és most szépen visszacsordogálok a vérkeringésbe...

Az indulás előtti napokban úrrá lett rajtam az egyedüllét utáni fojtogató vágy. Martam mindenkit, aki ki akart szakítani az írásból, az olvasásból, vagy az újkeletű festegetési mizériámból. Szúrós szemekkel meredtem mindenkire, aki bármi olyan tevékenységet említett, ami miatt át kellett volna lépnem a ház küszöbét, és ezzel menthetetlenül meg kellett volna mosnom a hajam, le kellett volna vennem az otthonkámat… Egyszóval művésznyaram legmélyebb pontjára süllyedtem, ringatózva a lustaság és a semmittevés ingoványában.

Na, ekkor jött a hirtelen ötlet a gyerekkori barátaimtól: vasárnap Bogács, három nap! Pakolj. Időt és energiát nem igazán fektettem a pakolásba, és mivel „no-makeup-augustus”-t tartok, ezért  a teljes laza igénytelenség jegyében verődtem be a társaságba… Csodálatos volt.

Tudni kell ezekről a gyerekekről, hogy hiába növünk egyre messzebb a gyermekkorunktól, ugye én már egyetemen, a többiek érettségi előtt… Hiába távolodunk attól a nádastól, ahol élethalál harcot vívtunk fahusángokkal, vagy éppen képzelt varázslatokkal, ha egymásra nézünk, valahol mindig ugyanaz a gyermekarc mosolyog vissza a másikra, aki anno belelökte a patakba. Persze azt senki nem számolta, hogy a patak árnyékos medre tele csalánnal…

Adja nekem a kezembe a kész nyársat Szili, és csak arra tudok gondolni, hogy egyszer foci közben úgy bokán rúgta valaki, hogy hisztizve szaladt be a nagymamájához… Ő hozta a labdát, nem játszhattunk tovább. Vagyis, másnak is lett volna labdája, de a Szilié az tiszta bőrből készült, és hát azzal játszani, na hát, azt semmi nem pótolhatta. Úgy ültünk ott a kapualjban, úgy kérleltük, még vissza nem jött. Niki világ életében parancsolgató kisfőnök szerepében tetszelgett. Az ő ezermester apukája építette a játszóteret, ami nagy játékaink színhelyéül szolgált. Olyan, mint akkor. Legyen bármennyire ambiciózus és hirtelen, végtelenül jólelkű és segítőkész. Pótolja a „csakazértis” morálját. És az összes többi legkedvesebb barátaim.

Az pedig, hogy Bence egy osztályba került a gyerekkoriimmal, és így olyan elválaszthatatlan tagjává forrt a csoportunknak, mint bárki más: felbecsülhetetlen.

Őszintén legyen szólva, nem a legbulisabb társaság – de a maguk nemében pótolhatatlanok.
18.-án ünnepeltem a névnapomat, de persze tipikus jellemvonásom: a nyár tespedt szaladásával teljesen kimentek a fejemből a dátumok, meg amúgy sem jeleskedem a névnapok jegyzésében. Nem úgy Bence.

Aznap karajt sütöttünk. Először tárcsán, grillnek, de begyulladt az olaj, szóval rántotthús lett belőle. Valamiért még a szobámban matattam, de már nagyon ordítottak, hogy mi a f*szt csinálok már ennyi ideig, szedjem már rendbe magam, hát nem Debrecenbe' vagyok, hogy eltoljam az egész vacsorát!

Mire leértem a nyílt teraszra, már mind a heten körbeülték a hatalmas műanyag asztalt. A felettük lógó lámpa öntöttvas búrája cirádás árnyékokat vetett az arcukra, és úgy megtapsoltak, hogy nagyon. Tiszta vörös maradt a kezük még akkor is, mikor a rántott húsért nyúltak. Boldog névnapot, boldog névnapot! Én meg álltam ott, ujjaimnál összecsomózott kezekkel, és azt sem tudtam hogy pislogjam el a meghatódottság  szülte könnyeimet. Hihetetlen szentimentális lettem az elmúlt hónapokban.

A társaság ajánlott nekem egy soha vissza nem térő alkalmat, hogy kívánhatok valamit. Azt kértem, hogy mindannyian jöjjenek le a pincesorra.  Egy bizonyos számú kör után, melyben x nagyobb egyenlő tíznél már éppen olyan hangulat állt be, hogy szó nélkül mentünk a borospincék felé, ahol az élőzenét szinti-boyok szolgáltatták. És még táncoltunk is… Ami tekintettel léve a társaság bulizási hajlamára, olyan szívet melengető élmény marad számomra, hogy csak na.

Hogy mindez a finom házi, a mulatós vagy hangulat számlájára írható? Felesleges találgatni. Akadt a táncparketten egy nagyon édes idős házaspár, akik picit kapatosan, de nagyon aranyosan mezősségit táncoltak. Tudni kell erről a táncról, hogy a maga nemében tökéletes. A megfelelő, élő zenés kísérettel szerintem a világ legszerelmesebb tánca.

Látva a nyugdíjasok tényleg, kalapemelést érő produkcióját, azt hiszem ez volt az a pont, mikor Bencének viszketni kezdett a tenyere, és kikapott a nagy körből, ahol addig ment a nagy mulatozás.

Nem táncoltunk mi soha versenyszerűen, de tizenkét néptáncos évünkből másfelet mezősségi szólóval töltöttünk. Talán ez is hozzájárult mostanra harmonikus kapcsolatunk szilárd alappilléreinek letételéhez. Nyilván mondanom sem kell, a dajdajozók között, a b-kategóriás szinti-boy csiholta dallamokra nem bontakozhatott ki a könnyfakasztó romantika, de elmondások szerint az idős házaspár is vetett ránk egy-két elismerő pillantást.

Én nekem azt hiszem akkor állt meg a szívem, mikor Bence majdnem egész két métere egyszerre csak felemelkedett mellőlem levegőbe. Aztán a fiú szinte hibátlanul lenyomta a csapásolást. Se a bokája, se semmije nem tört el. És még szépnek is emlékszem rá. Nos, sikeres estét tudhattunk magunk mögött.

Közben persze rajtam az alkotói mizéria is. - AVAGY mi fér még bele a nyár utolsó két hetébe? - Új dizájnt tervezgetek, amiben már benne van az ősz, a nyár alatt formálódott személyiségem egy csipetje… Épp csak a kompozíció okoz fejtörést, hogy ne úgy nézzen ki a végére minden, mint egy kaotikus ősrobbanás.

Írói oldalról pedig majdnem-kész novellát tudok felvonultatni. Andzse írói pályázatára készült, megkésve, és ezerszer elrebegett hálával kísért köszönettel. Még tart a javítgatás fázisa, de esetleg vállalkozó kedvűek szólhatnának pár szót. Zordon lenne a Disney-főgonosz. Ott van? Ha valaki érdeklődik, a Bővebben gombra kattintva érheti el a novellát

---

 – Kegyetlen az élet, ugye?

"Már megint a tök királynál?" – Belefeszültem a csodálkozásba, míg remegő tekintetem alatt majdnem meggyulladt a kártyafigura kopott festékű palástja. Szerettem volna a számat tátani, de erre eszembe jutott anyám hangja – rikácsolt. Így maradt hát nekem a szemmeresztés. Különben sem illett már bármin is úgy ámélkodnom, mint egy gyereknek. Főleg nem Előtted. 

Elmerengtem a kócos fekete haj keretezte metszőn erőszakos arcél mentén –  szinte ugyanazzal a mélasággal, mint legelőször. A járomív kiugró csúcsánál csúszott ki belőlem: Te és az én apám?

Karakteresen beesett arcodra műanyag-zöld árnyékot vetett a lehúzott rolettán át beszűrődő napfény. Ebben a félhomályban égett méregszín derengéssel ragadozótekinteted. Mosolyod verem-sötét íve elé nősikolyt képzeltem. Szinte már feminin, nyurga testedre izzadtan borult rá  a nyári vihar előtti párás levegő. A szikár bordaketrecből kiszakadó lélegzettel együtt gondoltam újra: Te és apám? Az útszéli kandúr kényes fújása és a vadon oroszlánjának tiszta üvöltése? A te kifordított, túldramatizált, lesújtó pillantásod, és az apám egyszerű, oltalmazó simítása? Hogyan hordhatott mindkettőtöket ugyanaz az asszony?!

Opál-merev tekintettel néztem fel rád. Beleremegtek az izmaim. Úgy gondoltam, harciasnak tűnök, pedig mind e mögött nem lapult semmi más, csupán annak a kisgyermeknek a tehetetlen dühe, aki pár éve ugyanúgy elvesztette a makaó játszmát. 

 – Kegyetlen az élet, ugye? – A tök királynál, lapra pontosan szólaltál meg. Kaján mosolyodba legszívesebben beletörtem volna a kezemet. Szemedet félig hunytad, mutatóujjadat így futtattad végig a kifakult asztallap szegénységet idéző repedésein. A lehúzott roló végett zöldben játszott a szoba, éppúgy, mint anno. Emlékszem, akkor nevetésed fürkészésébe menekültem, még mielőtt szétvetett volna a tehetetlen düh.  Veled szemben ülve próbáltam  eldönteni, hogy mit is látok. Mi szorult az arcodra harmatos pókhálóként tapadó ráncok keretébe? Szórakozott, gúnyos mosoly? Olyasféle ajaktartás, aminek a fénye, ha valakire rávetül, annak a gyomrába mázsasúlyú követ vet? Mindez elől gőgös álltartással, döngő kislányléptekkel menekültem. Pózba merevítve magam, méltóságteljes gyermek látszatát keltve iszkoltam, még mielőtt újabb szavad megtalált volna. Mert sötétség lepte be a szobát a hangod terjedése mentén. Mert vállamat érintve megállt a beszéd, mint két rám nehezedő, földbe döngölő felnőtt-kéz.

Út közben csak  anyámat kérdeztem meg:  

– Apám? – Emlékszem, akkor telt el a harmadik nap, hogy nem láttam hazajönni. 

A szobám ajtófélfájának takarásában fordultam vissza.

Anyám kérdésemre csak hatalmasat nyelt, ujjai az asztal szélére feszültek. A fél marék asszonytest válla előreesett, pillantását pedig arra a sebre vetette, ami a bal szemedet hosszában szelte át. Anyám beleremegett ebbe a mozdulatba. Reszketeg-homályosra párált a tekintete, amíg ijedten nézett a szétkaristolt férfiarcodba. A sebed ocsmány-vörösen égett, a homlokcsontodra felfutó foszlott élben még gennyedzett is. Egész játszma közben intenem kellett magamat, hogy ne bámuljalak. Annyira szerettem volna belemártani az ujjamat a sebbe, hogy aprócska gyermekkezemmel görcsösen a viaszos kártyalapokhoz tapadtam – így türtőztettem magamat. Ha belegondoltam a forró váladék érintésébe a bőrömön, kirázott a hideg. 

Belemarkoltam az ajtófélfába, míg bűntudat íze omlott szét a számban.

 – Apám? – kérdeztem még egyszer.

Mélyzöld vájattá vált az asztal repedése a szobában keringő árnyék miatt – e felett a hasadék felett egyensúlyoztál mutatóujjaddal, még végül elértél az asztal peremére. Lustán, minden izom munkáját kimérve emelted fel a tekintetedet. Így néztél rám. Pupillád körül élvetegszín sarlónak tűnt méregzöld íriszed. Hozzáillet a fájdalom-sötét mosolyod, ami durva ráncba szedte a bőröd. Akkori gyermekfejemmel nem is tudtam volna jobban megformálni a szót: simlis. Bemenekültem a szobám üvegberakásos ajtajának rejtekébe. Ott, abban a derengő zöld párában bújtattam el a borzongásomat. Ugyanazt, ami az ujjamra tespedő genny gondolatára is átjárt. Úgy rázott ki a hideg, hogy meleg maradt utána. Émelyítő, szédítő meleg.

