Igen-igen, töredelmesen be kell valljam, a tegnapi napom jelentős részét azzal töltöttem, hogy behódoltam a Csillagjainkban a hiba/ The Fault in our stars hypjának, és ha nem is egy ültő helyembe, de egy ebédet és egy sárgadinnyét közbeiktatva, végigolvastam a könyvet – sőt, olyan messzire mentem, hogy még este tizenegyig nagy-nagy cicázások közepette sikerült a filmet is magamévá tennem. Este Menyussal beszélgettem lefekvés előtt, már akkor körvonalazódott bennem a kristályszilárd véleményem, és most, hogy aludtam rá egy jót, úgy érzem készen állok szavakba formálni érzelmeimet ez iránt a John Green mű iránt.

Előre bocsájtanám, hogy számomra ez az egész 5/3-as helyezést kapott, ami közel sem annyi, mint a mindenféle rajongók által elözönlött oldalakon kapott 5/4,67 és egyéb, égig magasztaló pontszámok.
Na, most hogy már előre beharangoztam sosem hazudó számokra lekerekített véleményemet, szeretném mögé tenni a valós gondolataimat, előbb spoilermentesen, majd ha marad még bennem valami, ami kikívánkozna, de nem tudom megtenni, csak úgy, hogy poénokat lövök le, akkor szépen elbújtatom lenyíló menübe. Na kezdjük is!

Talán két dolgot kell előrebocsájtanom:

1. Gimi másodiktól kezdve angolul olvasok külföldi szerzőktől, és ezt éltem egyik legjobb döntésének tartom. A legteljesebb élményt adja az eredeti nyelv, és már volt nem egy, nem kettő olyan könyv, ami angolul elnyerte a tetszésemet, a magyar fordítást pedig pár perc után visszatettem a polcra. A fault in our stars magyar fordítása még nem került a kezembe, viszont angolul szinte az első fejezetet meg tudott fogni annyira, hogy a hype korbácsolta kíváncsiságommal karöltve végigolvassam a könyvet. De nagyon valószínű, hogy ha nem lenne körülötte ekkora hype és nem angolul kezdtem volna, akkor… az ötvenedik oldal előtt búcsút intünk egymásnak, egyre kritikusabb jellemem ékes szólásával: nem adod meg nekem azt, amire vágyom.
   
    
2. Rettegek a hypos könyvektől – és emellett elképesztően kíváncsi vagyok. Szóval mikor jött ez a könyv, minden kislány ebből szerkesztett „valid shit” szöveget a profilképe alá, és weheartiten nem tudtam úgy „white bedroom” képeket böngészni, hogy egy „Okay? Okay.” kép be ne úszott volna a szemem elé. Mikor ez még egy szinttel fokozódott, nos akkor valóban fontolóra vettem eme remekműnek beharangozott könyvet.  – A legutolsó mű, aminek legalább ennyire erősen ellenálltam, és végül kíváncsiságomnak  engedve felvásároltam a sorozatot, az Stephanie Meyer Twilight sagája volt… Khm.. magyarul.
   Okulva hibáimból e-book formában kalózkodtam szert a könyvre, és bár az e-bookoktól is idegenkedem – mert egyszerűen imádom, mikor a jobb kezem ujjai alatt egyre fogynak a lapok, jelezve, hogy közeledek a végéhez –, úgy éreztem, nem kell nekem a könyv megvásárlása okán kiadott pénz miatti csalódás, szóval nagy levegővétel, és már kezdtem is.

Mint fenn említettem, elég erős kezdéssel nyitott a könyv, amolyan „nyári olvasmány, szórakozz velem, kincset rejtegetek” szirén-ének úszott el hozzám Hazel Grace gondolataival, aki mint mindenki tudja egy szinte teljesen átlagos tinilány. Ha nem lenne az áttét a tüdején, és a szerintem nagyon cuki hordozható oxigéntankja (amit amúgy azért nem látunk sokszor való életben, mert a hasonló áttétekkel rendelkező betegek hát… Nem sétálnak.) akkor az összes hisztijével, szerelembe esésével, és végtelenül átlagos szövegvezetéssel szőtt gondolataival teljesen úgy viselkedne a kontexusban, mint megannyi nyári regénybe csöppentett hősnő. Jön a fiú, fellángol a szerelem, jaj de nem lenne szabad! – és itt, ebben a „nem lenne szabad”-ban rejtette el az író a történet egész sava-borsát, a megkerülhetetlen halálos ítéletet, amivel a lány végig tisztában van, és úgy kezeli, mint más a tüsszögést.

