Avagy hazaértem, és a kalandnaplóból egészségügyi okok miatt nem lett semmi. Pedig Steph, aznap, mikor négy óra buszozás után legurultunk Debrecenbe, Bence pedig bepukkadva eszegette a szendvicset a teraszon,  én tényleg, de tényleg úgy éreztem, hogy képes leszek végigvinni ezeket a kótyagos érzet-hangulatú perceket a nyaraláson.

Szóval hazaértem – tíz percenként rohangálva-bicegek a mosdóra, de már legalább nem hányok, egy mediális bokaszalagom is eléggé meghúzódott a négy nap konstans lapos-saru viselés miatt, szóval fásli-jeges-zöldség bokáig, én meg jelenleg az ágyon, de még így is azt kell mondjam: megérte. A 100%ig. A kalandnaplóba viszont csak ilyen „hú-de-rosszul vagyok, mindjárt elhányom magam” bejegyzések kerültek volna.

Steph, ha valamit át kéne adom az utókornak, az azt hiszem ez lenne: Ha csírahiány miatt nem nőtt ki a fogad, és ezért műanyag pótlással éled az életed az implantátum behelyezéséig, akkor ne légy olyan merész, mint én Hogy habpartyra protkóragasztó nélkül beszambázol, majd, a derékig érő habban táncolva egyszer csak elordítod magad, aminek hatására kirepül a fogacskád a szádból. Mert ha kirepül, egy másodpercre tuti megáll a szíved. Aztán térdelhetsz le a medence aljára, keresve-tapogatva a csempét, hogy na ugyan hol a fogad – közben persze már az összes többi kedves csoporttársad a medence szélét fogva szakad a röhögéstől. Jobb esetben legyen nálad egy Bence, aki sorsközösséget vállalva ugyanolyan vehemenciával kutatja a habok mélyét, mint te magad. De amíg neked semmi nem akad a kezedbe, csak az elkeseredett kutatás legvégén az az egy szem műanyag fogad, amiért az elmúlt percekben életed addigi legszebb néma fohászát rebegted, addig neki minden egyes merülésre: egy pénztárca. Egy fél pár papucs. Egy törött üveg. Egy csatja törött óra.

Tehát: műfog a kézbe, fejed virul, mint az a bizonyos tök: na itt a sorsforduló, igazából nem sok észt, és végképp nem orvosin elvégzett első évet igénylő momentum: NE tedd a szádba a hab legmélyén öt percig buliztatott póttagodat, mert ezzel úgy benyelsz egy hányós-hasmenéses vírust, hogy számolást vesztett módban fogsz napokig a WC és az ágyad között zarándokolni.

Az, hogy a bokám hogyan történt: arról igazándiból fogalmam nincs. Fájdogált már az elmúlt napokban is, de most, hogy már tegnap kaptam a kiszáradás miatt egy infúziót, aludtam tizennégy órát, és mondjuk úgy: élek, szóval mostmár érzem, hogy nem tudok tisztességesen ráállni a jobb lábamra.

Egyébként Siófok egy hatalmas élmény, az olyan észak-keleti hegyekből szabadult egyéneknek, mint én szabadon fogalmazva egy teljes mértékéig olyan csoda, amitől leesik az állad. Az éjszakai élet a sétányon, a neonfények, a Balaton. Igazándiból úgy éreztem magamat, amint egy molylepke, aki minden kivilágított helyre be akart szállni, ha csak egy percre is, de élvezze a fényeket. Szóval el vagyok bájolódva.

További világmegváltó terveim a nyárra: a szerdán induló Campus fesztivál, amire fő célom összekaparni magam, ezek után még egyenlőre nem igazán látok.

Ezen túl pedig, lassan belekezdek egy hm… „projektbe”, amit Salientiával már egy ideje beterveztünk, sőt elutazásom előtti éjszakán majdnem el is készítettem az első lépést. Szóval összeállítottunk egy ilyen-olyan anti-summer-boredom akciót, amire hirtelenjében olyan szalagcímeket költöttünk, hogy „Dolog, amiket legszívesebben elsőre megkérdeznél egy ismeretlen embertől.” „Dolgok, amikről egyébként általában nem beszélünk.”

Ebben egyrészt egymásnak, egyrészt magunknak adtunk kis címeket/témákat, és azt hiszem mindketten kíváncsian várjuk, hogy mi sül ki belőle :)

Szóval, ha az igen beszédes bélkorgárom utáni nyilvánvaló esemény bekövetkezik, akkor fogom is magam és valahogy, de mindenképpen művészkedek egy sort. Felpolcolt lábbal ugyan mi mást is lehetne?