Teljesen átlagos szombati ebédet ültünk – a Mama nem állt meg csak az ötödik fogásnál, mikor már a kapros túrós lepényt is felszolgálta a bográcsban főtt gulyásleves, a tepsis krumplival körített sült karaj, a falunapról maradt gondosan lefagyasztott majd felengedett töltött káposzta, és természetesen az elmaradhatatlan dióskürt után sorjázva. Mindezen étkek elfogyasztása utójára, már csak azért, mert nehogy éhesen menjünk haza, elénk tette a kapros túróst, de persze azt már nem mondta hogy hova raktározzuk: a harmadik vagy a második gyomrunkba.

Szóval ültünk ott nagy komótosan, leginkább azért mert akkora pókhassal, mint amit belaktunk már mást nem is lehetett volna csinálni, és megkezdődött az ebéd fénypontja: a pletykálás. Bence névnapját ünneplendő, tekintettel léve a fiúcska zsenge korára, és hogy fiútestvére lévén asszonytársasághoz nem igen szokott, Mamával összekacsintva könnyed témákat dobtunk fel. Megbeszéltük a lovas-színházi előadást, az abban főszerepet kapott színész Szőke Herceg attitűdét, majd közelebb kerülve csepp-kis, hegyek közé dugott falunkhoz sorra kezdtünk venni a szomszédokat. Minden házhoz saját anekdotákat fűztünk, egyes kapukat elhagyva pedig Menyus szúrt közbe valami kis közérdekűt, még mielőtt Bence elvesztette volna a fonalat a zivataros falusi viszonyok között.

Így vetődött fel a jövő hét péntekre eső neves esemény is, amikor is az Experidance társulat szerény térségünk felé látogat, és Menyus, mint ötvenes évei elején élő nő, aki egyszerre csak rádöbbent, hogy az elmúlt kilenc évben mást sem csinált csak hirtelen lebetegedett édesapját ápolta – Isten nyugosztaljon, Papa –, és karakán, húgaként tartott kislányával vívódott – és áldjon meg engem kevésbé csökönyös természettel, ámen. – Szóval Menyusba egyszerre csak villámként csapott a felismerés: élni akar, és mikor ha nem most! Így hát minden egyes alkalmat megragad a kimozdulásra, és ha már ott tart viszi magával édesded pereputtyát.

 – Jövő héten tehát megyünk táncot nézni!
 – Azt ugyan nem igen. – Nem tehetek róla, egyszerűen megrögzött szokásommá vált az, hogy hétvégi, nagy szentségben tartott ebédeinken levetkőzzem az Eger és Debrecen tudományos városaiban rám ragadt közös modern magyar nyelvet, és szombat-vasárnapokon, a családom körében azzal a régimódi, palóc móddal beszéljek, ahogy amúgy születésem óta a számra jönne minden szó.

Nézett is rám Menyus:
– Hát oszt ugyan mért nem? – jött ki végül Mama száján a kérdés.
– Mert jövő héten pénteken én megyek bulejba.
– Hát hova?
– Csak ide a faluba. – Újszülött sem ejthetne el ártatlanabb megnyilatkozást, mégis, mikor nem tettem a mondat végére egyik gyerekkori barátom már jól csengő nevét, Mama és Menyus szeme szinte egyszerre csillant meg élveteg-féltő gyilkos fénnyel.

 – Kihez? – tagoltan, minden magánhangzót azon a jó mély módon forgattak meg a torkukban, hogy éreztem, itt, ebben a kitörni készülő szócsatában aztán ember az, aki a talpán marad.
 – Beckséknél lesz, a nagymamájuk házában… - mondtam szépen, illedelmesen na persze a leányzó civil nevét elszórva az asztal felett.

 – Hát az meg osztan kicsoda? – És mikor megosztottam velük Becks általam ismert előéletét, kezdve azzal, hogy óvodás éveitől a szakmája elvégzéséig egyik gyermekkori legjobb barátném padtársa, és ezzel országos kebelbarátnőjévé vált, majd mostanra tanácson (mert nem hivatal, még mindig tanács az faluhelyen)  tölt be köztiszteletben álló állást.

 – Hát oszt aztán hol lakik, hogy sose hallottunk még róla? Meg hogy sosem játszott veletek? – Folytatván lassan tíz percre nyúló mesémet szinte műszaki-rajt pontos helyrajzot készítettem kis falunkról a kockás terítőre, így mutogattam el, hogy a leányzó hány utcányival is lakik feljebb tőlünk, ezzel tisztázva azt a főben járó bűnt, hogy szerencsétlen lány nem szaladgált velünk együtt annak idején a tarlóra égetett mezőn, InuYasha-s harci kiáltásokat ordítva.
 – De bánja! A szíve szakad belé a mai napig – bizonygattam átszellemülten, majd még lezárásnak hozzátettem, hogy Becks nem más mint egy szeretni való, kedves-rendes ember.