Azt hiszem ez az a pont, ahol kicsit be kell lassítanom, és elgondolkodva azt kell mondjam: nem tudom eldönteni, jól oldotta-e meg az író vagy sem. Hazel Grace betegségének teljes tudatában van, és az egész történet során úgy viselkedik, mint aki elfogadta a tényt: meg fog halni. Nem nyolcvan év múlva, hanem jobb esetben pár év ha vár rá. Szóval viseli ezt a terhet egy olyan hetyke, groteszk mozdulattal, amin néha, mikor odavágja a szüleinek, hogy márpedig ő igenis meg fog halni, és a szüleinek új életük lesz, és ezt fogadják el, akkor csak pislog az ember, hogy… Valóban így viselkedik egy rákos tinédzser?
Mármint hálát adok az egy istennek, hogy nem azok kell törnöm a fejem, hogy tüdőm hiányában ugyan hogyan fogok felmászni az emeleten elhelyezkedő szobámba, tehát én magam sem tudom, hogyan viselkedne egy halálos beteg kamasz, de néha, a magam saját tini-lányos érzelmeivel nagyon arra hajlottam, hogy ez a férfi író elbagatellizálta Hazel viselkedését, néha nevetségesen nem találva a választóvonalat a mártír és a hisztis kislány között.

Hazel Grace, számomra legjobb, sőt… talán az egész könyvben az egyik legbrilliánsabb jelenet lehetett volna, ha úgy odateszi az író, ahogyan azt kell; amikor Hazel az udvarukon ülve nézi a kertjük végében álló hintát, amelyben látja saját, egészséges gyermekkori énjét, aki az apjával játszott, és belekívánja saját, jelenkori magát – egészségesen, életerősen, és mindezt annyira óhajtja, hogy abba picit beleszakadt a szívem. Ez volt az a jelenet a könyvben, amit úgy éreztem: tényleg, valós, odabasz, olyan szinten, hogy összetörsz.
Hiszen érthető, hogy ott ez a 17 éves lány, aki a depresszióját szépen elnyomja, és egy pár másodpercre kitör belőle a farkasordításnyi igazságtalanság: miért nem lehetek egészséges? – és most jön a gondom: hogy itt le is zárta az egész jelentet az író, én meg így néztem, hogy: pont most sírtam volna el magam, erre te?
Ebben a jelenetben még annyi érzelem, annyi elfojtott indulat, annyi lehetőség lett volna, hogy minél tovább gondolkodom, annál jobban feldühít a kihasználatlansága.
Értem én, hogy túlírás, meg anyám kínja, de na! A való életben nincs esélyem rákos haldoklóként szenvedni, így kérlek, ha már ilyen könyvre adtad a tollat, markolj a szívembe, és tépd ki gyökerestől!

Oké, megnyugodtam.

Augustus Watersről, Peter van Houtenről – Hazel kedvenc könyvének írójáról – nem szeretnék sokat beszélni, mert az ő jellemüket formálta meg legszebben az író, élmény volt a párbeszédeiket olvasni, épp ezért vagyok szomorú, hogy Hazel gondolataival túl sokat takart el ezekből a karakterekből.

És akkor most jöjjön a legnagyobb problémám, ami szerintem egy alapzat, és azt hiszem ebben csúcsosodik ki az egész semlegességem.
A dialógusok és Hazel e/1-es narrációjának szinte fekete-fehér mélységig fekvő kontrasztja.
Hazel vezetésével nyerhetünk betekintést az életébe, és értem én, hogy tinédzser, és laza szövegezés kellett, ami egy nyári napon könnyen a karjára veszi az olvasót, de akkor mégis hogy jön mindehhez azok a valóban tökéletes, mélyen szántó párbeszédek, amiken csak pislogni tudtam, hogy: basszus, ha ez ilyet is tud, akkor miért nem? Miért?
Ezzel a kontraszttal nekem az amúgy valóban művész hajlamú, betegség által beárnyékolt életű, és ezért fantasztikus gondolatokkal megáldott fiatalokat, feltűnési művészviszketegségben szenvedő hipsterekké alakította.

Véleményem szerint ez a könyv magában hordozta annak a lehetőségét,  hogy egy igazán mély, művészi értékű alkotássá váljon, viszont az írónak nem ez volt a célja, hanem az, hogy fiataloknak írjon egy szórakoztató regényt, ami a szívükig ér, és így mélyebb gondolatokra sarkallja őket.

Célzott volt az a depressziós hangvételű jó 50 oldal a konkrét végkifejlet előtt, ami nekem a maga szürreálisan fekete hangulatával a kedvencem volt.
Ezen kívül szeretném megemlíteni Peter van Houten és Hazel párbeszédét a könyv vége felé, ami szerintem megint csak egy kiemelkedő pontja az egész könyvnek, és akadnak még olyan félmondatok, amikre hatalmasat dobbant a szívem, és vagy öt percre teljesen megvett – aztán Hazel monológjai megint kidobtak.

Ilyen például:

"Some infinities are bigger than others"

"They were stumbling into one another in a way of hands locked together for prayer - never touching properly"

"It wasn't really nice of you to go blind and stuff"
"It wasn't my fault!"
"I didn't say it was your fault. I said it wasn't nice."

Kézírásomban: