Kortalan szűziességet, tisztaságot, érthetetlen örömmel tartott fogadalmat és szívmélyre vetett szomorúságot idéz az apácák fityulája, a ráterített fekete posztó pedig nehéz méltósággal omlik alá, még egybeolvadni nem látszik a papfekete reverendával.

Maria Laura nővér fotóját nézegetve – munkába temetkezett, jól elkapott művi pillanat – nem látok különbet a bennem megrögzült apácaképnél. Áhítatos komolyság, amely úgy szeli az arcot, mint a fedetlen bőrbe beleülő ráncok. Tekintetemmel keze mozdulatát követem a tenyeremben tartott kimerevített pillanatban. Szinte felvisít a menyasszonyi ruha selyemfehérje és a zárdaviselet feketéje által alkotott kontraszt. Elementális a vonzalom a végtelen két szélén álló szín között – és még annál is nagyobb a szakadék, ami a két nő között feszül. Egy képpel arrébb már más, olyannyira, mintha egy teljesen másik nővel találkoznék. Ábrándos mosolya olyan boldogságos, akár egy oltár előtt álló lányé, amolyan mozdulat, ami kisimítja az idő mélyítette barázdákat és lendületes pofont csap az átlagos földi halandó orcájára. Elgondolkodik az ember lánya: mit keres efféle tündéri mosollyal megáldott társa egy apácazárdában?

Maria Laura történetének utána olvasva sem állt össze a képlet. Huszonnyolc felé járt, a menyegzője időpontját is kitűzte már, a családi szabó vállalkozás hírnevét öregbítette  nyilvánvaló tehetségével, mikor is nővére gyermeket szült, és az újszülött arcában Isten képmását vélte felfedezni, a jelenéssel pedig gyökeres fordulatot vett az élete. Elképzelni az ekkora drasztikus lépést kiváltó jelenetet? Lehetetlen.

Minden esetre Maria Laura mostani napjait egy Szent Ritának ajánlott kolostorban tölti, Toszkána vadregényes vidékén – ezen a helyen pedig kereszteződött a fiatal nő tehetsége és valláshoz fűződő elkötelezettsége, valami olyan hihetetlen módon, amely történet varázsa melegséggel tölti el az embert. Szent Rita a bajba jutott lányok védőszentje, a házasság oltalmazója. Fiatal menyecskék, menyasszonyok imádkoznak hozzá, hogy oltalmazza házasságukat, avagy alakulóban lévő eljegyzésüket. A különleges fordulatot egy segítséget kapott ara hozta, aki hálája jeléül menyasszonyi ruhát ajándékozott a kolostornak, ahol később meghallgatott imáit elrebegte. Talán mások az ajándéknak tulajdonították a lány valóra vált álmait, ám a mai napra neves divatházak speciális mennyasszonyi ruhái tarkítják a rendház egy kijelölt helyiségeit. Ide zarándokolnak el a nincstelen arák, akik máskülönbem nem tudnák maguknak megengedni a tökéletes ruhát a nagy napra. Itt lép a képbe Maria Laura.

Tehetsége és jó szándéka egy magasztos célban ötvöződik – elvére annál szebb pillanat kevesebb létezik egy életben, mikor a nő felpróbálja a neki szánt Ruhát, majd félreismerhetetlenül csillan fel a szeme: Ez az! Hátha még mindez jótékonyság is, az csak emeli a fényét a cselekedetnek.

A hír igazi olasz vidék módjára terjedt szájról szájra, és bár divat vegyült a vándorlások eredeti célja mellé, Maria Laura a kezdeti lelkes segítőkészséggel és hozzáértéssel állja a sarat. Az esküvő jellemzése, a menyasszonnyal átbeszélt pár perc alatt dönt, több ruhát választ, igazít, dekorál, mér és megdöbbentően fifikás módon tálalja a kiválasztott ruhákat. Először egyet, hogy megjöjjön az ara kedve a próbálgatáshoz, majd egy elbizonytalanítót, végül a tökéleteset. Elmondások szerint ördöngős tehetséggel nyúl a megfelelő ruhákhoz.

Talán az egésznek amerikai „Mondj igent a ruhára”/”Say yes to the dress” hangulata is lehetne, de ezek az olaszok ugyebár mindent a maguk szájízükre képesek hangolni. Bár a menyasszonyok a fenn említett műsorhoz hasonlóan, barátnőstől, anyukástól, sógornőstől és anyósostól érkeznek a kolostorba, az egész közegnek, talán az apácai rendruhák intőn delejéző feketéje miatt adatott meg az a különleges érzés, ami nem hagyja bóvli kategóriába csúszni a nemes cselekedet ezen kifinomult formáját.

A próbaszoba a húszas évek műtermeire emlékeztet. A szoba szélén egy romantikus hangulatú hintaágy az arát kísérő asszonynépnek, a fémvázára fakultvörös műrózsák csomózva. Békés-bézsben ring az egész szoba, enyhet adó hűs menedék ez a perzselő nagyvilági gondok elől. Oltalmazó tekintetű szentképek a falon – tulajdonképpen dédnagymama kiskonyhájában sem hatott természetesebbnek a fiát karon tartó Szűz Mária. Jelenségnyi fénnyel suhannak a jövendőbeli menyasszonyok a derengésben csillogónak tetsző selyemben. Mindehhez az apáca feketéje, ahogy a fátylat a féltő gonddal a hajukra próbálja… Dobogtatón döbbentő.

Szeretném megkérdezni Maria Laurát: „nem bánja-e?” ahogy magam előtt látom a fedetlen, vékonyka váll íve felett igazgató feketével jó erősen meghúzott kontúrját, de azt hiszem, inkább elidőzöm. Merengek a gondolatos gondoskodás során elmélyült ráncok játékán, az igazgató ujjak fürge munkáján. A hajolásban előrelógó rózsafüzér szigorúan font csomóin, amik visszatükröződnek a magas fényű, egyszeri ünneplőruha  vásznáról.
Valami szívbe markoló, gonosz hang azt mondja bennem: biztos magát gondozza. A saját ruháját igazítja más testén, az egyre csak sokasodó arákban látja lánykorát, a közeledő őszben a soha be nem köszöntő elmúlást, amiben a maga esküvőjét hagyta hátra.
Boldogságot képzelek belé. Olyan hálás boldogságot, ami a szívemet tépi, és amit sosem fogok tudni igazán megérteni.

a képek a The New York Times tulajdonában állnak