Este elmondtátok, hogy apám meghalt. A szavak mellé mohón szürcsöltem a banánturmixot, csakúgy, ahogyan mindig is tettem: mint aki bele akar fulladni. Két kerek tekintettel pislogtam ki a bögre hatalmas karimája mögül.

 – A mája volt. Hepatitisz. – Anyám olyan furcsán ejtette a szavakat, mint a szótagoló kisiskolások. Belegabalyodott a mássalhangzók-magánhangzók hullámvasút menetére emlékeztető emelkedő-lejtőibe.

 – Hepatitis – mondtad ki olyan dallamosan, ahogy annak a szónak meg kellett ülnie a konyha levegőjében, habzsolásom ütemére. Szinte azonnal félrenyeltem.

 – Na-na, hát cigányútra ment? – anyám sokkal nagyobb igyekezettel ütögette a két lapockám közét, mint az szükséges lett volna. Egyre könnyesedő szemmel néztem fel rád, az asztalra könyöklő nagybátyámra. Mosolyod láttán kútban éreztem magam, és azt gondoltam, apám szebb dologba bele sem halhatott volna.

Amíg fázósan rázkódtam, és jeges veríték csurgott végig rajtam, azt is hozzáfűztétek, hogy maradsz – elvégre férfi, az kell a házba. Elvégre, az mindig kell.

Hogy a hűlthideg betonfal vagy anyám torka nyomta-e el a párosotok éjszaka csikarta hangjait? Nem tudom.

Hónapokkal később került elő legközelebb a pakli magyar kártya. Koncentrált figyelemmel raktam színre színt, számra számot. Elhasznált, rojtos szélű lapokkal játszottunk – ujjamhoz minduntan zsírosan tapadtak a foszlottra fogdosott darabok.

– Kegyetlen az élet, ugye? – már csak a tök király maradt a kezemben, mikor bedobtad az utolsó lapot. Dolgod jól végezve dőltél hátra. Alsó ajkamba haraptam, míg te, a fekete hajú férfi a karja alá vontad anyámat. Először csak a bicebóca asszonytest előreesett vállát, majd a mozdulat végére úgy tűnt, mintha a puszta érintéseddel a magadévá tennéd anyámat. A nőt megrázta a csiklandós nevetés. Anyám összerezzent a rá nehezedő dominancia döngölő súlyától.

A bal szemeden a seb az évek során fényes hegszövetté húzódott össze, amin a csupasz, piszkos üvegű villanykörte fénye ezüst színnel futott végig. Az egész játszma alatt azt a homályos színnel csillanó vágást figyeltem, ami ingerlőn szelte keresztbe a bal orcádat. A homlokod szemöldökrészi kitüremkedésétől, az arcod hamuszín, petyhüdt puhájáig. Erőszakos, mindenfényt visszaverő forradás volt ez… Megrettentem attól, hogy legszívesebben mit is tennék vele, ezért lesütöttem a szememet. A tök királyt az asztalra szorítva, a használt kártyalap zsíros tapintása helyett az élettelenre gyógyult seb érintését képzeltem az ujjam hegyére. 

Tekintetem az asztalon végigsimító férfikezed követte. Belerévedtem azokba a végtelen-mélynek tetsző, kesze-kusza repedésekbe, amikbe belefeküdt a szoba zöldes sötétje. Amik peremén húzva suhant az érintésed, egészen addig, amíg egy gyalulatlan szálka bele nem szaladt a húsodba. Hallottam a megkeményedett bőr hasadását, éreztem a feszítő nyomást... Láttam a vér helyett kibuggyanó színtelen nyirkot, és tekintetedben a fájdalom helyett az élveteg rándulást. Mindebbe beleborzongtam, ugyanazon a különleges módon: hideg csiholta, meleget hagyó remegéssel.

Véletlen lehetett csupán, hogy aznap is banánturmixot vacsoráztam. Ugyanabból a hatalmas karimájú bögréből szürcsöltem, vehemensen, mint aki attól fél, elveszik előle az ételt.

– Apád nem hepatitiszben halt meg. – Anyám hangja megint leesett az idegen latin hepehupás hullámvasút-ívéről. Még azelőtt buktak ki a pengevékony, színtelen ajkakon a szavak, mielőtt kérdőn felnézhettem volna:

– Apádat megölték.