Mama és Menyus még csak azt a másodpercnyi csendjükkel járó örömöt sem adták meg nekem, amíg úgy érezhettem volna, megfelelően érveltem. Következő kérdésdárdájuk:
 – Hát oszt aztán ki az apja? – elevenbe talált, mivel én ugyan sosem kérdeztem meg Beckset az édesapja nevéről. Na itt esett rajtam fogás, és addig csipkedtek, még szinte kivérezve nem borultam a konyhaasztalra.
Hol dolgozik az apja? Az apja kinek a fia? Mit csinált? Ki a felesége? Oda akarsz-e te menni? Hogy ki tudja nagyapádnak mi köze volt hozzá? Oszt ha haragosa volt? Akkor mit fognak hozzá szólni? Meg aztán ahogy te viselkedsz, te lány, hogy csak úgy dobod hátra a feleseket, na akkor mi lesz nálad a haragos házánál? Leitatnak! Másnap meg már az egész falu száján leszel!

Bence mindeközben szolidan megfulladt a nevetéstől. Próbált néhány szórakozott, kacagás könnyeitől párás pillantást váltani velem, de teljesen megátalkodtam, és inkább jobbommal rákönyököltem az asztalra, könyökölt kezem összeszorított öklével pedig megtámasztottam a halántékomat. Gondoltam, megvárom, még elül a vihar.

 – Tudod most mi lesz, kisasszony? – így Menyus, mikor eszébe jutott a megfelelő megoldás. Néztem is fel rá, én kis tudatlan, szent meggyőződésemmel, hogy sorsom ettől rosszabbra már nem  fordulhat. Néztem fel Menyusra ’come at me bro’ tekintettemmel. Úgy éreztem, hogy ettől a falusi vénasszonyok szitokáradatának is beillő „csupán fejtegetéstől”, ami egyre inkább megrontott ledér nőszemély kilétemre éleződött, semmi nem lehet rosszabb.

 – Na mi lesz? – kérdeztem egy hívogató kézmozdulat megtétele során.

 – Felhívom az én barátnőmet, oszt megkérdezem ki fia-borja ez a Becks! – Menyus csatát nyert győztes hadvezérek büszkeségével vonult a vezetékes telefon felé, én meg megsemmisülten dőltem hátra a széken, hogy ez nem lehet igaz.

Menyus, bár már huszonegy éves korában a városba ment férjhez, olyan informátorokat hagyott hátra szülőfalujában, hogy felvégtől alvégig mindenkit számon tarthatott. A tárcsázás kattanásai alatt egyik fő besúgóját véltem felfedezni, de végül nem a régi kebelbarátnéja, hanem annak férje vette fel a telefont.

 – Hol van Kati?
 – Azt én nem tudom!
 – Nem tudod hol az asszony? Hát az már régen rossz! Nem baj, Lacikám, te is jó leszel nekem! – ezzel Menyus bele is kezdett töviről hegyire, utca helyrajzokat szóban lefestve ecsetelni az én bulizási szándékaimat. Lacika végül felvilágosítást adott Becks édesapjáról, és hogy a partizási helyre kijelölt nagymama házáról inkább hadd ne mondjon semmit, mert ott mindig olyan a hangzavar, hogy majd’ szét viszi a ház falát.

 – Mert olyan jól érzik magukat! – próbáltam menteni a menthetőt, de Mama és Menyus tekintete semmi jót nem ígért. Bence majd’ megfulladt a nevetéstől.

Végül abban maradtunk, hogy Lacika egy nagy Háry János, és Katit, a Szavahihetőt kell megvárnunk, mire a péntek estém sorsa eldőlhet.

Így csörrent meg ma reggel a telefon, Katival a vonal túlvégén. Becks, szeretnélek felvilágosítani, hogy a családod származása a kezemben, ha nem is az Árpád-kortól levezetve, de édesapád oldaláról a tudásom úgy kibővült, ahogy isten lássa lelkem, sose állt szándékomban.

A vers vége az lett, hogy édesapád a négy testvére közül a legrendesebb ember, meg amúgy is a lány – vagyis Becks –, egy dolog-szorgos teremtés, és különben is, nagymamád háza szembe szomszéd Katiékkal, szóval na hol lesz a péntek estém? Na hol? Totally nailed it! Now give me my deserved high five!

Mindezt most csak azért, hogy ne múljon el belőlem nyomtalanul a helyzet komikuma. Engem így engednek el bulizni. Jelezze, aki jobbat tud.