A vérgróf trilógiára még karácsonykor tettem szert, valami mesésen akciós áron. 999 forintért adta a Libri a könyveket, így ebben az ünnepre tekintettel levő kampányban tulajdonképpen a három könyvet olcsóbban tudtam beszerezni, mint normál esetben a sorozat egy darabját.

Sajnos az olvasása már kevésbé haladt olyan gördülékenyen, mint ahogyan azt én elterveztem a téli vizsgaidőszakom végén, mikor is szinte pár nap leforgása alatt faltam fel A Vérgrófot, a három részre bontott történet kezdő kötetét. Közbeszólt a tavaszi félév, a nyári vizsgaidőszak, de most, hogy rajtam a nyár utolsó két hetével járó, egyéb iránt rendkívül tisztességes kapuzárási pánik, úgy falom a könyveket, mint az álom. Lóhalálában.

Így lett kivégezve a trilógia harmadik kötete is, majd egy napi merengési időt szánva a három könyvre, összegezve szeretném kifejteni róluk a véleményemet.

Előre kell bocsájtani, hogy ez a három könyv már a borítójukon szinkronba lépett egymással, olyan végtelenül egyszerű, mégis frappáns kezdőlappal büszkélkedve, ami előtt nem egyszer álltam meg nyálat csorgatva egy-egy könyvesboltban, addig a végzetes karácsony előtti zűrzavarig, mikor is ráraboltam mind a három, borzongatóan kellemes küllemű kötetre.

Az alapszituáció rendkívül csábított: Magyarország az első világháború előtti boldog, csillogó időkben, mellesleg a fülcímen még Ady Endre neve is ott derengett a fekete alapból gomolygóan kiváló szürke betűkkel, szóval dobbant is egy hatalmasat a szívem, mint lányoknak szokott, kedvenc költőjük említésekor. Továbbfuttatva tekintetemet, a „vámpírok” szónál viszont belém fagyott egy percre a bizsergő lelkesedés. Tekintettel léve a nem is olyan régmúlt Twilight-árnyas súlyára, öklömnyi góccá zsugorodott gyomrommal foglaltam helyet, míg űzött vad gyorsaságával lapoztam az első kötetet. Semmi napon csillogás, semmi romantika halandó és halhatatlan között, sőt még gondolatolvasás is csak a tisztességes, igazi vámpíros mivoltban, oké, utazhat velem a könyvecske.

Az első kötet, bár egy magában megállja a helyét, visszatekintve a harmadik könyv végéről, mégiscsak azt kell mondanom, hogy csupán egy alapozó történet – a sok évi átlagtól messzemenően jobban kivitelezve. A szál több szereplő szemszögéből írt fejezetekkel halad előre, és ezzel a kezdő kötet azt a célt szolgálja, hogy a trilógián átutazó karaktereket mutassa be. A főszereplők különben jelentéktelen háttértörténetét is megismerhetjük –  több szempontból sem lehet azzal támadni az írót, hogy nem végzett volna alapos munkát. Egy női karakter esetében a gyerekkorától kezdi a mesélést, mindezzel egyébként biztos alapot, sajátos hangulatot ad figuráinak. Az első kötetet alapozó mivoltához hűnek maradva, a fejezetek narrációját váltó karakterek kiforrottsága is szinte semmis. Gyermeteg, csapongó, néhol idegesítően gyenge jellemű emberek szemén át láthatjuk az eseményeket.

A történet legtöbb szerepet kapott figurája Szállási Titusz, a reménytelen hősszerelmes, aki bonyodalomból bonyodalomba keveredve esik át az általunk ismert világ hártya-határán, és itt meg is áll. Göcsösen kapaszkodik az ajtófélfába, még előtte egyre jobban feltárul az eleddig ismeretlen árnyékvilág. A három kötet során talán ő a legmérvadóbb szereplő, a jellemfejlődése pedig egy jótékony változás, ami nyilvánvalóan érzékelhető, ha nem is százoldalanként, de félkönyvenként biztosan.

Szállási Titusszal párhuzamban az összes többi szereplő is átmegy egy mellőzhetetlen fejlődésen, amit az egyre komolyabb bonyodalmak követelnek meg. Ahogy haladunk előre a cselekményben, nyilvánvalóvá válik, hogy a démonvilág virágzásával fordított arányban áll az emberek élete. Beköszönt az első világháború, és ezzel együtt egyre sötétedő, és egyre jobban megmunkált leírásokkal fest az író. Budapest megelevenítésén keresztül ott érezhetjük magunkat abban a letűnt fővárosban, ami magyar mentalitást követve szépen lassan kigyógyul háború-párti szalmaláng lelkesedéséből, és az évek előre menetelével süllyed bele abba a letargiába, amivel egy világháborúval jár. Bár egy-egy hirtelen cselekedet (pofon, vámpír megjelenése) nem igazán tökéletes háttérérzelmekkel lett ellátva, amitől az olvasó maga is úgy érezné, csattan az arcán az ütés, vagy előtte nyílik a koporsó, mégis a légkör hangulatisága mindenkor tökéletes. A  körülmények és az alaphangulat megteremtése mind a három kötetben egyedi és színvonalas, ott éreztem magam a fronton, hallottam a manapság már sosem előforduló, ízes magyar beszédet, láttam Budapest beszürkülését, féltem a spanyolnáthától. Bár azt nem értettem, hogy Ady Endrét miért Bandizzák, holott tudtam, hogy Ady Endre András a teljes becses neve. Mindegy.

Az már az első könyvből is kitetszik, hogy Benedek Szabolcs töménytelen háttérmunkát végzett a trilógia írása során – és nem csak az első világháború körülményeinek járt utána, hanem egy mellékszállal érkező, középkori históriák elbeszélésére alapuló párbeszéd, majd a harmadik kötet jelentős része során fény derül arra is, hogy egészen az 1500-as évek mélységéig elmerült, hogy valós történelmi alapokra támaszkodva írhassa meg tirlógiáját.

A történet maga: zseniális. Nem is szeretnék sokat dicsérni, mert én magam ilyen mozgalmas cselekményt biztos nem tudnék a nélkül összehozni, hogy „a” végkifejletben megöljem az egész világot, „b” esetben pedig brazil szappanopera partit ne csapjak. Itt a kalapemelésem helye, azt hiszem.
Meg aztán a filozofikus szemelvények. Igazságok, Paulo Coelho érthetetlenül gubancos stílusának teljes mellőzésével; igazságok, amik nyílt titkok, és mégis szinte sosem gondolunk beléjük mélyebben. Mindez amolyan cseresznye a házi tejszínhabon. Nemcsak akció-és szerelmes-regény, hanem történelmi ismeretterjesztő, és még filozófiai alkotás is.

A stilisztikából és a néhol ékkőként megcsillanó félmondatokból kitűnik, hogy az írótól jóval több kitelik, mint amit a különböző karakterek skatulyázó hatása látni engedett. Mindettől eltekintve Benedek Szabolcs dicséretes munkát végzett – se többet, se kevesebbet nem nyújtott, pusztán annyit, hogy minden figura a maga nemében legyen élvezhető, az amúgy egy, sajátos hangban mozgó narrációra épülve.

A szerkesztőnek viszont szeretnék egy ejnye-bejnyét mondani. Sajnos ilyen pontosan az első két kötetre már nem emlékszem, de a harmadik könyv olvasása során jóval több szerkesztői hibát – tördelés, helyesírás, lemaradt vagy éppen helytelenül használt ragok – találtam, mint amilyet egy ilyen kiadó ilyen könyve megengedhet magának.

A lezárás pedig… Drámaian melankolikus. Mint az mindenki tudja az első világ háború után következett a második, a közbeeső időben, főleg a háború lezártánál tragikus és kaotikus események zajlottak kis hazánkban. Ezekre a fájó csapásokra utal az elejtett félmondattal, egyúttal pedig szerintem napjainkig is elér a zárszó.

Összességében mérlegelve a trilógiát, 4,25 körül mozog számomra. Úgy érzem –  bár valóban kellemes, hangulatba rántó írást tudhatok magam mögött –, hogy lehetett volna jobb is.