A vérgróf trilógiára még karácsonykor tettem szert, valami mesésen akciós áron. 999 forintért adta a Libri a könyveket, így ebben az ünnepre tekintettel levő kampányban tulajdonképpen a három könyvet olcsóbban tudtam beszerezni, mint normál esetben a sorozat egy darabját.

Sajnos az olvasása már kevésbé haladt olyan gördülékenyen, mint ahogyan azt én elterveztem a téli vizsgaidőszakom végén, mikor is szinte pár nap leforgása alatt faltam fel A Vérgrófot, a három részre bontott történet kezdő kötetét. Közbeszólt a tavaszi félév, a nyári vizsgaidőszak, de most, hogy rajtam a nyár utolsó két hetével járó, egyéb iránt rendkívül tisztességes kapuzárási pánik, úgy falom a könyveket, mint az álom. Lóhalálában.

Így lett kivégezve a trilógia harmadik kötete is, majd egy napi merengési időt szánva a három könyvre, összegezve szeretném kifejteni róluk a véleményemet.

Előre kell bocsájtani, hogy ez a három könyv már a borítójukon szinkronba lépett egymással, olyan végtelenül egyszerű, mégis frappáns kezdőlappal büszkélkedve, ami előtt nem egyszer álltam meg nyálat csorgatva egy-egy könyvesboltban, addig a végzetes karácsony előtti zűrzavarig, mikor is ráraboltam mind a három, borzongatóan kellemes küllemű kötetre.

Az alapszituáció rendkívül csábított: Magyarország az első világháború előtti boldog, csillogó időkben, mellesleg a fülcímen még Ady Endre neve is ott derengett a fekete alapból gomolygóan kiváló szürke betűkkel, szóval dobbant is egy hatalmasat a szívem, mint lányoknak szokott, kedvenc költőjük említésekor. Továbbfuttatva tekintetemet, a „vámpírok” szónál viszont belém fagyott egy percre a bizsergő lelkesedés. Tekintettel léve a nem is olyan régmúlt Twilight-árnyas súlyára, öklömnyi góccá zsugorodott gyomrommal foglaltam helyet, míg űzött vad gyorsaságával lapoztam az első kötetet. Semmi napon csillogás, semmi romantika halandó és halhatatlan között, sőt még gondolatolvasás is csak a tisztességes, igazi vámpíros mivoltban, oké, utazhat velem a könyvecske.

Az első kötet, bár egy magában megállja a helyét, visszatekintve a harmadik könyv végéről, mégiscsak azt kell mondanom, hogy csupán egy alapozó történet – a sok évi átlagtól messzemenően jobban kivitelezve. A szál több szereplő szemszögéből írt fejezetekkel halad előre, és ezzel a kezdő kötet azt a célt szolgálja, hogy a trilógián átutazó karaktereket mutassa be. A főszereplők különben jelentéktelen háttértörténetét is megismerhetjük –  több szempontból sem lehet azzal támadni az írót, hogy nem végzett volna alapos munkát. Egy női karakter esetében a gyerekkorától kezdi a mesélést, mindezzel egyébként biztos alapot, sajátos hangulatot ad figuráinak. Az első kötetet alapozó mivoltához hűnek maradva, a fejezetek narrációját váltó karakterek kiforrottsága is szinte semmis. Gyermeteg, csapongó, néhol idegesítően gyenge jellemű emberek szemén át láthatjuk az eseményeket.

A történet legtöbb szerepet kapott figurája Szállási Titusz, a reménytelen hősszerelmes, aki bonyodalomból bonyodalomba keveredve esik át az általunk ismert világ hártya-határán, és itt meg is áll. Göcsösen kapaszkodik az ajtófélfába, még előtte egyre jobban feltárul az eleddig ismeretlen árnyékvilág. A három kötet során talán ő a legmérvadóbb szereplő, a jellemfejlődése pedig egy jótékony változás, ami nyilvánvalóan érzékelhető, ha nem is százoldalanként, de félkönyvenként biztosan.

Szállási Titusszal párhuzamban az összes többi szereplő is átmegy egy mellőzhetetlen fejlődésen, amit az egyre komolyabb bonyodalmak követelnek meg. Ahogy haladunk előre a cselekményben, nyilvánvalóvá válik, hogy a démonvilág virágzásával fordított arányban áll az emberek élete. Beköszönt az első világháború, és ezzel együtt egyre sötétedő, és egyre jobban megmunkált leírásokkal fest az író. Budapest megelevenítésén keresztül ott érezhetjük magunkat abban a letűnt fővárosban, ami magyar mentalitást követve szépen lassan kigyógyul háború-párti szalmaláng lelkesedéséből, és az évek előre menetelével süllyed bele abba a letargiába, amivel egy világháborúval jár. Bár egy-egy hirtelen cselekedet (pofon, vámpír megjelenése) nem igazán tökéletes háttérérzelmekkel lett ellátva, amitől az olvasó maga is úgy érezné, csattan az arcán az ütés, vagy előtte nyílik a koporsó, mégis a légkör hangulatisága mindenkor tökéletes. A  körülmények és az alaphangulat megteremtése mind a három kötetben egyedi és színvonalas, ott éreztem magam a fronton, hallottam a manapság már sosem előforduló, ízes magyar beszédet, láttam Budapest beszürkülését, féltem a spanyolnáthától. Bár azt nem értettem, hogy Ady Endrét miért Bandizzák, holott tudtam, hogy Ady Endre András a teljes becses neve. Mindegy.

Az már az első könyvből is kitetszik, hogy Benedek Szabolcs töménytelen háttérmunkát végzett a trilógia írása során – és nem csak az első világháború körülményeinek járt utána, hanem egy mellékszállal érkező, középkori históriák elbeszélésére alapuló párbeszéd, majd a harmadik kötet jelentős része során fény derül arra is, hogy egészen az 1500-as évek mélységéig elmerült, hogy valós történelmi alapokra támaszkodva írhassa meg tirlógiáját.

A történet maga: zseniális. Nem is szeretnék sokat dicsérni, mert én magam ilyen mozgalmas cselekményt biztos nem tudnék a nélkül összehozni, hogy „a” végkifejletben megöljem az egész világot, „b” esetben pedig brazil szappanopera partit ne csapjak. Itt a kalapemelésem helye, azt hiszem.
Meg aztán a filozofikus szemelvények. Igazságok, Paulo Coelho érthetetlenül gubancos stílusának teljes mellőzésével; igazságok, amik nyílt titkok, és mégis szinte sosem gondolunk beléjük mélyebben. Mindez amolyan cseresznye a házi tejszínhabon. Nemcsak akció-és szerelmes-regény, hanem történelmi ismeretterjesztő, és még filozófiai alkotás is.

A stilisztikából és a néhol ékkőként megcsillanó félmondatokból kitűnik, hogy az írótól jóval több kitelik, mint amit a különböző karakterek skatulyázó hatása látni engedett. Mindettől eltekintve Benedek Szabolcs dicséretes munkát végzett – se többet, se kevesebbet nem nyújtott, pusztán annyit, hogy minden figura a maga nemében legyen élvezhető, az amúgy egy, sajátos hangban mozgó narrációra épülve.

A szerkesztőnek viszont szeretnék egy ejnye-bejnyét mondani. Sajnos ilyen pontosan az első két kötetre már nem emlékszem, de a harmadik könyv olvasása során jóval több szerkesztői hibát – tördelés, helyesírás, lemaradt vagy éppen helytelenül használt ragok – találtam, mint amilyet egy ilyen kiadó ilyen könyve megengedhet magának.

A lezárás pedig… Drámaian melankolikus. Mint az mindenki tudja az első világ háború után következett a második, a közbeeső időben, főleg a háború lezártánál tragikus és kaotikus események zajlottak kis hazánkban. Ezekre a fájó csapásokra utal az elejtett félmondattal, egyúttal pedig szerintem napjainkig is elér a zárszó.

Összességében mérlegelve a trilógiát, 4,25 körül mozog számomra. Úgy érzem –  bár valóban kellemes, hangulatba rántó írást tudhatok magam mögött –, hogy lehetett volna jobb is.

Borbély Szilárd nevét nagyon sokszor hallottam azoknak a művészkedő-hajlamú fiatalok berkeiben, ahová nagyon szeretek eljutni. Ha már odáig érek nagy ritkán – és ezen ritkaság is egy a „dolgok, amikre több időt kell szánnod” listán, sőt, elég előkelő helyet is foglal el az ott felsoroltak között. Szóval egy jó pohár sör mellett szoktuk kitárgyalni kedvenc írók, sztereotípiák, olvasandó kortársak és egyéb eszmecserék bogos témáját, és nem egyszer vetődött fel a fenn említett szerző neve. Így hát, mikor egy, „összegyűjtött pénzecskémet szétszórom” Disney-dal aláfestéssel zajló délutánomon elértem a könyvesboltig, nyilván lekerült a polcról az egyetlen könyve, amit felleltem.

Rendszerint tíz könyv alatt nem állok meg vadászatom során, majd mikor már nem fér be több gerinc ujjaim markolatába, akkor elhúzódok  a bolt egy eldugott sarkába, leülök, és tüzetesebben vizsgálódok, míg végül kikerül a tízből az a három, amire még futja a bukszámnak.

Borbély Szilárd kötete már magában olyan borítóval büszkélkedhet, amin az ábrándos lelkek tekintete minduntan megakad. Zöldárnyalatos, puritán, életpofon-fájó pusztaság. Valami fojtogatón-szívszorítón magyar. Valami keserűség, ami a nagyszülők mosolyába vegyül.

Szóval mítoszokból ismert, kellemes borzongás járt át, még kinyitottam a könyvet – tudniillik Magyarország hatvanas éveinek menthetetlen szerelmese vagyok.

Kis novellák fűzére köszönt vissza rám, kicsi alatt pedig azt értem, hogy a leghosszabb írás is maximum négy oldalra nyúlt el a b5-ös alapú kötetben. Ám olvasás során rá kellett jönnöm, hogy ezek a kőkemény, néhol fél oldalas novellák úgy megállják a helyüket, mint másnak negyven oldal terjengése.

Velem szembe elsőre egy olyan szemelvény került, amiben a falu bolondja, a Messijással folytatott párbeszédet az író epikai énje. Messijás pedig szakasztott olyan beszédhibával szólalt meg, mint a mi falu bolondunk Ferike, aki a mi családunk tagja – aki olvasni szeretne róla, annak belinkeltem a novellát a névre. – Tehát hatalmasat dobbant a szívem, így nyilvánvalóan utazott velem a könyv.

Tudjátok, akadnak olyan könyvek az ember életében, amit egy huzamra el kell olvasni, mert egyszerűen nem hagy nyugodni a történet sodrása. És aztán következnek azok a kötetek, amiket le kell tenni, akár másfél oldalankét is. Be kell szívni a melankóliáját, bele kell merülni a közvetített érzelmekbe – mert máshogy nem lehet. Még kétszer újraolvasni a szíven ütő félmondatot… Borbély Szilárd, nagyon gyakran tőmondatokban szedett írása is ilyen.

Kőkemény. Szívfacsaró. Földbedöngölően naturalista. Szerintem egy modern Móricz Zsigmond. Már a kezdő mondatnál érezni, hogy ebben a kötetben munkásparaszt idillnek, mint olyan, egyszerűen nincs helye. Még olvastam, úgy éreztem, szemben ül velem a mesélő. Ő néz rám veséig hatoló pillantással, és míg mondja a történetét, a maga vontatott, célzottan kegyetlen stílusában, minden egyes szót belemártott a vérembe. Hihetetlen volt.

Bár viszonylag gyorsan falok fel egy könyvet, ez… Másfél óráig bolyongtam a házba öt oldal után, magam elé képzelve a benzinnel leöntött macskát, akire gyufát dobtak. A nagyapa lábának kapca-rohadt szagát. Az aprócska, mindent érő mozdulatokra kihegyezett leírást. A szegénységet, amit nem tudok hova tenni, mert mint fogalom, szerencsére kimaradt az életemből.

Nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az író két évvel fiatalabb Menyusnál. Amíg ők nyomorogtak, addig Nagyszüleim vették meg a faluban az első tévét. Valahol elöntött a nemtelen bűntudat.

Eszembe jutott, hogy ez a kor az két dologról szólt: a jó barátokról, vagy a mérhetetlen szegénységségről. Amíg a Papa és a Mama meséiben a jó barátokat ismertem meg, addig ez a könyv megmutatta a kor másik oldalát – annak a kornak, amibe kislánykorom óta tartozni szerettem volna, és most egyszeriben – végre –, másként látom a problematikáját.

Ez a regény, bár számtalanszor tudatosítják a főszereplő kisfiúban román és – ha jól vettem ki – szláv származását, nagyon magyar. Ha másért nem, hát a körülmények miatt. Izzófény-erős felvilágosítás, hideg zuhany.

