Borbély Szilárd nevét nagyon sokszor hallottam azoknak a művészkedő-hajlamú fiatalok berkeiben, ahová nagyon szeretek eljutni. Ha már odáig érek nagy ritkán – és ezen ritkaság is egy a „dolgok, amikre több időt kell szánnod” listán, sőt, elég előkelő helyet is foglal el az ott felsoroltak között. Szóval egy jó pohár sör mellett szoktuk kitárgyalni kedvenc írók, sztereotípiák, olvasandó kortársak és egyéb eszmecserék bogos témáját, és nem egyszer vetődött fel a fenn említett szerző neve. Így hát, mikor egy, „összegyűjtött pénzecskémet szétszórom” Disney-dal aláfestéssel zajló délutánomon elértem a könyvesboltig, nyilván lekerült a polcról az egyetlen könyve, amit felleltem.

Rendszerint tíz könyv alatt nem állok meg vadászatom során, majd mikor már nem fér be több gerinc ujjaim markolatába, akkor elhúzódok  a bolt egy eldugott sarkába, leülök, és tüzetesebben vizsgálódok, míg végül kikerül a tízből az a három, amire még futja a bukszámnak.

Borbély Szilárd kötete már magában olyan borítóval büszkélkedhet, amin az ábrándos lelkek tekintete minduntan megakad. Zöldárnyalatos, puritán, életpofon-fájó pusztaság. Valami fojtogatón-szívszorítón magyar. Valami keserűség, ami a nagyszülők mosolyába vegyül.

Szóval mítoszokból ismert, kellemes borzongás járt át, még kinyitottam a könyvet – tudniillik Magyarország hatvanas éveinek menthetetlen szerelmese vagyok.

Kis novellák fűzére köszönt vissza rám, kicsi alatt pedig azt értem, hogy a leghosszabb írás is maximum négy oldalra nyúlt el a b5-ös alapú kötetben. Ám olvasás során rá kellett jönnöm, hogy ezek a kőkemény, néhol fél oldalas novellák úgy megállják a helyüket, mint másnak negyven oldal terjengése.

Velem szembe elsőre egy olyan szemelvény került, amiben a falu bolondja, a Messijással folytatott párbeszédet az író epikai énje. Messijás pedig szakasztott olyan beszédhibával szólalt meg, mint a mi falu bolondunk Ferike, aki a mi családunk tagja – aki olvasni szeretne róla, annak belinkeltem a novellát a névre. – Tehát hatalmasat dobbant a szívem, így nyilvánvalóan utazott velem a könyv.

Tudjátok, akadnak olyan könyvek az ember életében, amit egy huzamra el kell olvasni, mert egyszerűen nem hagy nyugodni a történet sodrása. És aztán következnek azok a kötetek, amiket le kell tenni, akár másfél oldalankét is. Be kell szívni a melankóliáját, bele kell merülni a közvetített érzelmekbe – mert máshogy nem lehet. Még kétszer újraolvasni a szíven ütő félmondatot… Borbély Szilárd, nagyon gyakran tőmondatokban szedett írása is ilyen.

Kőkemény. Szívfacsaró. Földbedöngölően naturalista. Szerintem egy modern Móricz Zsigmond. Már a kezdő mondatnál érezni, hogy ebben a kötetben munkásparaszt idillnek, mint olyan, egyszerűen nincs helye. Még olvastam, úgy éreztem, szemben ül velem a mesélő. Ő néz rám veséig hatoló pillantással, és míg mondja a történetét, a maga vontatott, célzottan kegyetlen stílusában, minden egyes szót belemártott a vérembe. Hihetetlen volt.

Bár viszonylag gyorsan falok fel egy könyvet, ez… Másfél óráig bolyongtam a házba öt oldal után, magam elé képzelve a benzinnel leöntött macskát, akire gyufát dobtak. A nagyapa lábának kapca-rohadt szagát. Az aprócska, mindent érő mozdulatokra kihegyezett leírást. A szegénységet, amit nem tudok hova tenni, mert mint fogalom, szerencsére kimaradt az életemből.

Nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az író két évvel fiatalabb Menyusnál. Amíg ők nyomorogtak, addig Nagyszüleim vették meg a faluban az első tévét. Valahol elöntött a nemtelen bűntudat.

Eszembe jutott, hogy ez a kor az két dologról szólt: a jó barátokról, vagy a mérhetetlen szegénységségről. Amíg a Papa és a Mama meséiben a jó barátokat ismertem meg, addig ez a könyv megmutatta a kor másik oldalát – annak a kornak, amibe kislánykorom óta tartozni szerettem volna, és most egyszeriben – végre –, másként látom a problematikáját.

Ez a regény, bár számtalanszor tudatosítják a főszereplő kisfiúban román és – ha jól vettem ki – szláv származását, nagyon magyar. Ha másért nem, hát a körülmények miatt. Izzófény-erős felvilágosítás, hideg zuhany.

Mivel számomra a nyár az az idő, mikor mélyebb gondolatok szállnak meg, ezért engem szerintem tökéletes időben kapott el. Viszont egy normális életvitelű embernek vagy a téli hóesés csendjébe ajánlom, ahol ilyen sztori olvasása miatt könnyen elönthet minket családunk miatt a hála bájos érzelme. Vagy pedig az ősz múlandóságot ígérő ezerszínébe. Úgy, a hulló falevelekkel talán könnyebb megmagyarázni, és megérteni.

Nekem 5/5. A maga földig romboló nemében tökéletes.