdő szellememnek és nyughatatlan akaratosságomnak köszönhetően. Bár az utolsó földrajzzal töltött félév során tisztán ötösre álltam, talán egy négyesem ha becsúszott. Ez pedig azt hiszem az elválás előtt igazolt.

Hogyan tegyük elviselhetőbbé a kémiát version 01. and 02. Nos, azt hiszem passzív ellenállásom itt ütközött ki a leginkább, mert nem voltam hajlandó a kezem munkáját adni a füzetekhez. Viszont azt alá kell írnom, hogy ez a két példány a legszebb – és egyben legdrágább – tagja repertoáromnak. Hosszas tanakodás után kezdtem belevésni a kémia számításokat, de ilyen borítóval több kedvet éreztem magamban, mint valaha. Végeredményben 75%-os emeltet tettem ebből a tárgyból… Megérte befognom ezt a két álomszép füzetet.

Ez a füzet azért ilyen kopott és szétfogdosott, mert biológia, és mint olyan negyedikre jött vissza egy olyan tanár Gyesről, aki hogyha mind a négy évemet végigviszi 110%os érettségit írok. Álomjegyzeteket diktált, olyanokat, hogy mikor kihúztam a szemet szóbelin, tulajdonképpen az órai vázlatát összegeztem, plusz az innen-onnan össze-szorgalmaskodott infóimat. Azt hiszem a feleletem felénél le is állítottak, hogy jó, nehogy felsoroljam a retina 10 rétegét, majd annak idején anatómiából. Egyszóval ezt a füzetet forgattam talán a legtöbbször az aktuális könyveim mellett. Fekete ívkarton az alapja, amire egyszerű stift ragasztóval illesztettem a magazinokból kivagdosott figurákat. Azt hiszem, ezen a füzeten tükröződik a divat-megszállottságom, és a kényszerem, hogy jól megválasztott képekkel tükrözzek egy hangulatot.

A fizikafüzetem. A csomagolópapír amivel burkoltam, hobbiboltos darab, nem éppen olcsó mulatság, de maximálisan megérte, hiszen általában néztem vagy tíz percig a borítót, hagytam hogy magával ragadjon a „Chic” sajátos érzelemvilága, aztán így már ha nem is csettintésre, de valóban könnyebben ment a példák megoldása. Mint arra a stift-ragasztó maradványok is utalnak, szepp napjaiban egy, a borítót átívelő szalaggal megyegező anyagból készült masli is tarkította az összképet, de ez végül elveszett az éterben.
Mellesleg a fizikát és matekot az osztályfőnököm tartotta, aki… Külön cikket érdemelne annak a nőnek a fejtegetése, aki idejét nem sajnálva áldozott rám türelmet és megértést, és rengeteg mindent köszönhetek neki, hogy végül olyan lettem, amilyen. Mindezen túl persze a hihetetlen törtető és tökéltes-mániás jelleme diáknapi kampány szervezésekor sok fejtörést és fejfájást okozott az osztálynak… De a diáknapokat megnyertük, és amúgy is: az idő mindent megszépít! Mostanra már csak a kellemes élmények maradtak.

Abszolút kedvencemként utoljára hagytam ezt a matekfüzetet. A csomagolópapír hatalmas szerelmem, és mivel osztályfőnököm egyik mániája a név és osztály feltüntetése a füzeten volt, ezért leleményesnek kellett lennem, hogy igazán passzoló szövegburkot találjak a nevemnek, ami nem üt el az elég vintage hatású borítótól. Végül egy virágboltból vettem, valami hét forint körüli összegért egy köszönőkártyát, ami köré bőven folyattam technokolt, ebbe szórtam a gyerekkoromből fennmaradt gyöngyöket, majd még jó rétegben folyattam rá a ragasztót. Egy hétvégét száradt, de teljes kedvencemmé nőtte ki magát. Annyira hercegnős, hogy még most is – bár azóta sokat formálódtam –, jól esik visszanézni rá.

A vers vége tehát, hogy napi motivációnak tökéletes szép füzeteket készíteni/venni, amibe már első látásra szívesen írnál, esetleg harmadfokú egyenleteket is.  Megéri a fáradtságot. A mindennapok egyik kiváló inspirálója.

Teljesen átlagos szombati ebédet ültünk – a Mama nem állt meg csak az ötödik fogásnál, mikor már a kapros túrós lepényt is felszolgálta a bográcsban főtt gulyásleves, a tepsis krumplival körített sült karaj, a falunapról maradt gondosan lefagyasztott majd felengedett töltött káposzta, és természetesen az elmaradhatatlan dióskürt után sorjázva. Mindezen étkek elfogyasztása utójára, már csak azért, mert nehogy éhesen menjünk haza, elénk tette a kapros túróst, de persze azt már nem mondta hogy hova raktározzuk: a harmadik vagy a második gyomrunkba.

Szóval ültünk ott nagy komótosan, leginkább azért mert akkora pókhassal, mint amit belaktunk már mást nem is lehetett volna csinálni, és megkezdődött az ebéd fénypontja: a pletykálás. Bence névnapját ünneplendő, tekintettel léve a fiúcska zsenge korára, és hogy fiútestvére lévén asszonytársasághoz nem igen szokott, Mamával összekacsintva könnyed témákat dobtunk fel. Megbeszéltük a lovas-színházi előadást, az abban főszerepet kapott színész Szőke Herceg attitűdét, majd közelebb kerülve csepp-kis, hegyek közé dugott falunkhoz sorra kezdtünk venni a szomszédokat. Minden házhoz saját anekdotákat fűztünk, egyes kapukat elhagyva pedig Menyus szúrt közbe valami kis közérdekűt, még mielőtt Bence elvesztette volna a fonalat a zivataros falusi viszonyok között.

Így vetődött fel a jövő hét péntekre eső neves esemény is, amikor is az Experidance társulat szerény térségünk felé látogat, és Menyus, mint ötvenes évei elején élő nő, aki egyszerre csak rádöbbent, hogy az elmúlt kilenc évben mást sem csinált csak hirtelen lebetegedett édesapját ápolta – Isten nyugosztaljon, Papa –, és karakán, húgaként tartott kislányával vívódott – és áldjon meg engem kevésbé csökönyös természettel, ámen. – Szóval Menyusba egyszerre csak villámként csapott a felismerés: élni akar, és mikor ha nem most! Így hát minden egyes alkalmat megragad a kimozdulásra, és ha már ott tart viszi magával édesded pereputtyát.

 – Jövő héten tehát megyünk táncot nézni!
 – Azt ugyan nem igen. – Nem tehetek róla, egyszerűen megrögzött szokásommá vált az, hogy hétvégi, nagy szentségben tartott ebédeinken levetkőzzem az Eger és Debrecen tudományos városaiban rám ragadt közös modern magyar nyelvet, és szombat-vasárnapokon, a családom körében azzal a régimódi, palóc móddal beszéljek, ahogy amúgy születésem óta a számra jönne minden szó.

Nézett is rám Menyus:
– Hát oszt ugyan mért nem? – jött ki végül Mama száján a kérdés.
– Mert jövő héten pénteken én megyek bulejba.
– Hát hova?
– Csak ide a faluba. – Újszülött sem ejthetne el ártatlanabb megnyilatkozást, mégis, mikor nem tettem a mondat végére egyik gyerekkori barátom már jól csengő nevét, Mama és Menyus szeme szinte egyszerre csillant meg élveteg-féltő gyilkos fénnyel.

 – Kihez? – tagoltan, minden magánhangzót azon a jó mély módon forgattak meg a torkukban, hogy éreztem, itt, ebben a kitörni készülő szócsatában aztán ember az, aki a talpán marad.
 – Beckséknél lesz, a nagymamájuk házában… - mondtam szépen, illedelmesen na persze a leányzó civil nevét elszórva az asztal felett.

 – Hát az meg osztan kicsoda? – És mikor megosztottam velük Becks általam ismert előéletét, kezdve azzal, hogy óvodás éveitől a szakmája elvégzéséig egyik gyermekkori legjobb barátném padtársa, és ezzel országos kebelbarátnőjévé vált, majd mostanra tanácson (mert nem hivatal, még mindig tanács az faluhelyen)  tölt be köztiszteletben álló állást.

 – Hát oszt aztán hol lakik, hogy sose hallottunk még róla? Meg hogy sosem játszott veletek? – Folytatván lassan tíz percre nyúló mesémet szinte műszaki-rajt pontos helyrajzot készítettem kis falunkról a kockás terítőre, így mutogattam el, hogy a leányzó hány utcányival is lakik feljebb tőlünk, ezzel tisztázva azt a főben járó bűnt, hogy szerencsétlen lány nem szaladgált velünk együtt annak idején a tarlóra égetett mezőn, InuYasha-s harci kiáltásokat ordítva.
 – De bánja! A szíve szakad belé a mai napig – bizonygattam átszellemülten, majd még lezárásnak hozzátettem, hogy Becks nem más mint egy szeretni való, kedves-rendes ember.

Mama és Menyus még csak azt a másodpercnyi csendjükkel járó örömöt sem adták meg nekem, amíg úgy érezhettem volna, megfelelően érveltem. Következő kérdésdárdájuk:
 – Hát oszt aztán ki az apja? – elevenbe talált, mivel én ugyan sosem kérdeztem meg Beckset az édesapja nevéről. Na itt esett rajtam fogás, és addig csipkedtek, még szinte kivérezve nem borultam a konyhaasztalra.
Hol dolgozik az apja? Az apja kinek a fia? Mit csinált? Ki a felesége? Oda akarsz-e te menni? Hogy ki tudja nagyapádnak mi köze volt hozzá? Oszt ha haragosa volt? Akkor mit fognak hozzá szólni? Meg aztán ahogy te viselkedsz, te lány, hogy csak úgy dobod hátra a feleseket, na akkor mi lesz nálad a haragos házánál? Leitatnak! Másnap meg már az egész falu száján leszel!

Bence mindeközben szolidan megfulladt a nevetéstől. Próbált néhány szórakozott, kacagás könnyeitől párás pillantást váltani velem, de teljesen megátalkodtam, és inkább jobbommal rákönyököltem az asztalra, könyökölt kezem összeszorított öklével pedig megtámasztottam a halántékomat. Gondoltam, megvárom, még elül a vihar.

 – Tudod most mi lesz, kisasszony? – így Menyus, mikor eszébe jutott a megfelelő megoldás. Néztem is fel rá, én kis tudatlan, szent meggyőződésemmel, hogy sorsom ettől rosszabbra már nem  fordulhat. Néztem fel Menyusra ’come at me bro’ tekintettemmel. Úgy éreztem, hogy ettől a falusi vénasszonyok szitokáradatának is beillő „csupán fejtegetéstől”, ami egyre inkább megrontott ledér nőszemély kilétemre éleződött, semmi nem lehet rosszabb.

 – Na mi lesz? – kérdeztem egy hívogató kézmozdulat megtétele során.

 – Felhívom az én barátnőmet, oszt megkérdezem ki fia-borja ez a Becks! – Menyus csatát nyert győztes hadvezérek büszkeségével vonult a vezetékes telefon felé, én meg megsemmisülten dőltem hátra a széken, hogy ez nem lehet igaz.

Menyus, bár már huszonegy éves korában a városba ment férjhez, olyan informátorokat hagyott hátra szülőfalujában, hogy felvégtől alvégig mindenkit számon tarthatott. A tárcsázás kattanásai alatt egyik fő besúgóját véltem felfedezni, de végül nem a régi kebelbarátnéja, hanem annak férje vette fel a telefont.

 – Hol van Kati?
 – Azt én nem tudom!
 – Nem tudod hol az asszony? Hát az már régen rossz! Nem baj, Lacikám, te is jó leszel nekem! – ezzel Menyus bele is kezdett töviről hegyire, utca helyrajzokat szóban lefestve ecsetelni az én bulizási szándékaimat. Lacika végül felvilágosítást adott Becks édesapjáról, és hogy a partizási helyre kijelölt nagymama házáról inkább hadd ne mondjon semmit, mert ott mindig olyan a hangzavar, hogy majd’ szét viszi a ház falát.

 – Mert olyan jól érzik magukat! – próbáltam menteni a menthetőt, de Mama és Menyus tekintete semmi jót nem ígért. Bence majd’ megfulladt a nevetéstől.

Végül abban maradtunk, hogy Lacika egy nagy Háry János, és Katit, a Szavahihetőt kell megvárnunk, mire a péntek estém sorsa eldőlhet.

Így csörrent meg ma reggel a telefon, Katival a vonal túlvégén. Becks, szeretnélek felvilágosítani, hogy a családod származása a kezemben, ha nem is az Árpád-kortól levezetve, de édesapád oldaláról a tudásom úgy kibővült, ahogy isten lássa lelkem, sose állt szándékomban.

A vers vége az lett, hogy édesapád a négy testvére közül a legrendesebb ember, meg amúgy is a lány – vagyis Becks –, egy dolog-szorgos teremtés, és különben is, nagymamád háza szembe szomszéd Katiékkal, szóval na hol lesz a péntek estém? Na hol? Totally nailed it! Now give me my deserved high five!

Mindezt most csak azért, hogy ne múljon el belőlem nyomtalanul a helyzet komikuma. Engem így engednek el bulizni. Jelezze, aki jobbat tud. 

és most szépen visszacsordogálok a vérkeringésbe...

Az indulás előtti napokban úrrá lett rajtam az egyedüllét utáni fojtogató vágy. Martam mindenkit, aki ki akart szakítani az írásból, az olvasásból, vagy az újkeletű festegetési mizériámból. Szúrós szemekkel meredtem mindenkire, aki bármi olyan tevékenységet említett, ami miatt át kellett volna lépnem a ház küszöbét, és ezzel menthetetlenül meg kellett volna mosnom a hajam, le kellett volna vennem az otthonkámat… Egyszóval művésznyaram legmélyebb pontjára süllyedtem, ringatózva a lustaság és a semmittevés ingoványában.

Na, ekkor jött a hirtelen ötlet a gyerekkori barátaimtól: vasárnap Bogács, három nap! Pakolj. Időt és energiát nem igazán fektettem a pakolásba, és mivel „no-makeup-augustus”-t tartok, ezért  a teljes laza igénytelenség jegyében verődtem be a társaságba… Csodálatos volt.

Tudni kell ezekről a gyerekekről, hogy hiába növünk egyre messzebb a gyermekkorunktól, ugye én már egyetemen, a többiek érettségi előtt… Hiába távolodunk attól a nádastól, ahol élethalál harcot vívtunk fahusángokkal, vagy éppen képzelt varázslatokkal, ha egymásra nézünk, valahol mindig ugyanaz a gyermekarc mosolyog vissza a másikra, aki anno belelökte a patakba. Persze azt senki nem számolta, hogy a patak árnyékos medre tele csalánnal…

Adja nekem a kezembe a kész nyársat Szili, és csak arra tudok gondolni, hogy egyszer foci közben úgy bokán rúgta valaki, hogy hisztizve szaladt be a nagymamájához… Ő hozta a labdát, nem játszhattunk tovább. Vagyis, másnak is lett volna labdája, de a Szilié az tiszta bőrből készült, és hát azzal játszani, na hát, azt semmi nem pótolhatta. Úgy ültünk ott a kapualjban, úgy kérleltük, még vissza nem jött. Niki világ életében parancsolgató kisfőnök szerepében tetszelgett. Az ő ezermester apukája építette a játszóteret, ami nagy játékaink színhelyéül szolgált. Olyan, mint akkor. Legyen bármennyire ambiciózus és hirtelen, végtelenül jólelkű és segítőkész. Pótolja a „csakazértis” morálját. És az összes többi legkedvesebb barátaim.

Az pedig, hogy Bence egy osztályba került a gyerekkoriimmal, és így olyan elválaszthatatlan tagjává forrt a csoportunknak, mint bárki más: felbecsülhetetlen.

Őszintén legyen szólva, nem a legbulisabb társaság – de a maguk nemében pótolhatatlanok.
18.-án ünnepeltem a névnapomat, de persze tipikus jellemvonásom: a nyár tespedt szaladásával teljesen kimentek a fejemből a dátumok, meg amúgy sem jeleskedem a névnapok jegyzésében. Nem úgy Bence.

Aznap karajt sütöttünk. Először tárcsán, grillnek, de begyulladt az olaj, szóval rántotthús lett belőle. Valamiért még a szobámban matattam, de már nagyon ordítottak, hogy mi a f*szt csinálok már ennyi ideig, szedjem már rendbe magam, hát nem Debrecenbe' vagyok, hogy eltoljam az egész vacsorát!

Mire leértem a nyílt teraszra, már mind a heten körbeülték a hatalmas műanyag asztalt. A felettük lógó lámpa öntöttvas búrája cirádás árnyékokat vetett az arcukra, és úgy megtapsoltak, hogy nagyon. Tiszta vörös maradt a kezük még akkor is, mikor a rántott húsért nyúltak. Boldog névnapot, boldog névnapot! Én meg álltam ott, ujjaimnál összecsomózott kezekkel, és azt sem tudtam hogy pislogjam el a meghatódottság  szülte könnyeimet. Hihetetlen szentimentális lettem az elmúlt hónapokban.

A társaság ajánlott nekem egy soha vissza nem térő alkalmat, hogy kívánhatok valamit. Azt kértem, hogy mindannyian jöjjenek le a pincesorra.  Egy bizonyos számú kör után, melyben x nagyobb egyenlő tíznél már éppen olyan hangulat állt be, hogy szó nélkül mentünk a borospincék felé, ahol az élőzenét szinti-boyok szolgáltatták. És még táncoltunk is… Ami tekintettel léve a társaság bulizási hajlamára, olyan szívet melengető élmény marad számomra, hogy csak na.

Hogy mindez a finom házi, a mulatós vagy hangulat számlájára írható? Felesleges találgatni. Akadt a táncparketten egy nagyon édes idős házaspár, akik picit kapatosan, de nagyon aranyosan mezősségit táncoltak. Tudni kell erről a táncról, hogy a maga nemében tökéletes. A megfelelő, élő zenés kísérettel szerintem a világ legszerelmesebb tánca.

Látva a nyugdíjasok tényleg, kalapemelést érő produkcióját, azt hiszem ez volt az a pont, mikor Bencének viszketni kezdett a tenyere, és kikapott a nagy körből, ahol addig ment a nagy mulatozás.

Nem táncoltunk mi soha versenyszerűen, de tizenkét néptáncos évünkből másfelet mezősségi szólóval töltöttünk. Talán ez is hozzájárult mostanra harmonikus kapcsolatunk szilárd alappilléreinek letételéhez. Nyilván mondanom sem kell, a dajdajozók között, a b-kategóriás szinti-boy csiholta dallamokra nem bontakozhatott ki a könnyfakasztó romantika, de elmondások szerint az idős házaspár is vetett ránk egy-két elismerő pillantást.

Én nekem azt hiszem akkor állt meg a szívem, mikor Bence majdnem egész két métere egyszerre csak felemelkedett mellőlem levegőbe. Aztán a fiú szinte hibátlanul lenyomta a csapásolást. Se a bokája, se semmije nem tört el. És még szépnek is emlékszem rá. Nos, sikeres estét tudhattunk magunk mögött.

Közben persze rajtam az alkotói mizéria is. - AVAGY mi fér még bele a nyár utolsó két hetébe? - Új dizájnt tervezgetek, amiben már benne van az ősz, a nyár alatt formálódott személyiségem egy csipetje… Épp csak a kompozíció okoz fejtörést, hogy ne úgy nézzen ki a végére minden, mint egy kaotikus ősrobbanás.

Írói oldalról pedig majdnem-kész novellát tudok felvonultatni. Andzse írói pályázatára készült, megkésve, és ezerszer elrebegett hálával kísért köszönettel. Még tart a javítgatás fázisa, de esetleg vállalkozó kedvűek szólhatnának pár szót. Zordon lenne a Disney-főgonosz. Ott van? Ha valaki érdeklődik, a Bővebben gombra kattintva érheti el a novellát

  Rég töltöttünk együtt ennyi időt. A Mama, Menyus és én.  Persze nem is mi lennénk, ha minden úgy lenne, mint a mesében – áh, dehogy. Én már a sokkal mindennapibb karikacsapás hasonlattal is boldog lennék. Egyrészről. Másrészről meg szörnyű embernek érzem magam a saját kis nyavalygásommal. Csöpög a  kéttekerős, mélyöblös tálú csap a fürdőszobában, sőt a tövében, a porcelánhoz illesztésnél még penészes is. A tekerője üvegmarkolatú, mint a Mamáéknál, mert ott minden régi, de nem úgy mint itt. Otthon meleg, emelkedett, egy szebb múltat idéző még a mázsás súlyú kredenc is, itt meg… Mint a fürdőszobai csap; ugyanabban az elhasznált, szocializmusból visszamaradt szellemben kísért az egész szálloda. A megkopott pácú faberakás a falon, a szobák felé irányító táblák, ami bár már magyar-német, a német szavak mögött még átrikítnak az eredeti, jellegzetes szögletes éllel nyomott cirill betűk.

Mama az erkélyen cigizik – tesz az EU-s szabványra, és inkább kizárja magát a málló vakolatú korláttal határolt másfél négyzetméterre, csak hogy ne riasszon a füstérzékelő. Ha nekidőlök az ágy mellett húzódó radiátornak, a külső éle behorpad – ijesztő, mintha legszívesebben magába kebelezné a gerincemet.

Négy csillag feketéllik a kopott fehérre mosott ágyneműn, mind a négy csillag a hotel neve alatt, pont olyan pecsétes rányomással, mint a kórházakban. Az étel bár finom lenne, túl sok a vendég, és a felszolgálóknak versenyt kell futniuk. Nem azt mondom, hogy belehaltam abba a tíz perbe, amíg a narancslevet vártam, inkább csak a bennem élő, csillagokhoz mért kiszolgáláshoz szokott kiskirálylány toporzékolt. Épp ezért, elkerülhetetlenül arcomra húzódott egy bizonyos élveteg mosoly – mind e izommunka mögött pedig gyilkolási vágy sütött. Nyilván ezt neszelte meg a pincér. Letette elém a narancslevet, és gyorsan távozott.

Borbély Szilárd Nincstelenek-jét olvasom. A Mama nem tudja, hogy mi is az a spoiler, éppen ezért, bármikor felemlegetem, hogy hol tartok a könyvben az előttem lévő húsz oldal poénját fél mondattal lelövi. Olvasónaplót írok róla. Sosem tudok úgy leülni vele, hogy ne szóljon körülöttem mai zene, és ne okozna valami más éles kontrasztot. Például az orosz vendégek harci dobütemre emlékeztető szavajárása, a kopogó eső, vagy a fülledt nyári meleg, ami a vihar előtti emelkedett légnyomással kéz a kézben jár.

A Mama nincs hozzászokva, hogy emberekkel legyen – még velünk is, a lányaival. Este fél tizenkettőig beszélt, majd fél egyig kotozott. A nylonzacskóval, amibe a gyógyszerit pakolta, a gyógyszerek alumíniumos leveleivel, a pattintós kupakokkal, a műanyag literes vízen a címkével. Ahogy kiment a mosdóba, közben a rosszabbik lábát úgy húzta, amiről bármikor felismerem a járását.
Reggel hajnalban kelt, a tyúkokkal. Bár nem tudom, hol találta őket. Újrakezdte a zörgést, a koslatást, a tétova járkálást. Hiányzik neki az otthon, és örül hogy velünk töltheti az időt.
Reggel hatalmasakat nevettünk az egész esti-hajnali randalírozáson.
A Mama csodálja, hogy Menyussal rendszerint fél tízig alszunk. Ő hatkor kel. Változtatni nem hajlandó.
Menyussal megfogadtuk, hogy ma kifárasztjuk.
Megfogadtam, hogy ma este, vacsora előtt megölöm a nylon zacskót.

Két könyvet kaptam ma. Grecsó Krisztián Megyek utánad-ját, és Eszterházy Pétertől az Egyszerű történet vessző száz oldalt. Csak Eszterházynál éreztem azt, kell nekem, de Grecsó borítója megvett kilóra. Szégyelltem is volna magam, de inkább ittam egy jegeskávét. Lehet velem van a baj, de nem tartom én semmitől sem valónak a Frei kávézót.

Imádom a Mama bemondásait. Sosem fogok tudni úgy beszélni, mint ő, Menyus sem tud. Ha majd egyszer meghal – mert mindenki elmegy egyszer –, ezt is magával fogja vinni a sírba, és én ezért fogok először sírni. Legalábbis most így gondolom.

„Kinő a fű a talpa alatt, míg arrébb lép egyet.”
„Nézd mekkora igazi cigány! De még a füle is! A libbengője!”
„Mert ennek is csak megszületni volt nehéz.”

Egy ideje már jegyzem őket.
A szállodában van még egy talpalatnyi medence. Ebben furcsa embereket látnak, Menyus és a Mama. Nekem elbeszélik, én pedig tollal, első elképzelésre leskiccelem. Az egészben a kommentárjaikat élvezem a legjobban.
„Az a pufajka testű férfi, olyan női mellel, hogy Menyusé sehol se volt hozzá képest!” – Menyus melle tökéletes. Két görögdinnye. Ha kiteszi őket – és miért ne tenné – minden férfi szeme vágyakozón dülled feléjük.
„És olyan tiszta, fényes bőre volt!  Meg a vonásai! Egy ideig csak néztük, hogy nő vagy férfi. A nagy testen, egy kicsi fej… Rajta meg egy vénséges vén nő lógott. Az sem volt kisebb darab.” Egyéb iránt a Mama kurvásnak tart. A kurta nadrágomat, és a hosszú hajamat. Este, mikor Menyussal elmentünk fagyizni a Mama rám akarta adni az egyik pólóját: friss, budmil, még ki sem bontotta. És amúgy is, ne nézzek így rá, mert ő ám tudja mi a divat, ő a Kiskegyedet járatja, én meg szégyelljem el magam!
Végül a magam ruhájába mentem fagyizni.

Menyus tegnap áthajtott a piros lámpán. Életében először. Esett az eső, feketén csillogott az éjszaka, és alig-fényben vezetett. Örömömben ültömben táncoltam a rádió szanaszét játszott dalára. Nagyon ritkán nyílik arra lehetőség, hogy úgy érezzem: hogy Menyus hasonlít rám. Ez a piros lámpás eset egy volt közülük.

Holnap hazamegyünk. Polgárnál megállunk, mert vissza kell cserélni a papucsomat, amiből már csak dacból is csak a 36-osat vettem meg, mert nekem már hatodikos korom óta harminchatos a lábam… Hát nem. Papucsból nem. Már majdnem elszomorodtam e miatt, de ma megtaláltam álmaim T pántos cipellőjét, amiből meg csak a 35-ös passzolt rám tökéletesen.

Ez furcsamód megnyugtatott. De inkább a könyvek mellett döntöttem. Úgyis messze még a vizsgaidőszak.

Avagy hazaértem, és a kalandnaplóból egészségügyi okok miatt nem lett semmi. Pedig Steph, aznap, mikor négy óra buszozás után legurultunk Debrecenbe, Bence pedig bepukkadva eszegette a szendvicset a teraszon,  én tényleg, de tényleg úgy éreztem, hogy képes leszek végigvinni ezeket a kótyagos érzet-hangulatú perceket a nyaraláson.

Szóval hazaértem – tíz percenként rohangálva-bicegek a mosdóra, de már legalább nem hányok, egy mediális bokaszalagom is eléggé meghúzódott a négy nap konstans lapos-saru viselés miatt, szóval fásli-jeges-zöldség bokáig, én meg jelenleg az ágyon, de még így is azt kell mondjam: megérte. A 100%ig. A kalandnaplóba viszont csak ilyen „hú-de-rosszul vagyok, mindjárt elhányom magam” bejegyzések kerültek volna.

Steph, ha valamit át kéne adom az utókornak, az azt hiszem ez lenne: Ha csírahiány miatt nem nőtt ki a fogad, és ezért műanyag pótlással éled az életed az implantátum behelyezéséig, akkor ne légy olyan merész, mint én Hogy habpartyra protkóragasztó nélkül beszambázol, majd, a derékig érő habban táncolva egyszer csak elordítod magad, aminek hatására kirepül a fogacskád a szádból. Mert ha kirepül, egy másodpercre tuti megáll a szíved. Aztán térdelhetsz le a medence aljára, keresve-tapogatva a csempét, hogy na ugyan hol a fogad – közben persze már az összes többi kedves csoporttársad a medence szélét fogva szakad a röhögéstől. Jobb esetben legyen nálad egy Bence, aki sorsközösséget vállalva ugyanolyan vehemenciával kutatja a habok mélyét, mint te magad. De amíg neked semmi nem akad a kezedbe, csak az elkeseredett kutatás legvégén az az egy szem műanyag fogad, amiért az elmúlt percekben életed addigi legszebb néma fohászát rebegted, addig neki minden egyes merülésre: egy pénztárca. Egy fél pár papucs. Egy törött üveg. Egy csatja törött óra.

Tehát: műfog a kézbe, fejed virul, mint az a bizonyos tök: na itt a sorsforduló, igazából nem sok észt, és végképp nem orvosin elvégzett első évet igénylő momentum: NE tedd a szádba a hab legmélyén öt percig buliztatott póttagodat, mert ezzel úgy benyelsz egy hányós-hasmenéses vírust, hogy számolást vesztett módban fogsz napokig a WC és az ágyad között zarándokolni.

Az, hogy a bokám hogyan történt: arról igazándiból fogalmam nincs. Fájdogált már az elmúlt napokban is, de most, hogy már tegnap kaptam a kiszáradás miatt egy infúziót, aludtam tizennégy órát, és mondjuk úgy: élek, szóval mostmár érzem, hogy nem tudok tisztességesen ráállni a jobb lábamra.

Egyébként Siófok egy hatalmas élmény, az olyan észak-keleti hegyekből szabadult egyéneknek, mint én szabadon fogalmazva egy teljes mértékéig olyan csoda, amitől leesik az állad. Az éjszakai élet a sétányon, a neonfények, a Balaton. Igazándiból úgy éreztem magamat, amint egy molylepke, aki minden kivilágított helyre be akart szállni, ha csak egy percre is, de élvezze a fényeket. Szóval el vagyok bájolódva.

További világmegváltó terveim a nyárra: a szerdán induló Campus fesztivál, amire fő célom összekaparni magam, ezek után még egyenlőre nem igazán látok.

Ezen túl pedig, lassan belekezdek egy hm… „projektbe”, amit Salientiával már egy ideje beterveztünk, sőt elutazásom előtti éjszakán majdnem el is készítettem az első lépést. Szóval összeállítottunk egy ilyen-olyan anti-summer-boredom akciót, amire hirtelenjében olyan szalagcímeket költöttünk, hogy „Dolog, amiket legszívesebben elsőre megkérdeznél egy ismeretlen embertől.” „Dolgok, amikről egyébként általában nem beszélünk.”

Ebben egyrészt egymásnak, egyrészt magunknak adtunk kis címeket/témákat, és azt hiszem mindketten kíváncsian várjuk, hogy mi sül ki belőle :)

Szóval, ha az igen beszédes bélkorgárom utáni nyilvánvaló esemény bekövetkezik, akkor fogom is magam és valahogy, de mindenképpen művészkedek egy sort. Felpolcolt lábbal ugyan mi mást is lehetne?