Mivel számomra a nyár az az idő, mikor mélyebb gondolatok szállnak meg, ezért engem szerintem tökéletes időben kapott el. Viszont egy normális életvitelű embernek vagy a téli hóesés csendjébe ajánlom, ahol ilyen sztori olvasása miatt könnyen elönthet minket családunk miatt a hála bájos érzelme. Vagy pedig az ősz múlandóságot ígérő ezerszínébe. Úgy, a hulló falevelekkel talán könnyebb megmagyarázni, és megérteni.

Nekem 5/5. A maga földig romboló nemében tökéletes. 

Igen-igen, töredelmesen be kell valljam, a tegnapi napom jelentős részét azzal töltöttem, hogy behódoltam a Csillagjainkban a hiba/ The Fault in our stars hypjának, és ha nem is egy ültő helyembe, de egy ebédet és egy sárgadinnyét közbeiktatva, végigolvastam a könyvet – sőt, olyan messzire mentem, hogy még este tizenegyig nagy-nagy cicázások közepette sikerült a filmet is magamévá tennem. Este Menyussal beszélgettem lefekvés előtt, már akkor körvonalazódott bennem a kristályszilárd véleményem, és most, hogy aludtam rá egy jót, úgy érzem készen állok szavakba formálni érzelmeimet ez iránt a John Green mű iránt.

Előre bocsájtanám, hogy számomra ez az egész 5/3-as helyezést kapott, ami közel sem annyi, mint a mindenféle rajongók által elözönlött oldalakon kapott 5/4,67 és egyéb, égig magasztaló pontszámok.
Na, most hogy már előre beharangoztam sosem hazudó számokra lekerekített véleményemet, szeretném mögé tenni a valós gondolataimat, előbb spoilermentesen, majd ha marad még bennem valami, ami kikívánkozna, de nem tudom megtenni, csak úgy, hogy poénokat lövök le, akkor szépen elbújtatom lenyíló menübe. Na kezdjük is!

Talán két dolgot kell előrebocsájtanom:

1. Gimi másodiktól kezdve angolul olvasok külföldi szerzőktől, és ezt éltem egyik legjobb döntésének tartom. A legteljesebb élményt adja az eredeti nyelv, és már volt nem egy, nem kettő olyan könyv, ami angolul elnyerte a tetszésemet, a magyar fordítást pedig pár perc után visszatettem a polcra. A fault in our stars magyar fordítása még nem került a kezembe, viszont angolul szinte az első fejezetet meg tudott fogni annyira, hogy a hype korbácsolta kíváncsiságommal karöltve végigolvassam a könyvet. De nagyon valószínű, hogy ha nem lenne körülötte ekkora hype és nem angolul kezdtem volna, akkor… az ötvenedik oldal előtt búcsút intünk egymásnak, egyre kritikusabb jellemem ékes szólásával: nem adod meg nekem azt, amire vágyom.
   
    
2. Rettegek a hypos könyvektől – és emellett elképesztően kíváncsi vagyok. Szóval mikor jött ez a könyv, minden kislány ebből szerkesztett „valid shit” szöveget a profilképe alá, és weheartiten nem tudtam úgy „white bedroom” képeket böngészni, hogy egy „Okay? Okay.” kép be ne úszott volna a szemem elé. Mikor ez még egy szinttel fokozódott, nos akkor valóban fontolóra vettem eme remekműnek beharangozott könyvet.  – A legutolsó mű, aminek legalább ennyire erősen ellenálltam, és végül kíváncsiságomnak  engedve felvásároltam a sorozatot, az Stephanie Meyer Twilight sagája volt… Khm.. magyarul.
   Okulva hibáimból e-book formában kalózkodtam szert a könyvre, és bár az e-bookoktól is idegenkedem – mert egyszerűen imádom, mikor a jobb kezem ujjai alatt egyre fogynak a lapok, jelezve, hogy közeledek a végéhez –, úgy éreztem, nem kell nekem a könyv megvásárlása okán kiadott pénz miatti csalódás, szóval nagy levegővétel, és már kezdtem is.

Mint fenn említettem, elég erős kezdéssel nyitott a könyv, amolyan „nyári olvasmány, szórakozz velem, kincset rejtegetek” szirén-ének úszott el hozzám Hazel Grace gondolataival, aki mint mindenki tudja egy szinte teljesen átlagos tinilány. Ha nem lenne az áttét a tüdején, és a szerintem nagyon cuki hordozható oxigéntankja (amit amúgy azért nem látunk sokszor való életben, mert a hasonló áttétekkel rendelkező betegek hát… Nem sétálnak.) akkor az összes hisztijével, szerelembe esésével, és végtelenül átlagos szövegvezetéssel szőtt gondolataival teljesen úgy viselkedne a kontexusban, mint megannyi nyári regénybe csöppentett hősnő. Jön a fiú, fellángol a szerelem, jaj de nem lenne szabad! – és itt, ebben a „nem lenne szabad”-ban rejtette el az író a történet egész sava-borsát, a megkerülhetetlen halálos ítéletet, amivel a lány végig tisztában van, és úgy kezeli, mint más a tüsszögést.

Azt hiszem ez az a pont, ahol kicsit be kell lassítanom, és elgondolkodva azt kell mondjam: nem tudom eldönteni, jól oldotta-e meg az író vagy sem. Hazel Grace betegségének teljes tudatában van, és az egész történet során úgy viselkedik, mint aki elfogadta a tényt: meg fog halni. Nem nyolcvan év múlva, hanem jobb esetben pár év ha vár rá. Szóval viseli ezt a terhet egy olyan hetyke, groteszk mozdulattal, amin néha, mikor odavágja a szüleinek, hogy márpedig ő igenis meg fog halni, és a szüleinek új életük lesz, és ezt fogadják el, akkor csak pislog az ember, hogy… Valóban így viselkedik egy rákos tinédzser?
Mármint hálát adok az egy istennek, hogy nem azok kell törnöm a fejem, hogy tüdőm hiányában ugyan hogyan fogok felmászni az emeleten elhelyezkedő szobámba, tehát én magam sem tudom, hogyan viselkedne egy halálos beteg kamasz, de néha, a magam saját tini-lányos érzelmeivel nagyon arra hajlottam, hogy ez a férfi író elbagatellizálta Hazel viselkedését, néha nevetségesen nem találva a választóvonalat a mártír és a hisztis kislány között.

Hazel Grace, számomra legjobb, sőt… talán az egész könyvben az egyik legbrilliánsabb jelenet lehetett volna, ha úgy odateszi az író, ahogyan azt kell; amikor Hazel az udvarukon ülve nézi a kertjük végében álló hintát, amelyben látja saját, egészséges gyermekkori énjét, aki az apjával játszott, és belekívánja saját, jelenkori magát – egészségesen, életerősen, és mindezt annyira óhajtja, hogy abba picit beleszakadt a szívem. Ez volt az a jelenet a könyvben, amit úgy éreztem: tényleg, valós, odabasz, olyan szinten, hogy összetörsz.
Hiszen érthető, hogy ott ez a 17 éves lány, aki a depresszióját szépen elnyomja, és egy pár másodpercre kitör belőle a farkasordításnyi igazságtalanság: miért nem lehetek egészséges? – és most jön a gondom: hogy itt le is zárta az egész jelentet az író, én meg így néztem, hogy: pont most sírtam volna el magam, erre te?
Ebben a jelenetben még annyi érzelem, annyi elfojtott indulat, annyi lehetőség lett volna, hogy minél tovább gondolkodom, annál jobban feldühít a kihasználatlansága.
Értem én, hogy túlírás, meg anyám kínja, de na! A való életben nincs esélyem rákos haldoklóként szenvedni, így kérlek, ha már ilyen könyvre adtad a tollat, markolj a szívembe, és tépd ki gyökerestől!

Oké, megnyugodtam.

Augustus Watersről, Peter van Houtenről – Hazel kedvenc könyvének írójáról – nem szeretnék sokat beszélni, mert az ő jellemüket formálta meg legszebben az író, élmény volt a párbeszédeiket olvasni, épp ezért vagyok szomorú, hogy Hazel gondolataival túl sokat takart el ezekből a karakterekből.

És akkor most jöjjön a legnagyobb problémám, ami szerintem egy alapzat, és azt hiszem ebben csúcsosodik ki az egész semlegességem.
A dialógusok és Hazel e/1-es narrációjának szinte fekete-fehér mélységig fekvő kontrasztja.
Hazel vezetésével nyerhetünk betekintést az életébe, és értem én, hogy tinédzser, és laza szövegezés kellett, ami egy nyári napon könnyen a karjára veszi az olvasót, de akkor mégis hogy jön mindehhez azok a valóban tökéletes, mélyen szántó párbeszédek, amiken csak pislogni tudtam, hogy: basszus, ha ez ilyet is tud, akkor miért nem? Miért?
Ezzel a kontraszttal nekem az amúgy valóban művész hajlamú, betegség által beárnyékolt életű, és ezért fantasztikus gondolatokkal megáldott fiatalokat, feltűnési művészviszketegségben szenvedő hipsterekké alakította.

Véleményem szerint ez a könyv magában hordozta annak a lehetőségét,  hogy egy igazán mély, művészi értékű alkotássá váljon, viszont az írónak nem ez volt a célja, hanem az, hogy fiataloknak írjon egy szórakoztató regényt, ami a szívükig ér, és így mélyebb gondolatokra sarkallja őket.

Célzott volt az a depressziós hangvételű jó 50 oldal a konkrét végkifejlet előtt, ami nekem a maga szürreálisan fekete hangulatával a kedvencem volt.
Ezen kívül szeretném megemlíteni Peter van Houten és Hazel párbeszédét a könyv vége felé, ami szerintem megint csak egy kiemelkedő pontja az egész könyvnek, és akadnak még olyan félmondatok, amikre hatalmasat dobbant a szívem, és vagy öt percre teljesen megvett – aztán Hazel monológjai megint kidobtak.

Ilyen például:

"Some infinities are bigger than others"

"They were stumbling into one another in a way of hands locked together for prayer - never touching properly"

"It wasn't really nice of you to go blind and stuff"
"It wasn't my fault!"
"I didn't say it was your fault. I said it wasn't nice."

Kézírásomban:

A könyvek címein mind linkelve van egy google-ből előhalászott elerhető pdf link, vagy a pdf letöltő hivatkozása :) Kivéve Ransom Riggs művénél, mert ott csak fejezetek találtam meg.

Sylvia Plath – The Bell Jar

Október óta vágy, de annyi sok minden összejött, hogy sosem jutottam el az illetékes weboldalig – mert bár talán egy-egy kitüntetett könyvesboltban, ahol minden megtalálható, vagy éppen, egy olyan sűrűn-sötét sikátorba eldugott boltocskában, amelynek hangulata passzol a fehér papírra vetett sorokhoz meglelhettem volna, de ugyan mikor kóválygok én így behatóbban Debrecenben? Ja igen, majd harmadéven!
A Trónok Harcás élményeimből okulva éppen csak úgy merek utána nézni egy-egy könyvnek, mint a nyári nagymelegben leizzadt ember, aki a jéghideg medencébe bújtatja a nagylábujját. Szóval szinte csak a hátlapot olvastam, és célzottan spoilermentes leírásokat böngésztem. Majd, miután e-könyvben is lekalózkodtam, és gyorsan beleolvastam néhány helyen – épp úgy, ahogy egy könyvesboltban is szoktam. Hátlap, három beleolvasás, aztán mehet a menet –, úgy döntöttem jönnie kell; úgy érzem, nem bánom majdan meg :)

Ransom Riggs - Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children 
 

Azt hiszem, itt az ideje bevallanom valójában mekkora egy esendő lélek is vagyok. És ugyan melyik enyhén művész benyomatú emberre nem gyakorolna hatást egy ilyen borító? Ajkamat harapva haladtam el mellette mindannyiszor a könyvesboltban – mert egy ilyen megnyerő borító, hatalmas hype, csak nem lehet olyan jó, mint amilyennek feltételezem, csalódás és sírás lesz a vége.
Aztán egyszer mégiscsak kézbe vettem, és kinyitva eszméletlen kísértő, borzongató fotókkal találtam szembe magam. Szinte felsírtam, mikor Bence türelmét veszítve megragadta a karomat, és kivonszolt az üzletből – lehet nem kellett volna ezt a könyvet hagynom a tizedjére lejátszott forgatókönyv alanyának. Na de most!
Igény leadva a librinek. Work you magic!
// Prológus és elsö fejezet // Második fejezet // Harmadik fejezet //
 

Eve Ensler – The Vagina Monologues

Talán kívánságlistám legvidámabb tagja. Ábrándozásaim netovábbja már vagy fél éve, de amolyan szalmaláng típusban.  Pár percre nagyon, a film trailerjét beiszom magamba, aztán Menyus szól, hogy kaja, és elfelejtem. Ma egy Elle-ből olvasott cikk kavarta fel bennem a parazsat, és ha már olvasmánylista, hát akkor szalmaláng-lelkesedésem egyik kivált példánya is. Nagy reményeket fűzök a könyvhöz, a szövegezéséhez és a mondanivalójához is. Amolyan fénynek a sötét alagútban.