A visszaöklendezett vacsorám beleült az asztal repedéseibe. Anyám éppen hogy csak felbírt még emelni a Heimlich-féle műfogáshoz. Csontos, gyenge asszonykéz karolt fojtogatóra, míg államról nyállal kevert hányadék csöpögött le, pillantásom pedig milliméterről milliméterre végigkövette arcod holdszín vágását. Velem átellenben ültél. A szemedbe akadt a tekintetem. Sikoltó-hideg téli fenyvesek zöldjével meredtél rám. Vizslatásod egy töredéknyi, tompa fényében pedig megláttam önmagamat. Oszló dögként terültem el a tűlevelek alatt. A hidegrázó-meleghagyó borzongástól még egy utolsót rándult a gyomrom.

Szót nem várva vonultam el.

 – Gyakorolni fogom az illemtant! – Hallottam a törött üveges ajtón túlról. Nyilván a hangomat utánoztad volna… De igazából csak a nyelvedet köszörülted rajtam.

– Kegyetlen az élet, ugye?  

A tök király kopott-zöld palástja beleolvadt a szoba nemtelen derengésébe.

Olcsó vászontörülközőket tartottunk otthon, mert másra nem futotta. Ezek a leplek viszont sosem szívták ki rendesen seszínű tengerkóc hajamból a vizet, ezért még zuhanyzás után fél órával is csöpögött rólam a víz. Két darab flanel törölköző pihent a szekrényben; egy anyámnak, egy pedig nekem. Az egyik tengermély bordó, a másik erdőfenéki ében – mind a kettő olyan sötét, hogy ne látszódjon rajta a belőlünk szivárgó a vér. A saját ébentörülközőmbe bugyolálva ültem veled szemben.

Fájón merevre feszített tekintettel meredtem rád – a sebeden keresztül. A körülöttünk kavargó zöldes homályban az egyetlen hártyafényes sávon keresztül. A sebeden át, amin kezemet törtem volna. A szemedbe bámultam – abba a két jaj-hideg téli éjszakát idéző lyukba, amiből kibuggyant az életem összes keserűsége.

 Anyám már egy ideje nem járt haza az esti műszak miatt. Lassan szívódott fel közülünk, mint a nyári párás melegben kiömlött víz. Egyre zsugorodott a gondok és a pénztelenség súlya alatt, még végül már szívünk porzó barázdáiban sem ülhetett meg tovább. Eltűnt. 

Kezed megint megtalálta az asztallap közepéről eredő legmélyebb repedést. Mutatóujjad hegyével követted az árnyékszívott rés vájatát. Elmosolyodtál – kaján vágásként nyílt szét a szád, a belőled kiömlő sötétségbe pedig úgy beleborzongtam, hogy a melegrázós résznél megoldódott a flanel törülköző a mellemnél.

Hirtelen mozdulattal markoltál a kezembe. Körmöd nyoma után ugyanazokat a tükörszín sebhelyeket képzeltem, ami az arcodat csipkézték. Kiszaladt belőlem a lélegzet, ahogy közelebb hajoltál, át az asztallap résein, át a halomra szólt paklin.

 – Most elmondom az én kis titkomat. – Amíg a szavakat formáltad, a borostád csikarta az arcomat. Elképzeltem, hogy lángra gyulladok, ahogy az egymáson súrlódó két bőr kovakőként szikrát vet. Elgondoltam, ahogy eltakarodik a konyhából az örökös félhomály.

Izzadtság párája keveredett a kártyák viaszos illatával; a kezed szorításának erejével tapadt orromba a szagod.

 – Én öltem meg apádat.

Csuklómat kifordítva szorítottam rá az alkarodra. Átrántottalak az asztalon – az életünk szegénységét idéző hasítékokon, a kártyapaklin, amelynek búskomor, fakult figurái a mindennapok embereit idézték elém. Magamba húztalak.

Aztán felálltam, és sajdulón szorosra markoltam a konyhakést. 

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés