Holnap egy nyolc oldalas Kassák vers utolsó oldalát fogom felolvasni Campuson. 
Kassák Lajos - A ló meghal a madarak kirepülnek

Apám csengőhangja vihar-zajjal kezdődik Menyus telefonján, és meg kell hagyni, az egész villámmal kísért, recsegő csattogás elég találó.

Egyébként szerelmesek egymásba - láttam rajtuk tegnap is, mikor Apám meghívott minket vacsorázni a város egyik legjobb éttermébe, Menyus pedig hirtelen jött kislányos zavarában nem találta meg rögvest szokásos, gőgös királynőkhöz illő altját, és ezért ujjongva csúszott ki belőle:

 - Hát persze, hogy megyünk!

Egyéb iránt nehéz velük. 

Teljesen átlagos, mégis ünnepi és egyben gyásznap is volt az egyben, mikor Apám elköltözött tőlünk, igaz, akkor még nem tudtam, hogy attól kezdve többet fogok vele találkozni, mint azon évek során, még velünk lakott.

Aznap végre megvette magának Menyus azt a hőn áhított kocsit, aminek már a két esztendővel azelőtt beharangozott tervrajzaiba belebolondult, és még az ijesztően sok számjegyet felölelő vételár sem riasztotta vissza. Nem úgy Apámat, aki már jó előre valami hetyke, ám mérgezőn fenyegető hangon hirdette annak a bizonyos napnak az ítéletét - igazából se Menyus, se én nem vettük komolyan, egészen addig míg meg nem állt a lépcső aljában, kezében egy olyan bőrönddel, ami addig mindig a szekrény aljában pihent, mert sosem fértünk volna el talpalatnyi űrtartalmában egy-egy tengerparti nyaralás során.

Álltunk egymás előtt Apámmal a lépcsőn, én felette pár fokkal, hogy legalább a tekinthetünk egy magasan legyen - visszagondolva nem is értem minek. Ő valami misztikus távolba nézett, úgy magyarázott nekem keserű felnőtthangon, ami egyébként sosem vált igazán az övévé. Becsületét és elveket említett, amíg én a hajlított ujjpercein lógó táskát mustrálva gondolkodtam. Túl kicsinek tűnt az a bőr koffer, ahhoz, hogy Apám a faltól falig szekrénybe éppen csak bezsúfolható ruháit elvigye benne. Ahogy néztem a matt fekete bőrtáska repedéseiben fekvő lámpafényt, arra gondoltam, Apám most nem mást visz el a házból, mint a róla szőtt emlékeimet. Ehhez az elképzeléshez tartva magamat, mikor Apám után lehúzódott a garázsajtó, rólam felemelkedett a szülők veszekedése okozta gyötrő gondolatok kb. öt kilogramban mért súlya; nem is értettem Menyus ábrázatát, amit groteszk maszkká pocskolt a dac, a düh, és a belőle éppen kiszakadó tizenhét év.

Évekig formálódott bennem annak a ribancnak, annak a kurvának, vagyis a Nagyasszonynak a képe - és bár nyilvánvaló volt, hogy Apám nem az új Volvo miatt hagyott ott minket, gondolataimban szeretője haja ugyanabban a ébenfekete kékfényben csillant, mint az autónk burkolata. Kis városban élünk: lóhalálában megtett városi karikáink során állítólag sokszor kellett volna látnom a Nagyasszonyt, de a szemeim mindig is gyengélkedtek, így sosem tudtam határozott kontúrba foglalni a nőt, aki miatt Apám otthagyott, aki miatt az én mindig nyugodt Menyusom fél téglával betörte Apámék új lakásának első emeleti ablakát.