Menyus egy ideig csak nézett maga elé, lefelé, a  tejbegrízfehérbe szorult csomókra. Az egész  talán a szokásosnál kicsit folyósabbra sikeredett, és ahogy a fahéjas keserű-kakaó porral elkeverte, maradtak olyan tejes kis tavacskák, amiket öblökként határolt a sok csokoládésra színeződött grízsziget.

Kettőnknél-nálunk nagyobb kultusszal bír a reggeli tejbegrízezés, mint azt bárki sejtené.
A látszat az, hogy nincs itthon semmi, és ilyenkor Menyus simlis mosollyal az arcán hozza elő a spajzból a hozzávalóak, úgy mórikálva magát, mint mikor kicsi voltam, mikor a hatalmas mosolyával és izgő mozdulataival még arról is el tudta terelni a figyelmemet, hogy már megint lusta volt lemenni a boltba bevásárolni. Nagyon sokszor, nagyon sok minden hiányzott a hűtőből, rendszerint mindig az, amit én enni szerettem volna, de búzadara és tej… Na az valahogy mindig akadt a ház tájánál.

Egykoron, mikor álomittas önmagam, alig-ébren levágódott a konyhaasztalhoz, és félhunyt szemmel oldalra tekintve nem láttam mást, csak a táncos léptekkel a spajzból elősorjázó Menyust, egyik kezében egy kiló búzadarával, másikban egy liter tejjel, akkor mindig morcosra torzult az arcom, azóta viszont... Rá kellett döbbenem, hogy ez a tál gőzölgő gyermekcsoda, jóval több a figyelemelterelésnél, és nem csak azért, mert ezen étek egyike annak a csekély öt fogásnak, amit Menyus tisztességesen el tud készíteni.

Sok idő kellett mire így-úgy benőtt a fejem lágya, és felfogtam: az elém tett tejbegríz olyan kultikus jelentéssel bír, amilyet csak egy igazi nővérlelkű édesanya képes belecsempészni egy lábasnyi tejbe, grízbe és cukorba.

Ezúttal láttam rajta, nem reggeli jókedvet kíván, hanem megosztani valamit, valamit, ami mélyen elszomorítja, és kiváltképp nyomja a lelkét. Biztatón számhoz emeltem a gőzölgő teherrel pakolt kanalat.

 – Tudod, van nekem Bálint – Picit úgy kezdte, mintha a torkára száradt volna a fahéj. Úgy hangzott a mondandója, mintha a karakteres ízű fűszerből túl sokat mért volna a reggelijére, és így a keserédes szóval tökéletesen jellemezhető íz még a szavaiból is párolgott.

 – A mostani osztályodban van, igaz? – Biccentett.

 – Azt mondta ma az egyik gyerekemnek: „Ha majd az öcsém meghal, téged verlek agyon.” – Menyus olyan dacosan szólalt meg, és nézett rám, ahogy azt egy tíz éves fiú is tette volna legnagyobb keserűségében.
 – Tudod az öccse, Bencus, Down-szindrómás. És még leukémiás is.

Menyus hosszan magyarázott. Koránt sem tudok mindent a betegség természetéről, de egy picivel talán mégiscsak többet az átlagosnál. Amolyan összefüggő hajlamokat, drasztikusan jellegzetes tüneteket. Ha valamit, akkor a Down-szindrómát vagy ötször meg kellett tanulnom ez alatt a félév alatt, az összes lehetséges kromoszomális összetételét felismerem, ha elém tesznek egy paksaméta kariogramot, hogy válogassam ki a Down-szindrómás betegeket.  

Az a jó a laikusokban, hogy nyugtatják őket a szakszavak, a pontosan, kimérten megfogalmazott mondatok, miszerint a Down-szindrómások életideje amúgy is korlátozott, idősebb korukban nagy gyakorisággal előfordul az Alzheimer-kór, és igen nagy hajlamuk van a leukémiára.

Véleményem szerint ez egy relatíve gyakran felkapott téma, amolyan nívósabb női magazinok hasábjain olvasott cikkekben, amiken az ember lánya elszörnyülködik, anyai lelkületéig érnek a sorok, majd a legközelebbi alapítvány gyűjtőivel ha találkozik, ezen érzés felidéződik, és adakozik.  Ezen túl viszont a témára, így vagy úgy, de legyint az átlag ember. Elképzelhetetlenül apró, mikroszkópikus szintű emberi hiba, makroszkópikus hatásokat generálva, szörnyű-szörnyű, de amíg minket nem érint közvetlenül, marad a pillanatnyi átérzés, időző szánalom, talán a szalmaláng lelkesedésnyi hévvel pezsgő tenni akarási vágy. És aztán?

Aki tényleg, napi szinten érintett, mert családjába született egy Down-szindrómás gyermek?
Maga a betegség is épp elég ahhoz, hogy egy család életét derékba hajlítsa – sokáig a "törés" szót használtam volna, de aztán találkoztam a Menyus osztályában lévő gyerek családjával, és ezek után muszáj a "hajlásra" referálnom. Ez a család, bár a terhesség során minden lehetséges vizsgálatot elvégeztetett, amelyek 98%-os pontossággal működtek, és mikor megszületett a baba: bocs, benne voltál a 2%os hibaarányban… Én. Én nem is tudom mit csináltam volna a szülész-nőgyógyászommal.

Nagyon drasztikus nézeteim vannak a pl. Down-szindrómától súlyosabb nemű betegséggel születő gyermekekről, és a végstádiumú betegekről. És itt nem a lelketlenség kategóriában, ”pici hiba, dobjuk el”, hanem a konkrétan, életképtelenség alatt futó esetekről, amik nem adnak hozzá a család életéhez, hanem épp ellenkezőleg, csupán fájdalmat okoznak, és mindig csak el-elvesznek az orvosok által szolgáltatott hosszabbítási idő alatt, mindaddig, amíg be nem következik az elkerülhetetlen.

A magzat betegségének szűrűségére ma már nagyon sok, elég pontos módszer létezik, és tudom magamról, hogyha jelezne a teszt, én nem lennék képes kihordani azt a gyermeket – anyai ösztön ide vagy oda. Egy ilyen gyermek nem csak a saját, de a testvérek és a család életében is olyan nyomot hagy, ami bár lelki értékeket ékesít, de…

Kevés ide a „mindegy fiú vagy lány, csak legyen egészséges” mondat, de azt hiszem, milliónyi érzelmet továbbít.

És akkor az az eset, mikor tényleg a gólya hozza a cseppnyi beteget, és nem adhatod oda a szülész-nőgyógyásznak, hogy na akkor neveld te, mert a te hibádból nem tudtam!  - akármekkora indulatok is dúlhatnak abban a pillanatban az anyában. Nem tudom Bencus családja hogyan birkózott meg ezzel a kegyetlen meglepetéssel, de ahogy el néztem őket, rá kellett jönnöm: túlontúl drasztikusak az elképzeléseim, muszáj visszább vennem magamból.

Bár Bencus magán viseli a Down-szindróma minden tipikus tünetét, a családja boldogan éldegélt. Picit más, mint a többi – és ehhez olyan emberségesen alkalmazkodtak, ami szerintem példamutató, és egyben olyan szükség-szülte kényszer, amihez csodálatraméltó milyen szépen tud idomulni az ember. Nagyon szép kis harmonikus családként működtek, mikor fény derült egy rutinvizsgálat során a kisfiú leukémiájára.

Ekkor szakadt ketté a család, anya-pici fiú a megyei kórház megfelelő részlegén, apu-bátyus – aki még csak most megy negyedikbe – a szlovák határnál, és persze a folyamatos ingázás.

Annyira megindító volt látni, ahogy Menyus a szárnya alá vette az ügyet, úgymond felkarolta a családot, és az egész általános iskolát mozgósítva gyűjtést szervezett a családnak, ami során egy jelentékeny összeg összeget össze is hoztak az adakozók.  Melengette a lelkemet, ahogy egy  helyi kisfiú alá összegyűjtött akció során hogyan kaptak olyan emberek figyelmet, akik méltán szolgálnak rá a címre: Mindennapok Hősei.

Bencus pontos betegségének a neve: ALL-szindróma, ami tulajdonképp a Down-szindrómásokban kialakuló leukémia egyik formája, és egész jó százalékos aránnyal gyógyítható – az összegyűlt pénz a család megélhetésére és a kezelésre fordítódik.

Nehéz egy ilyen szituációban bármit is mondani, aztán valahol legmélyen olvasztó érzés, mikor visszakapod a család háláját. Bencus kezelése szépen halad, a nyári szünet egyik biztos pontja az állandó egyeztetés.

Furcsa, hogy egy ilyen eset is mennyit formált az elképzeléseimen. Minél többet gondolkodtam Bencus helyzetén, annál jobban kapirgálta meg az elhatározásomat egy új, még amorf formájú ötlet: a gyermekgyógyászat. Tudod Steph, én az a lány vagyok, aki mindig mindent túlpörget a fejében. Viszont mikor ilyen egyszerű-borzalmas, minennapi-botrányos esetek kerülnek elém, nem marad bennem más, csak valami mélyről fakadó tisztelet és melegség. Mindenféle mellékgondolat nélkül.

Talán azért, mert nem tudom eldönteni: vajon én elég erős lennék hozzá?