Jeffrey Eugenides - The virgin suicides

Mai nagy, másfél órákra húzódó Elle-merülésem során, teljesen véletlen úszott a szemem elé a borítója képe. Különösen nagy figyelmet nem fordítottam a leminiatürizált képen található betűk értelmes szavakká silabizálásával, de a reppenő világos hajkorona, és a zöld fűbe lógó láb megfogott. Aztán Florae magazinján megint szembejött velem, és természetesen ezt mi másnak is vehettem volna, mint isteni jelnek? A hátborító olvasása után rögtön felborzolódott bennem a misztikum megoldására irányuló vágy, így már az igénylistámon pihenne... Ha valahol megtaláltam volna

Ezúton szeretnék megkérni minden kedves erre tévedő, idegen nyelvű könyveken hasonlóképpen vadászó olvasót, így jó fél óráig tartó, sikertelen hajtóvadászatom végén: ha valahol megtalálja ezen gyöngyszemet, egy linket *.* Csak egy linket kérek.

Ezek a könyvek augusztusra tervezettek. Igazából vasárnap értem haza Campus fesztiválról, és bár rengeteget alszok, mégsem mondhatom azt: regenerálódok.
Igazából bujkálok az emberek elől, betéve magamat a könyvtárszobánk mély öblös rattan fotelébe, térdhajlatomat a dohányzóasztal élére támasztva, és… És művészkedés helyet eddig a facebookot, weheartit-et és a számat rágtam. Dobj rám követ, Steph!
Betervezett és már megvett könyveim a polcon, tőlem karnyújtásnyira: Borbély Szilárd, Tóth Krisztina, és még sokan mások…

Úgy érzem, ezzel a könyvlistával közelebb jutottam a végre, három hét bulizás után rámköszöntő művésznyaram első lépéséhez – mondjuk most kezdem, mihelyst leütöttem az utolsó betűt, egy kis Nincstelenekkel.

Művésznyaram további, igen előkelő helyen trónoló „meg kell tennem” topikja az egyre rövidebb időkre, ám egyre intenzívebben rám törő érzelmek megfogalmazása, amolyan impresszionista novellákban, ah dehogy: egypercesekben. Lásd egy kezdeményt:
 

Melledre kulcsolt karokkal, toporogva vártál fényt, miután órákig emberszagban fürödtél a  villamoson. Rákerestél az üldözöttség álombéli jelentésére, abban a szobában, ahol mentők, tűzoltók és rendőrszirénák hangja kergetőzött egy jól meghatározott kör pengevillanásnyi ívén.

Nyakad felületes és melled két nagy izma V alakot formált, amíg összeakasztottad a karod. Győzelemre emlékeztettél. A kezed is félúton állt meg közöttünk, nyitott tenyérrel az arcom felé, és nem tudtam eldönteni, hogy ezzel a mozdulattal mit is akartál.

/És felbuzdulásom a tettlegességig fajult: meg is írtam az első témát :3 Jaj, Steph, kicsit, fáradtan, de büszke vagyok magamra. Olyan sziporkázó érzés valami művészihez nyúlni egy hullahegyni képlet nyomása alatt *.* Szóval az első téma!/

Nézegettem szét magam körül, és találtam néhány szösszenet. Amolyan kis bohóságokat, amitől rögtön a tenni akarás édesen perzselő lángjára kapott a tanulástól elcsigázott lelkem utolsó foszlánya is - azt hiszem az előző levél hétköznapiságából, és ennek a bekezdésnek a pátoszából tényleg kihallatszik, mennyire kedvet kaptam valamihez.

Szertetnék indítani egy játékot. Nem versenyt, szigorúan játékot, amolyan írástechnikai mizériát. Egy rövid téma, egy rövid terjedelem, egy beküldési határidő, és mindezt folyamatosan. Bárki bármikor ki-és beléphetne, véleményeket mondhatnánk, és mindez olyan nagyon jó hatással lenne a tanulással tölött januáromra, hogy azt elmondani nem tudom.

Jelenleg az első témán agyalok, Steph. Kíváncsi leszek mi lesz belőle :)
És hogy mégis hogy jutott ez az egész eszembe?
Rátaláltam néhány írástechnikai játékra beküldött cafatkámra, és ezek hozták meg a kedvemet :)

"Visszatekintve sem tudok máshogy nyilatkozni: borzalmas egy nap volt, amolyan vérvörössel rótt huszonnégy óra, amikor semmi sem úgy jött össze, ahogy én azt elterveztem. Pedig mindent olyan szépnek láttam! Advent utolsó vasárnapjára romantikus, karácsonyi fényes andalgást terveztem a kirakodó vásárban, forró csokival és szívmelengető mosolygással…
Aztán az egész tervem egy pillanat alatt összedőlt, mikor a Kedves azt mondta:
 – Nem, mert ónos eső fog esni. – Természetesen hét ágra sütött a nap, a pár napja lesett hó szutykos latyakká olvadt, és csak a mínuszok röpködtek a kristálytiszta téli időben, egy szem esőcsepp sem. Szóval így kezdődött a napom. Végigsírtam a délelőttöt, és ennek fényében a kontaktlencsém hasznavehetetlenné vált. Délután négy óra felé azért Bence előállt a mentőtervvel:
 – Ha már úgyse esett egésznap a beígért eső, gyerünk ki Hangonyba, legalább pizzázunk egy jót a többiekkel! – Tehát mézeskalács helyett sós tészta, édes kettes helyett pedig az imádott, de akkor éppen nem kívánt baráti bagázs. Gyenge kezdés után, erős visszaesés…
Haragot azonban éppenséggel nem akartam, azért én mégis feltettem a könnyáztatta lencséimet, vállalva, hogy a két harmatgyenge látásélesítő savként szétégeti a szememet.
Mély levegővétel, és egy egész tál behabzsolt pizza után számvetést készítettem:

Az egri édes kettes romantikázás helyett, csapatostul vonultunk egy borsodi falu kora estére kihalt utcáin. Hátul, sereghajtóként, a fiúkkal együtt lődörgött életem aktuális szerelme, hevesen húzogatva a házi szilvával teletöltött, kézre illő palackot. Mert ugye én forró csokit terveztem…
Elől meneteltem én, karomon országos barátnőimmel. Nesze neked romantika! Ráadásul még az ónos eső is eleredt – csak hogy még véletlenül se legyen igazam. Miközben a fiúk kurjongattak, hogy elesünk, és véresre törjük magunkat, én felfelé néztem, és a köztéri világítás fényében hihetetlenül apró kristályoknak tűntek a lassan pergő cseppek.

Még mielőtt bárgyú mosollyal megállapíthattam volna milyen szépet láttam, egyik barátnőm hirtelen felindulásában a Gangnam style-t kezdte ropni, a másik oldalamon baktató nőszemély pedig rázendített egy Edda számra, a fiúk meg… Nos, megálltak, és a cigánysor első házára dobáltak  sáros hógolyókat.

Elolvadtam."

És a második:

"– Szerinted menni fog?

– Persze hogy nem! Minden macska utálja a vizet, és ezen az sem változtat, ha negyven-ezer forintot fizetsz ki érte, és mindenféle nyavalya ellen beoltod! – Bence legalább olyan hatalmas szemekkel nézett rám, mint a kezében tartott kölyökállat. A megfelelő pillanatban megejtettem egy sóhajtást, csak azért, hogy fokozzam a drámai hangulatot, majd folytattam:

– Bámulhatsz rám, mint borjú az új kapura, ez nem változtat azon a tényen, hogy a szőrgolyód bűzlik. – Vádlón mutattam a fejét csodálkozva mozgató állatkára, majd miután elforgattam a langyos vizet kieresztő csapot bosszankodva csavartam kontyba a hajamat.

– Most akkor mégiscsak megfürdetjük? – Valahogy mindig is csodáltam a férfiak felfogóképességének gyorsaságát! Természetesen ezen gondolatomról akkor egy szólt se szóltam, csak annyit dünnyögtem az orrom alatt, hogy:

– Meg!

– Azért, mert megszeretted? – Bence arcára varázsolta élte talán legbárgyúbb mosolyát, miközben ujjai közé fogta a kismacska parányi mancsát, és úgy integetett felém.

– Na, azt azért nem mondhatnám!

– Csak hogy tudd, ezzel a kijelentéseddel károsan befolyásoltad a macskám lelki fejlődését! – Bence úgy kényeskedett, mintha kettőnk közül ő viselt volna szoknyát. Éppen ezért én csak megrántottam a vállamat, és azt mondtam:

– Nem probléma."